A kisbabát rendszeresen, nagyjából háromóránként kell etetni, ébredés után — írták a szakkönyvek. Utána játék, nézelődés, séta és miután elfáradt, jöhet az alvás. Jó, ez rendszernek nem rossz, de hogy altatom el? Elringatom? Nem lehet, mert megszokja, próbálj elringatni egy tizennégy kilós, másfél évest és megtudod, miért nem jó így altatni — válaszolta érzéketlenül a szakkönyv. Megszoptatom? Nem lehet, mert egyrészt végtelenül egészségtelen, mert nem büfizett, vissza is bukhatja a tejet és belefullad, fájni fog a pocakja, meg kell büfiztetni azt a gyermeket, ezt mindenki tudja. Másrészt meg annyira rászokik, hogy majd nem fog tudni elaludni nélküle — válaszolta a nővér az újszülöttosztályon.

Altassam el a hordozó kendőben? A gyerekágy ideje alatt nem javasolt hosszasan hordozni — válaszolta a babahordozótanácsadó, később meg szintén nem fog tudni magától elaludni, ugyanúgy, mint a ringatás vagy a babakocsiban altatás során sem, mint ahogy ezt már mondtam — tette hozzá arrogánsan a szakkönyv. Akkor hogyan tudjam elaltatni? — kérdeztem a babapszichológust, aki azt javasolta: tegyem a kiságyba, simogassam a hátát, dudorásszak neki, besötétített szobában. Ezen hatalmasat derültünk a gyerekem apjával. A gyerek is velünk hahotázott, de azért kipróbáltuk.

A gyermekágy hat hetét el lehetne halasztani mondjuk fél évet és akkor nem egyszerre kellene mindennel megküzdeni és mennyivel könnyebb lenne a kismamáknak: mire megtanulnak végre bánni a csöppséggel, akkor egy picit kipihenhetik a fáradalmaikat. Addigra már biztos mindenki értékelné is azt a hat hetet és nem hagyná figyelmem kívül a saját jóléti állapotát, mert tudná, hogy megtett mindent a babáért, most már igazán kiérdemelte a gyermek ágyát. No, de visszatérve, mosdó. Nem akkora ördöngösség elvonszolni magad a mosdóig, viszont egy alvó csecsemő mellől felkászálódni az ágyról, szülés után pár héttel úgy, hogy az az ébrenalvó ne vegye észre, maga a lehetetlenség.

Egy kis fáziskéséssel bömbölni is kezd Bambino, amikor már nyilván nem tudok rögtön odaugrani hozzá, hogy mi baj kincsem, rosszat álmodtál, itt van még egy kis cicike, nyugi. Rettegve reménykedem, hogy álmában nem tanult meg forogni meg fészkelődni annyira, hogy leköltözzön az ágyról, amíg végzek. A bűntudat összes ostorával végighasogatom az anyai képességeim formálódó alakját, majd két teljes perc után visszarohanok a szobába és megvigasztalom az árván hagyott, elhanyagolt, zokogó csecsemőm. Ismét szopizik és ismét alszik tovább. Megint nem büfiztettem, zuhanok magamba és eszembe sem jut, hogy már délután négy óra és én egész nap nem ettem semmit. Ez máskor jó érzéssel töltött el, mert ha nem eszem, legalább nem sokasodnak, a terhesség alatt amúgy is szép számban felgyűlt kilók és párnák. De a babázással annyira magam ellen fordult még a metabolizmusom is, hogy ha hosszabb ideig szuszogok néhány péksüti mellett, már felszedek pár kilót, szóval a tény, hogy ma még nem ettem, nem jelenti azt, hogy ma még nem híztam. Csak annyit jelent, hogy nem figyelek oda arra, hogy milyen minőségű a tej, amit termelek, nem törődöm a babámmal. Lehet azért szopizik ilyen gyakran, mert nem elég tápláló a tejem, nem táplálkozom egészségesen, mert még ennyire sem vagyok képes, hogy ellássam ezt a babát táplálékkal. Kellene enni valamit. Nem másért, Érte. Egy anya a gyermekért van, nem magáért, egy anya megszűnik létezni olyan formában, ami nem kizárólagosan a gyermekét szolgálja — gondolom, leszűrve a következtetést a szakkönyvek elvárásai és az empirikus élményeim alapján.

Ezek és hasonló gondolatok nyomán úgy döntök végül, hogy kimerészkedem alvó gyermekem mellől a konyhába és betömök egy pár szelet almás sütit, mert egyebet amúgy sem szabad fogyasztanom, nehogy puffadást okozzon a babánál és mivel az első falatnál nem ébred fel, bevállalom a köménymag leves megmelegítését is, ami tejserkentő és a baba emésztését is könnyíti. Amíg melegedik a leves, Bambino felsír, úgyhogy beviszek még magammal két sütit, kockáztatva, hogy lemorzsázom a gyermek arcát, miközben ismét álomba szopja magát. Miután bealudt nemtudomhányadszorra, kimegyek a konyhába a lobogó levesért, elégetem és leforrázom magam. Mire a sebeim kezelésével végzek, ismét felébred Bambino. Mennyit aludt, összesen negyven percet, az semmi. Megpróbálom ismét szopiztatni, de már annak sincs hatása. Néz, pislog. Nem elég a negyven perc. Felveszem, sétálok vele, énekelgetek neki. Nézi a virágokat, az ablak felé dobálja a fejét, nem simul hozzám és még véletlenül sem ernyed el. Hordozó kendőbe rakom, így sétálunk a lakásban. Nem érdekli, forgolódik, feszíti ki magát a kendőből. Nem fog visszaaludni, gondolom magamban és kiveszem a kendőből, beteszem az ágyba. Sír. Megpelenkázom, játszok kicsit vele, beteszem az ágyba, amíg előkeresem az új ruhácskáit. Sír. Mindig sír az ágyban — újságolom a hazaérkező páromnak — nézd csak meg. Bambinot lassan a kiságy fölé emelem. A gyermek minden izmocskája megfeszül és ahogy hajolok be vele lassan az ágyba, szemmel láthatóan homorít és minden erejével megpróbálja megakadályozni, hogy a kiságyhoz érjen a teste. Lehet, hogy tele van láthatatlan szögekkel, állapítja meg az emberem és átveszi Bambinot.

Ki kell alakuljon egy napirend, mormogom magam elé: felkelés, peluscsere, evés, játék, alvás. De akárhogy próbáljuk, nem sikerül megvalósítani ezt a napirendet, úgyhogy minden napunk egy újabb kudarc, egy újabb sikertelenség. Holnap jobb lesz, nyugtat az emberem. Aztán egy kreatív éjszakai beszélgetés során kitaláljuk, hogy ezután táblázatban fogjuk vezetni a gyermek viselkedési szokásait. Bambinot hagyjuk létezni, miközben figyeljük minden rezzenését, mikor éhes, mikor fáradt és nem őt próbáljuk magunkhoz igazítani, hanem mi alkalmazkodunk majd hozzá. Két heti adatgyűjtés után kialakultak a normál eloszlású görbék Bambino etetési és altatási szokásairól, így órához tudtuk kötni ezeket és ki tudtuk alakítani a felnőtt fejjel is követhető napirendünket. Az esti altatás és éjjeli alvás ritmusa is kialakulni látszott. A körülményes fürdetést követte az etetés, miközben a párom minden este elolvasott egy oldalt a Téli tücsök meséiből. Miután mély álomba merült a gyerek, átemeltük a kiságyába, bekapcsoltuk a babamonitort, csodáltuk még néhány pillanatig, hogy milyen szépen alszik, aztán a maradék három órában próbáltuk belesűríteni az életünk többi részét. Ekkor Bambino hat hetes volt és azt hittük megoldottuk a gyereknevelést.

Bambino egyéniségének kialakulása és viselkedésének gyors változásai viszonylag hamar romba döntötték a sziklaszilárd rendszerünket. Már nem csak a táblázat adatait, de a mindennapjainkat is az entrópia kezdte jellemezni. Már nem volt hajlandó elaludni szopizás közben, sőt olykor még szopizni sem volt hajlandó. Miért is akartuk leszoktatni a cicin alvásról? — kérdezte a párom, miközben a bámészkodó gyermekkel a karjaiban elballagott mellettem, de nem akárhogyan, hanem mély, kitörésre emlékeztető léptekkel, mert attól jobban ellazult Bambino. Én az ágyon feküdtem, szoptatásra kész állapotban és számoltam a köröket, amelyeket ezek ketten megtettek a házban. Mellettem a kis paplan, ahova a huszonharmadik kör után le szokta tenni Bambinot az apja, miután már kétszer végigénekelte neki a Scenes from a memory-t. De nem volt ám mindegy, hogy hogyan történik meg Bambino ágyratétele, mert nem minden esetben cuppant rá a tejadagolómra. Ha egy másodperc töredéke alatt az ágyon volt az ellazult gyermek és egyazon pillanatban szopizhatott is, akkor nyert ügyünk volt. Ha valami késett, nem működött gördülékenyen és azonnal, becsukódott az a szűkre nyitott ablak, amelyen keresztül Bambinot az álmok világába szerettük volna kalauzolni és máris kezdhettük ismét róni a köröket.

Ekkor még azt hittük, hogy már mindent láttunk, nem is sejtve, hogy a lakásban lerótt körök kis- és nagykörökké alakulnak majd, a város utcáin, amikor már kizárólag csak babakocsiban hajlandó elaludni a gyerek. Egy idő után meg már az is derogált neki és csak akkor aludt el a babakocsiban, ha a hivatal melletti göröngyös járdán tologattam, miközben szembenéztem vele. Egy darabig. Mert ha túl sokáig néztem vele szembe, szemkontaktust teremtett velem és mindenki tudja, hogy szemkontaktust teremteni egy félálomban lévő kisgyerekkel olyan, mintha minket egy veder jéghideg vízzel szembeloccsintva próbálnának elaltatni. És még nem is beszéltem azokról a ki nem számított, autóban bekövetkező beszunyálásokról, amit aztán egy teljes éjszakás ébrenlét követett, mert azt hitte a gyerek, hogy tíz perc alatt átaludta az éjszakát és már reggel van és értsük már végre meg, hogy ő reggel nem fog aludni, bocs.

A „számlafizetés” egy újabb trükk volt az altatási kézikönyvünkben, amikor is a lassan két éves gyereket úgy vettük rá az alvásra, hogy az apja a hátára vette a babahordozóban és bejelentette, hogy magával viszi ügyeket intézni. Másképp már nem volt hajlandó beülni a babahordozóba, mert ismerte a saját gyengéit. De mivel az ügyintézés során azt a fontos szerepet kapta, hogy neki kellett szólnia, amikor a pénztárhoz értek, beült a hordozóba és a ringató mozgásba nyilván bele is szenderült, rövid idő alatt. Ezt a módszert egy egész nyáron keresztül tudtuk alkalmazni, mert minden nap lekésték a fizetést, ugyanis a gyerek bealudt a pénztárhoz érkezés előtt. A számlákat egyébként online fizettük.

Nekem például bármi, ami könnyedebb műfajú a trash metálnál és vízszintes állapotban talál. Bambinonak ez az „Árgyélus kismadár” volt és amikor a nagymama ezt észrevette, hogy Bambino egy órával hamarabb álomba szenderült a dalocska hatására, akkor tudatosan ezt énekelte minden alvás előtt. De Bambino is rájött a turpisságra és rászólt a nagymamájára: Ezt hagyd abba! De a nagymama végül minden mesébe és történetbe olyan szereplőket font bele, akik folyton csak ezt énekelték, így Bambino már a mesébe belealudt.

A gyerekek valahogy sosem tanulnak meg aludni. Talán azért is, mert aludni nem lehet megtanulni. Annyit lehet, hogy ellazulsz és hagyod magad, hogy úrrá legyen rajtad a fáradtság. Már csecsemőkorban kemény erőfeszítéssel dolgozunk azon, hogy megtanítsuk aludni a gyerekünk, pedig tulajdonképpen csak ki kellene várnunk, hogy megtapasztalja a fáradtságot. Ha élénk a baba, nem ásítozik, valószínűleg nem is álmos még. Mint ahogy egy túlpörgött, túlstimulált babát sem fogunk egykönnyen álomba kényszeríteni.

Öt és fél év kellett elteljen, míg végre rá mertem bízni Bambinora az alvás művészetének az elsajátítását és azt mondtam, hogy akkor aludjon délben, ha fáradt és este is szóljon, amikor már lefeküdne. Igaz, hogy nappal nem aludt, de este hétkor már azt mondta, én fekszem le, mert fáradt vagyok. Összenéztünk az apjával, merev tekintettel és táguló orrcimpákkal: jó mulatság, férfi munka volt.

Miért sírhat? Pelenka tiszta, most cseréltük ki. Igen, cseréltük és nem én meg a baba, hanem én meg a baba, meg az apja és a nagynénje. És a kis csapatból ketten blúzt is kellett hogy cseréljünk a performansz végén. Éhes sem lehet, mert most fejezte be az evést, büfizett, bár huszonöt percig tartott, ami alatt rendszerint ismét meg szokott éhezni, de hiába is próbálom kínálgatni a különböző fogásokat: a jobbat vagy a balt, mert elfordul és zokog.

Biztos sétálni akar. Biztos a kiságyba szeretne nézelődni. Biztos szorítja a ruha. Biztos zavarja a fény. Biztos szeretne aludni. Biztos ébren akar lenni, sétálj vele egy kicsit a lakásban, nézelődjön. Tedd le a kiságyba, te mindig ott szeretted a legjobban. Vidd ki sétálni, biztos friss levegőre vágyik. Nehogy kividd ebben a szeles időben. Altasd el. De még ne altassuk, mert tizenegy előtt akkor megint felkel és háromig pislogni fog. Miért nem fürdetitek meg? Akkor fogja tudni az esti rutint és nem fog sírni. Jó. Fürdessük meg! De még nem is evett és már fél órája nem szopizott. És egy óránként eszik. Óránként eszik? Hát csoda-e, hogy sír kicsi drágám. Egy óra alatt a tej nem emésztődik meg a gyomrában és ha összekeveredik az emésztetlen tej az emésztett tejjel, hascsikarás lesz a vége, kólika. Te mindig pontosan háromóránként ettél!

• Hagyjad, ne kérdezd tovább a többieket, csak gyere fürdessük meg és a meleg víz megold mindent.

• Van 30 percünk megfüröszteni, meg is engedem a vizet, hogy melegedjen.

• Addig én kipakolom a cuccokat, jó? Mi is kell? Pelus, body, rugi, hálózsák…

• Fültörlő rongyi, arctörlő kendő, popsikrém.

Ahogy vetkőztetem Bambinot, aki még mindig torkaszakadtából ordít, minden kis mozdulat mellé puszit adok. Puszit kap a puha talpacska, a szoros ujjacskák, a lecsipeszelt köldök, a görbülő térdecske. És a puszi mellé dalocska is jár, egy-egy énekszó minden cuppanás előtt. Kinyitom Bambino csontszáraz pelenkáját, és hopp, megáll a sírás.

• Te szorítottad ennyire meg ezt a pelenkát? — kiáltok át Bambino apjának a fürdőbe, aki lázmérővel méri a fürdővíz hőmérsékletét.

• Nem, én csak ráraktam, rendesen.

• A pelus szorította, ezért bőgött. Egy mérettel nagyobb pelus kell ezután.

• Végre csend van! Kész a víz, behozom a kádat, légyszi vedd elő a kis asztalt.

• Jaj, már hét óra, siessünk, már kellene fektessük.

Bambino pelus nélkül mosolyogva kalimpál a lábaival az ágyon, miközben levizeli azt. De már nem tud meglepni, végül is már egy hete itthon vagyunk és már előre látom az ehhez hasonlókat, úgyhogy vízhatlan pelenkaalátétet csorgattál drága csillag, hiába minden malefikus terv arra vonatkozóan, hogy még egy ágyneműcserét is kieszközölsz ma, így pár perccel lefekvés előtt, gondolom magamban, miközben az ágy mellett teljes készültségi állapotban előhúzom a kisasztal lapját és a lábait tartalmazó szatyrot az ágy alól és rácsavarom a lapra a lábakat.

• Valami jobb megoldást kell találnunk a fürdetésre, mondom Bambino apjának, kezdem unni ezt a csavarozást.

• Nem fér el az asztal máshol. Két perc az egész.

• Minden este két perc. És még öt, amíg eltesszük, egy hét alatt szinte egy óra.

• Van időnk.

• Hát az van.

Bambinoról leveszem az utolsó ruhadarabot is, ami a kétoldali tüdőgyulladástól védte őt meg, amíg a meleg, kamilla illatú vízzel teli kiskád házhoz érkezett. Beleengedjük a babát a három ujjnyi vízbe. „Vigyázz a köldökére!” Élvezi a vizet, nyitott szájjal mosolyog, azon nyomban megolvadunk és elfelejtjük az elmúlt hatvan percnyi üvöltést és a kétségbeesett próbálkozások sorozatát a nem létező probléma megoldására. Mert nem, nem a pelenka szorította, ugyanis másnap és harmadnap és még hatvan napon keresztül minden áldott este hat és hét között Bambino vigasztalhatatlanul sírt. De még ez a két hónap sem volt elég hosszú ahhoz, hogy megfejtsük ok-okozati összefüggéseit a sírórának.

Több tucat elmélet született, volt ugye a pelenka-elmélet, ami miatt méretet váltottunk, meg volt a hordozós-elmélet, ami miatt körbecipeltük a lakásban legalább tízszer (szerencsénkre körbejárható volt a lakás, nem kellett még megfordulni sem), volt a Maslow-elmélet, ami szerint végigjártuk az alapszükségleteiből kiindulva a teljes piramist, volt a kólika-elmélet, volt a rutinhiány elmélete, a mese-elmélet, a Mozart-elmélet, a ruhacímke-elmélet, a sötétség-elmélet, a mozgás-elmélet, a szopi-elmélet, a szaranyaelmélet, a szopisztrájk-elmélet és így tovább.

Miután meglocsolgatjuk a babánkat, átemeljük a kiskádból a nagyágyra, ahol már várja a két rétegben leterített fürdőlepedő, a lepedőtől északra a kitágított és pozícióba helyezett body, keletre a kigombolt és gondosan a hálózsákba igazított rugdalózó, nyugaton a kitűrögetett pelenka, a popsikrém lecsavart tetővel, fültörlő, arctörlő. Már csak Bambino kell délről a kompozícióba beérkezzen és máris indulhat a stopper: fél percünk van letörölni, bekrémezni, pelenkázni, felöltöztetni Bambinot, ha nem akarom ma is fürdőlepedőbe csavarva szoptatni. Óra indul. Épp csak pár másodperccel késsük le a célvonalat, de még időben sikerül mellre helyezni a babát, ahol összefogott kezecskékkel elmondja magában az esti imát, miközben teleissza a bendőjét és belealszik ebbe az élvezetbe.

Két hónap múlva, egy borongós keddi délután, miután minden este az összes elméletünk által kidolgozott problémát megoldottuk sorra, de egyikről sem bizonyosodott be, hogy általános megoldása lenne a fő problémának, ami a sírás volt ugyebár, Bambino lekéste a síróráját. Már negyed hét volt és Bambino még nem zendített rá. Megjavult! — vittem át az apjához diadalittasan a gyermeket, magasba emelve, mint egy isteni áldást. Ami egyébként is volt, nyilván, de így, hogy nem kellett letermeljem egy heti stresszhormon adagomat egy óra leforgás alatt, végre át is tudtam élni ezt a felemelő érzést, hogy ez a pici lény egy tündér és bearanyozza minden pillanatunk, még ha nem is veszünk tudomást róla.

A friss orgona illat, minden évben hírnöke számomra egy olyan ünnep-csokornak, mely teljesen kiemelkedik az év többi ünnepe közül: a születést, színeket, gondoskodást, megújulást, nőiességet, kiteljesedést ünnepeljük, az anyákat, kik mindezt hordozzák magukban.

Átérzed örömét, gondoskodását, már-már néha idegesítő féltését, néha gyengeségét, türelmetlenségét, fáradtságát, kitartását, mindez egy egyre kevésbé kritikus, egyre elfogadóbb, szeretetteljesebb “gyermekké” tesz, növelve bennem a hála érzését, mely formálja a világhoz való viszonyomat, csiszolja életszemléletemet.

Felerősödnek bennem erősségeim, elfogadóbb, belátóbb leszek magam és mások gyengeségeivel, erősödik bennem a hála, hogy valakit én is anyának szólíthatok, és valaki engem ugyanígy szólít. Bárcsak minden édesanya gyermeke szemén keresztül nézhetné magát a tükörben, talán ez volna a legszebb ajándék, amit kapthatna minden nő, édesanya ezen a napon.

Anya! Mi az első három szó, ami eszedbe jut? Végy lapot, telefont, írd le és add át bármilyen formában annak, aki eszedbe jut erről, szebb lesz bármilyen csokornál.

Bár még lehet nem leszek annyira az elememben, hogy szülés után pár nappal sétálva hazatoljam a gyereket, és meg is fázhat. Jobb, ha autóval visszük haza, miután persze az autót teljesen lesterilizáltuk belülről (és kívülről is, a biztonság kedvéért). Úgyhogy be kell szereznünk még egy autósülést is, lehetőleg olyant, amelyik ráilleszthető a babakocsira, így csak kikapom a csomagtartóból a babakocsit bárhol, félkézzel kinyitom és rácsattintom a gyermekkel együtt az autósülést és készen is állunk a nagy sétára.

A tervezés ezen pontján megálltunk a beszéddel és egymás kezeit simogatva a távolba merengtünk pár másodpercre, magunk elé képzelve azt a csillámporos tündérmesét, amit a Bambinóval töltendő estéink jelenteni fognak.

• Várj, mert megfeledkeztünk a pelenkázó asztalról — töröm meg az idillt. Olyan lenne jó Bambinónak, amihez passzoló pelenkatároló vödör és babaszekrény, meg játéktároló is tartozik. Meg vannak ezek a klassz rezgő, éneklő hinták, meg pihenőszékek, onnan majd kukucsálhat, miközben végzem a munkám. Meg láttam ilyen emelőpárnás játszószőnyeget is, Bambinó biztos fogja élvezni, amikor hason szeretne majd lenni.
• Ezek mind jók, nagyon jók. Milyen komolyak vagyunk, látod, meg tudjuk csinálni — örvendezik az ember és folytatja a listát. Szükségünk lesz még csörgőre, cumira, cumisüvegekre, cumisüvegfertőtlenítőre, cumisüvegmelegítőre, etetőszékre, merevnyálazóra
• És fürdetőkádra, csipogó fürdőjátékokra, babafürdetőre, babatestápolóra és babaparfümöt is ajánlottak a boltban, aminek babaillata van — egészítem ki. De nagyjából ennyi. A többit majd megkapja radinába — nevetünk össze, és ismét az előbb elengedett, csodálatos jövőt jelentő távoli pontra fókuszáljuk tekintetünk.

Még pár sóhaj erejéig tart ez a mosolyba merevedett tökéletes pillanat, amint a babánkat várjuk és gondolatban már gondoskodunk róla, aztán hirtelen leránt a földre a valóság ereje:

• Lesz erre elég pénzünk?
• És hol fér el a kiságy, pelenkázó és játéktároló? A babaszekrény meg kizárt, hogy beférjen a szobába. Főleg amikor száradnak a ruhák, semmi esély, hogy be tudjunk menni a szobába, ha még azt is betuszkolunk oda.
• S a babakocsit hol fogjuk tartani? Csak nem fogom lecipelni gyermekestől a harmadikról?
• Hallod, az ülésválasztáskor ne nézzem meg a törésteszteredményeket? Inkább a biztonságosat kellene választanunk, még ha nem is talál a babakocsival.
• A babakád vajon elfér majd a fürdőkádban, vagy minden nap be kell cipeljük a tíz liter vízzel tele kádat a szobába?
• Hidegrázásom van a csörgők hangjától!
• És minek a sok cumisüveg meg sterilizáló, ha szoptatni fogok?
• Kell ez a sok holmi? Vagy ezek kellenek, biztos? Nem másak?
• Kérdezzük meg Ikszéket, szerintem.
• Jó, én is felhívom Ipszilont, hadd lássuk, nekik mi vált be.

Ikszék, akár csak Ipszilonék két párhuzamos valóságot vázoltak elénk. Egyik valóság, amit Ikszék egy esti társasjátékozás alatt meséltek, azt igazolta, hogy nagyon jó választás volt minden tárgy, amivel körülvették életük értelmét. Már két hónaposan átalussza az éjszakát és boldog baba, így kiegyensúlyozott gyerek és felelős felnőtt válik majd belőle, hasznos része lesz majd a társadalomnak, és kiváló polgára az államnak. Ipszilonék is ugyanezt közölték egyik véletlenszerű találkozásunk során.

Aztán Iksznével találkoztam pár hónappal később, amikor a babának már nőni kezdtek a fogacskái és még mindig utálta a kiságyat, a babakocsitól sikítófrászt kapott, és nem lehetett sehova letenni őt, mert folyamatosan csak és kizárólag az anyján szeret lógni. Érintetlen maradt a rezgőszék és a forgó-billenő hinta, a játszószőnyeg és a játszóágy is, Ikszné szemei alatt meg csak gyűltek a szürkülő karikák az álmatlan éjszakáktól. Ipszilon meg egy legénybúcsún vallott az emberemnek, hogy már csak egy ösvényen tudnak közlekedni a házban, mindent elárasztottak az elemzabáló műanyag kütyük. A nagyi is minden héten hoz egy újat, meg hát nem kímélték ők sem a pénztárcájukat, legyen meg mindene annak a gyermeknek, nehogy már panaszkodjon, hogy neki semmije sem volt.

Üldögéltünk az emberrel a kanapén, a pocakra erősített fejhallgatóból kihallatszott egy kis éji zene és felírtuk egy fehér papírra: Mi kell Bambinónak?

• Meg kell születnie! Ez fontos. Ahhoz meg nekem van szükségem kellékekre első sorban, neki meg rám van szüksége.
• A kórházban mire van szüksége? Mondjuk a ruhán, pelenkán kívül?
• Rám!
• Utána hogyan érkezünk haza?
• Írjad, biztonságos autósülés.
• Remek. Egy megvan. Utána, ha hazaérünk, mit fog csinálni?
• Enni fog, meg aludni, legalábbis így hírlik.
• És mit fog enni?
• Anyatejet.
• És hol fog aludni?
• Mellettem, a Iksz junior is csak az anyja mellett alszik.
• Napközben hova tesszük?
• Ölbe vesszük.
• És ha sír?
• Dédelgetjük.
• És ha már nem bírod tartani?
• Hmm. És ezek a hippie kendők vagy mik? Láttam a múltkor egy anyukán, benne volt a gyerek, úgy vitte, hogy bele volt csavarva valahogy.
• Nézzünk utána. Felírom ide. Azzal akkor sétálni is lehetne, nem? És fel tudod hozni benne Bambinót a harmadikra is, akár.
• Na, alakulunk — húztam mosolyra a szám, de most már nem egy reklámfilmbe képzeltem bele a mi kis jövőbeli triónkat, hanem a saját valóságunk keretei közé.

Nem attól fog boldogan gügyögni, mert zenél neki a hinta. Nem a zenélő forgótól fog békésen aludni. Ezekkel minket bíztak meg, még az idők elején, ezekért mi vagyunk a felelősek.

Bár a bevásárlólistánkat az eredeti harmadára csökkentettük, így is hegyben álltak a porfogók a lakásban, és ironikus módon pont Bambinóra jelentettek veszélyt, amikor kúszni-mászni kezdett. — Segundónál jobban csináljuk majd, meglátod — mondta az emberem és böngészte tovább a lakáshirdetéseket.

Teljesíteni akarunk gyermekként, hisz szüleinket büszkévé szeretnénk tenni, ezért már kislányként ki akarunk tűnni teljesítményünkkel, majd pedig a gyermeki létet kinőve olyan életutat tervezünk, hogy szüleink méltán büszkék lehessenek arra a nőre, akit fölneveltek.

Aztán a diákévek versengése és megfelelési vágya arra ösztönöz, hogy ne maradjunk le társaink divatos ruháitól, kiegészítőitől, párkapcsolataitól, fittyet hányva arra, hogy önmagunkat sem ismerjük még igazán. Majd fiatal felnőttként kicsit stabilabb lábakon, de instabil talajon lavírozva határainkat feszegetve, majd megszilárdítva alakítjuk ki azt a nőt, akik vagyunk. Ekkor már igenis tudunk nemet mondani a hetente változó divatnak való megfelelésnek, az aktuális trendek utáni alakulásnak, és kezdünk befelé élni.

A verseny itt már magunkkal kezdődik el. Saját bőrünkön érezzük a nyomást, mely a munka kihívásainak való maximális megfelelésben, a magánéletben való kiegyensúlyozott és boldog társként való létezésben és nem utolsó sorban a nőiességünk megtartásában áll. Egyensúlyra törekszünk, miközben egy férfiak uralta rohanó világban akarjuk megmutatni, mennyire vagyunk kemények úgy, hogy megőrizzük törékeny női lelkületünket.

Férfias teherbírásunkat akarjuk előtérbe helyezni úgy, hogy testünk legnőiesebb pontjait akarjuk öltözékünkkel kiemelni. Könnyeinket akarjuk palástolni úgy, hogy hatalmas mosolyt erőltetünk arcunkra, csak azért, mert nem is azt tesszük, amire vágyunk, hanem azt, amit úgy érezzük elvárnak tőlünk.

Megbírjuk az anyaságot, az ezzel és a takaros otthonnal járó munkát, megbírjuk a szakmai kihívásokat és a lelkünk harcait, megbírjuk azokat a tekinteteket, melyek épp nem a legjobbat kívánják számunkra, mégis tudunk mosollyal válaszolni, és megbírjuk azt, hogy a rohanó világban a szépséget, az érzelmeket, a szerelmes csókokat, az anyai ölelést és az egyedülálló női szeretetet képviseljük amellett, hogy folyamatosan változunk.

A lényeg, hogy adjunk bele mindent abba, ami minket azzá tesz, amik vagyunk, hisz tényleg egy csoda ennyi ellentmondásos szerepben helyt állni többé-kevésbé egyensúlyt teremtve magunkban és magunk körül. Ne a társadalom alkotta ideálképeknek megfeleve akarjunk nők lenni, ne mást elnyomva akarjunk nők lenni, főleg nem folyamatosan versenyezve, akarjunk nők lenni a magunk öröme és elégedettsége miatt, akarjunk nők lenni a férfi mellett, akit társunknak és szerelmünknek tekintünk, akarjunk nők lenni gyermekeink előtt, megtanítva őket a feltétel nélküli szeretet lényegére, akarjuk a szépséget megteremteni és továbbadni.

„Egy nő szépsége nem a ruhákban, amiket hord, nem az alakjában vagy a frizurájában rejlik. A nő szépségét a szemében találod, mert a szem bejárat a szívhez, ahol a szeretet lakozik.”
Audrey Hepburn

–  A jó Isten éltessen sokáig, szüvem, boldog születésed napját! Teljesüljön minden kívánságod!

–  Köszönöm, Nannyó, köszönöm szépen!

–  Hány éves is lettél, szüvem? Huszunöt! Na. Amikor én huszunöt éves voltam, mán a nénjikéd is segített szénát csinálni, akkora vót. Akkor anyád mán nagy leánka volt, ő mán a szekeret es megrakta.

–  Aha.

–  Öregedsz te is mostmán, na, ideje lenne egy gyermeknek…

…

-Hálo? Háálo? Na, letette.