Várva várt tavasz
zöld ágra vergődve már
virágot is bont.

***

Kabátra tűzünk,
Fehér tehetetlenség,
Mint márciuskát.

***

A zeneszerzők mindenkori inspirációs forrása a különböző templomi szertartások momentumai. Vallási hovatartozástól függetlenül, a szertartásnak úgy a zenei, mint „prózai” elemei is fellelhetőek számos zeneszerző remekművében. Főként a rekviem, mint templomi szertartás, egy igen kimagasló inspirációs forrás, ugyanis számtalan zenei alkotás született, melynek következtében a rekviem, mint fogalom, nemcsak a templomi gyászmisét jelenti, hanem egy zenei műfajt is.

Számos rekviemmel találkozunk a klasszikus zeneirodalomban, viszont ez a műfaj állandó inspirációs forrás filmzeneszerzők és más modernebb műfajban alkotók számára is. A zenetörténelem egyik legismertebb és leggyakrabban előadott rekvieme a Wolfgang Amadeus Mozarté, a zeneszerző utolsó műve, mely nemcsak az alkotói zsenialitást bizonyítva vált elismertté, hanem rengeteg legenda, mítosz terjedt róla. Például, amíg nem tisztázódott a darab megrendelőjének kiléte és a megrendelés miértje, addig az a legenda járta, hogy Mozart saját temetésére írta a Requiem-et. Valóban ez volt az utolsó műve és valóban eluralkodott rajta a betegsége, de végül tisztázódott a misztikus kérdés: megrendelője Walsegg von Stuppach gróf volt, aki sajátjaként akarta előadni a művet, ezért titokban, közvetítőn keresztül tárgyalt a zeneszerzővel.

Egy szintén sokáig tisztázatlanul maradt mítosz a Requiem befejezésének története: a legenda szerint Antonio Salieri segített Mozartnak a Requiem befejezésében, akit egyébként sokan Mozart gyilkosaként emlegetnek, szintén kitalált elméleteknek és legendáknak köszönhetően. A valóság viszont az, hogy a művet Franz Xaver Süssmayr fejezte be, aki később ezáltal vált híressé. Az állítások szerint Mozart aktívan dolgozott a Requiem-en, egészen halála pillanatáig, a levelek és feljegyzések alapján megállapított tények szerint viszont a zeneszerző utolsó napjaiban már annyira beteg volt, hogy képtelen volt komponálni.

Mozart után is számos rekviemmel gazdagodott a zeneirodalom, minden korban és stílusban találkozhatunk gyászmisékkel, mint például: Liszt Ferenc, Hector Berlioz, Johannes Brahms, Giuseppe Verdi, Camille Saint-Saëns, John Rutter, Gabriel Fauré, Antonin Dvořák, Ligeti György művei.

ugyanis Verdi, a híres romantikus operaszerző, hallva Gioachino Rossiniról szóló gyászhírt (szintén operaszerző), egy rekviemmel akart előtte tisztelegni, de nem saját művel, hanem közös összefogásból születendő alkotással. Verdi elképzelése szerint minden tételt külön egy-egy más zeneszerzőnek kellett volna megalkotnia, ám a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, így végül Verdi egyedül írta meg a Messa de Requiem- ét. A gyászmise műfaja a modernebb koroktól sem áll távol: változnak ugyan a stílusjegyek, de eszmei síkon nem változik az értéke.

Egyik leghíresebbé vált kortárs rekviem az 1978-ban íródott Hubert Selby regénye alapján, a Rekviem egy álomért, Darren Aronovsky azonos címmel, 2000-ben rendezett híres filmjének zenéje.

A különböző kábítószereket használó alanyok hallucinációit, azok átélését és a velük való együttélést feldolgozó film zenéjét Clint Mansell, a Golden Globe- és Grammy-díjjal elismert angol zeneszerző szerezte és az amerikai Kronos Vonósnégyes adta elő. A filmzene egyik fő koncepciója a minimalizmus, vagyis minimális eszközökkel megalkotni a maximális feszültséget, mindezt egyszerű, de nagyon komplex harmóniákkal, folytonos feszültséget létrehozó ritmussal, fokozatos építkezéssel.

Ahogy az ősz az elmúlás évszaka, de egy olyan elmúlásé, ami újjászületést ígér, úgy a rekviem műfaja sem kizárólagosan a halált követő gyásznak a zenéje, hanem tartalma — a keresztyén tanítás alapelvét vallva — a halál fölé magaslik és az örök életben való hitből fakadó vigasz zenéje is egyidejűleg.

Élek, mióta
Csodaországodba te
beleálmodtál.

***

Tenyerembe hull

másik életből egy verssor:

őszülő hajszál.

***

A reneszánsz többszólamúsága viszont szakít ezen idealizált hangszer használatával, ugyanis a hangszerek kizárólag csak a világi zene elemeiként szolgálhattak, így népi hangszerként, a koldusok eszközeként tartják számon, sőt, néhány ábrázoláson az ördög hangszereként jelenik meg. A barokk kor lendülete a hangszerek tanulmányozásában is óriási lépéseket tesz: mivel a barokk zenészek és zenetudósok elve szerint az első helyen az elmélet áll és csak utána következik a gyakorlati zene, először találkozhatunk olyan pontos leírásokkal és tanulmányokkal, amelyek segítségével kialakult a duda általános képe, szerkezete, tulajdonságai.

A nagy francia forradalom véget vet fénykorának, viszont a musette modellként szolgált az európai dudák alakulásában és a mai modellek kifejlesztésében. A 19. századi nemzeti iskolák, a népiesség, a regionalizmus és a nacionalizmus eredményeként számos dudafajta alakult ki, minden népnek, nemzetnek saját jellegű szerkezettel, hangzással. Napjainkban kb. 40 dudafajta létezik, ezek közül pedig talán a legismertebb a nagy skót duda (Great Highland Bagpipe), ami nem csupán egy hangszer, hanem már nemzeti szimbólum is.

Ezt az állást Viktória királynő kérésére hozták létre 1843-ban, ugyanis a Skót-felföldre való látogatásuk után — melynek során rengeteg dudaszót hallottak — úgy döntött, hogy saját udvari dudást alkalmaz. A második világháború időtartamát kivéve, azóta folyamatosan fennáll ez a pozíció. A mai alkalmazott a tizenhatodik királyi skót dudás a sorban.

Nem is gondolnánk, hogy a duda halált is okozhat. 2014-ben egy férfi életét vesztette, az orvosok pedig csak jóval a halála után fejtették meg az okát. A férfi tüdőbeteg volt, a tüdejét penészgombák és baktériumok lepték el, de sem ilyen típusú, sem másmilyen gombafajtát nem találtak az otthonában, a munkahelyén és semmilyen környezetben, ahol a férfi tartózkodhatott. Betegsége egyre súlyosabb lett, majd életét vesztette. Elhalálozása után tudták meg az orvosok, hogy szenvedélyes dudás volt. A laboratóriumi vizsgálatok kimutatták, hogy a hangszer belseje — úgy a bőrzsák, mint a sípok — a tulajdonosának halált okozó penészgombáknak adott lakhelyet. Így ezen a hangszeren játszó férfi halálát a penészes levegőt való „inhalálás” okozta.

Nem feltétlenül az ördög cimborája volt, az „ördöngös” kifejezés úgy a természet feletti erőt, mint a hangszeren való páratlan játékát fejezi ki. A dudás pásztort ha mulatságba hívták, az ingyen szórakoztatta a népet, pénzt soha el nem fogadva. A fizetsége maga a tudás volt, amiről teljes életében hallgatnia kellett, ugyanis ha elárulja titkát, az ördög elviszi lelkét. Mégis, kötelessége volt halála előtt ezt a mérhetetlen tudást átadni egy arra alkalmas utódnak.

Fekete-fehér
álomból színre ébreszt
egy azúrkék folt.

***

Nem kérek mást, csak
egy tintásüvegnyi kék
örökéletet.

***

A zene alapvető alkotóeleme az életünknek. Félretéve a közhelyeket és a nagy szavakat, a zene manapság már minden ember életében napi szinten jelen van, akarva-akaratlan, hiszen zenét hallunk a legkisebb sarki boltban, zenét hallunk a buszon és a buszmegállóban, az autó rádiójában, a szomszéd lakásban, a tévénkben, a munkában, a nagyszünetben. De sokszor a zenét csak halljuk és nem hallgatjuk. Íme, három olyan őszi klasszikus zenei mű, amelyeknek kellő szakértelemmel való meghallgatása nemcsak azok megértésében segítenek, hanem valódi zenei élményt is nyújtanak.

1. Antonio Vivaldi: Négy évszak, Ősz (1725)

2. Fanny Mendelssohn: Az év (1841)

Az év című zongoraciklusa, mint egy „zenei napló”, a családjával Rómában töltött időszakot foglalja magába, így a ciklus 12 része az év 12 hónapját öltözteti dallamba. A Szeptember különös hangulatot idézhet elő, ha figyelünk a bal kéz melankolikus dallamára felépített mozgalmas dallamra, melyet a jobb kéz játszik, és amely a hulló falevelek hömpölygő kavalkádjához hasonlít. Az előző hónappal ellentétben, a dúr hangnemű Október sokkal világosabb és vidámabb, nyitottabb és magasztosabb hangulatot biztosít, aztán a moll hangnembe visszatérő November szintén egy melankolikusabb hangvételű tétel.

3. Richard Strauss: Négy utolsó ének, Szeptember (1948)

Templomnak tükrén

az ég, kéknek templomán

fürdik a sárga.

***

Betonon koppan 

a sárga. Felkapja a szél, 

őszbe mártja.

***

Na, de kilépve a költői kép keretéből – ami amúgy végtelen csodálatos képet, szófordulatot, mély lélekképet szült már csak a magyar költészetben is –, a szinesztézia igencsak gyakori jelenség a zene világában is. Számos zeneszerző született szinesztéziával, ami a zenetörténelem legnagyobb remekműveinek egy még magasabb szintre való emelését jelenti. Például, az állítólagosan szinesztéziás Alekszandr Szkrjabin (1872–1915), e mentális jelenségnek köszönhetően álmodta- és valósította meg az úgynevezett „színorgonát.” Az orosz zeneszerző utolsó szimfonikus alkotása, a Prometheus: a tűz költeménye, egyike azon remekművei közül, amelynek zenei hangjaihoz színeket, színárnyalatokat társított; mindezt a színorgona és a zenére komponált fényfestés tesz teljessé.

Bohóc mosolyán
az arcpír, könnyében a
pihenés vagyok.

***

Ha minden fejben
dől el, akkor hol dől el
a fejetlenség?

***