Amióta hazaérkeztem, számos feltöltő vagy éppen lehúzó visszajelzés érkezett az utam kapcsán. Voltak, akik bátorítottak, akik kritikát fogalmaztak meg, kitalálni vélték utam okait, vagy éppen tudomást sem vettek róla. Talán most először érzem azt az erőt, amellyel egy-egy ilyen reakcióban először az illetőt figyelem meg, azt, hogy mit üzen ez róla, a kapcsolatunkról. Hiszen egy solo, backpack travelling elsősorban megerősít, félelmetes és felszabadító egyben. Egyedül utazva te vagy önmagad legfontosabb társa, amely észreveszi ennek erősségeit és gyengeségeit egyaránt, amelyen elindulhatsz egy külső-belső önismereti úton vagy éppen finomíthatod az eddigi következtetéseket. Amikor a gyermeki illúziókat felelős, de szabad döntések követhetik. Amikor már mások véleménye nem bizonytalaníthat el abban, amiben igazán hiszel, amiért megdolgoztál keményen az úton, azzal a reménnyel, hogy igazi felelősséget vállalj magadért, az életedért és igen, azokért, akik igazán fontosak, hiszen egyedül jól lenni önmagaddal semmiképpen sem jelenti azt, hogy az életet egyedül kellene élni. Sőt, úgy gondolom, hogy innen indulhat az igazi, elvárások és projekciók nélküli szabad együttlét mindazokkal, akik valamilyen oknál fogva fontosak. Tarde sed tute, vagyis lassan, de biztosan talán így érdemes megérkezni a saját történetünkbe, egyre közelebb a kiteljesedés felé.

Utazásom utolsó állomása a dél-keleti parton volt, Puerto Viejo de Talamanca környékén, az Atlanti-óceán partján. Már az út előtt ezt a részt terveztem az izgalmas dzsungelkalandok utáni és a hosszú hazautazásom előtti lazulós napoknak.  Amikor a mikrobuszban a sofőr egy pár perces megálló során kiemelte, hogy az én szállásom a legszebb és a dzsungel közepén van, még nem tudtam, hogy mit is jelent ez pontosan. Hamarosan kiderült, hogy a szállásom gyönyörű, valóban a dzsungel közepén van, és 50 percet kellett sétáljak a kivételesen szép parton ahhoz, hogy ebédelhessek. Közben szinte senkivel sem találkoztam, megálltam nagyokat úszni, ameddig megszáradtam olvastam, majd folytattam utam. Mivel a dzsungel fái egészen a partig érnek, árnyékot is találtam, folyamatos madárcsicsergés kísérte sétáimat és itt volt az egyik legszebb találkozásom Costa Rica egyik szimbólum állatával, a lajhárral, amikor a szállástól egy kis ösvényen keresztül kimentem a partra. Ezekben a napokban végre emberekre vágytam, bulira, de gyorsan rájöttem, hogy valójában ez most így tökéletes, ahogy van. Az egész utamnak a dzsungelről, a természetről, a csendről és a már régebben megtalált saját hangom finomításáról kell szólnia, kár lenne, ha más, mesterséges hangok elnyomnák mindezt a varázslatot. Mindezek ellenére valahogy mégis úgy hozta az élet, hogy sikerült nagyokat motorozni a part menti utakon, egy szombat esti helyi buliba is rövid időre ellátogatni, utolsó este pedig fürödni a csillagos ég alatt és egy tábortűz mellett melegedni. Úgy éreztem, hogy ez méltó lezárása lehet az elmúlt hetek felfedezéseinek.

Az utazásom 16 napján sokféle emberrel találkoztam. Elégedettel, elégedetlennel, kíváncsival, kevésbé nyitottal, helyi lakossal vagy utazókkal, de a közös talán az volt mindegyik, rövidebb vagy hosszabb találkozásban, hogy mindegyik hozott számomra egy plusz gondolatot, érzést vagy éppen viszonyulást az élethez.

A teljesség igénye nélkül, viszont időrendi sorrendben sorolok ezekből a találkozásokból:

• Egy bácsi Máramarosszigetről, aki 30 éve Győrben dolgozik, itthon érzi igazán jól magát és reméli, hogy 5 év múlva nyugdíjasként végleg hazatérhet.

• Melinda Tasnádszántóról, aki Norvégiában dolgozik 2017 óta, takarít és két fiát mások nevelik itthon.

• Collins Skóciából, aki Panamából Nicaraguába megy, pár hónapot dolgozni fog ott egy hostelben.

• Daria és az apukája, Sergej Oroszországból, akivel együtt reggeliztem az első panamai reggelen, és egy érdekeset beszélgettünk, egyből észrevettem, hogy kelet-európai, és kiderült, hogy az apja az egyik kedvenc városomban, Szentpterváron született.

• Ricardo turistavezető, az első panamai, akivel hosszabban beszélgettem és akivel 2 órát sétáltam Casco Viejo, azaz Panama City óvárosában, beavatott a város történetébe és egyben az életébe, 10 éve katolikus térítő és azóta úgy érzi, jobb ember lett.

• Thomas és felesége, Sabina, akik Németországból érkeztek, 60 év körüliek, 4–5 hetet töltöttek Panamában, bejárták az országot, szigeteket, búvárkodtak. A hotel tetőtéri medencéjénél együtt töltöttük a második estémet. Kiderült, hogy a biokémikus és méhész, valamit tanárnő házaspárnak van egy rokona, aki Tordára ment férjhez, és szerintük a hét nyelvet beszélő informatikus zseni.

• Angelo, a venezuelai bevándorló, akivel a piacon ismerkedtem meg az utolsó panamai napomon. Elmesélte, hogy nehéz élete volt, mostohaapja pokollá tette a gyermekkorát, így fiatal kora ellenére sok mindent megtanult már az életről. 21 évesen azonban mindezek ellenére reménykedik egy szép életben, és talán Európába szeretne költözni, ha sikerül elég pénzt összegyűjtenie.

• Andreas, aki Puerto Limenezből bevitt az őserdőbe, a Corcovado Nemzeti Parkba, immár Costa Ricában. Német turistaként 2003-ban ismerte meg a costa ricai feleséget, és 2006 óta dolgozik itt.

• Nina és Demian svájci pár. Nina építész, a fiú építészeti fotográfus. 6 hetet töltöttek Latin-Amerikában, 3-at Chilében és 3 hetet itt, Costa Ricában. Sokat beszélgettünk a svájci életről, a munka és magánélet, a megfelelő időegyensúly fontosságáról. Végül felajánlották, hogy vasárnap elvisznek a következő állomásomra, mivel éppen ők is abba az irányba mentek. Kellemes volt együtt az 5 órás út, miközben megálltunk az általuk javasolt helyen, hogy európaiként végre igazi espresso kávét és croissant-t fogyasszunk.

• Carolina venezuelai hölgy, illetve párizsi párja, akivel két vacsora alatt is a dzsungelben elég sokat beszélgettünk, ráadásul franciául. Jó érzés volt végre gyakorolni a nyelvet, a filozófus férfi azonban nehéz beszélgetőtársnak bizonyult számomra, folyamatosan politikáról szeretett volna beszélgetni és nagyon végletekben gondolkodott, mindig ki akart hozni valamit, nem éreztem szabadnak a beszélgetést. Nagyon érdekelte a romániai magyar lét, a magyar politika, illetve a nyugati civilizációhoz kapcsolódó véleményünk. Ezzel szemben a barátnője fenntartható dizájnnal foglakozik, sokat mesélt Chávez kormányzásáról, a venezuelai helyzetről, és meghívott a párizsi kiállításának megnyitójára. Szerinte ez jó téma lenne a magazinnak is.

• Sheri és Zho Hib amerikai pakisztáni aranyos fiatal pár, őket immár Manuel Antonio Nemzeti Park környéken ismertem meg. Együtt vágtunk bele egy új kalandba, a hegyekben található esőerdőben. Sheri ügyvéd Chicagóban, aki kétszer végezte el a jogot, egyet Pakisztán és Anglia között ingázva, majd szinte teljesen elölről Amerikában, mivel nem ismerték el a tanulmányait. 32 éves és most már megnyugodott, hogy ugyan nem kevés áldozattal, de sikerült neki. Lehetséges, hogy jövőre meglátogatnak Romániában.

• Allan, Santa Juana Lodge idegenvezetője, sofőrje, meg amire szükség van. Feleségével és 2 kislányával ebben a pici hegyvidéki faluban él, ahol 20 család él összesen, a dzsungel közepén, ahol eddigi egész életet élte. Szeret itt élni és minden nap hálát ad az új napnak. Vele mentem el a vízeséshez, majd ő vitt le a hegyről az itteni napok végén, szinte egykorúak vagyunk és nagyon tálalt a szó.

• Olman 33 éve szervez szinte minden nap túrákat a San Jose környékén található látványosságokhoz. A TripAdviser-en találtam rá arra a napos túrára San Joséból, ami éppen érdekelt. Rendkívül nyugodt, kedves, segítőkész, aki román nyelvre rakta a GPS-et, így Simona kísért el minket a vulkánhoz és ezután Paprika Rádiót fog hallgatni, ha éppen Romániára, Erdélyre gondol.

• Kristin egy amerikai mikrobiológus, aki húsz év után hagyta ott a kutatói munkáját. Nemrég találkozott egy férfival, aki lepkékkel foglakozik, lehet ezzel fog a jövőben ő is foglalkozni.

• José Daniel a karibi szállásom hotelmenedzsere. 34 éves, két gyermeke van, két különböző anyától, szereti a nagymamáját, akinek fagyit szokott vinni. Apja ezelőtt húsz évvel a tengerbe veszett, azóta fél a víztől, de nagyon szereti a természetet, itt élni, és a kedvenc állata a lajhár, amiről tetoválás is van a karján. Szerinte intelligens állatok lehetnek, hiszen olyan nyugodtan és megfontoltan élnek.

A következő napot San Josétól pár óra kisbuszozással az ország északi részén töltöm. Olman kirándulására a TripAdviser-en bukkantam, ahol egy érdekes túrát kerestem Costa Rica öt aktív vulkánjának egyike felé. A Poás vulkánra esett a választás, valamint kíváncsi voltam egy kávéültetvényes vidékre is, hiszen Costa Rica az egyik legelismertebb kávétermesztő ország, ahol 1989-ben megszületett a törvény, miszerint tilos 100% arabica kávén kívül bármilyen más típust termeszteni az országban. Ezzel igyekeztek arra sarkalni a farmereket, hogy csak a magas minőségű, kifogástalan kávé termesztésére törekedjenek. A legtöbb kávétermesztésre szánt terület Tarrazú, San José, Cartago, Heredia, Puntarenas, Alajuela provinciákban található. Tökéletes klíma, vulkanikus és extrém módon termékeny talaj járul hozzá az összetéveszthetetlen kávéízvilághoz. Costa Ricán a kávéfarmok 90%-a kicsi családi farm, ami azt jelenti, hogy a termesztés, gondozás és a szüretelés folyamatai általában kézi erővel zajlik, ez pedig nem jelent mást, mint ellenőrzött, magas minőséget. Sajnos a hagyományos családi farmok világa is átalakulóban van lassan, a szarvasmarhával húzott fakocsit felváltják az automatizált megoldások, Nicaraguából érkeznek vendégmunkások, illetve gazdaságilag változatlanul az elit uralja, noha tény, hogy már nem kell sarcot fizetniük a kisgazdáknak, mint a XIX. században a kávéoligarcháknak. A kávéültetvények után utunkat a Poás aktív vulkán felé folytattuk, amely 2697 méteren fekszik. 1828 óta 40 alkalommal tört ki, legutoljára 2019 szeptemberében. Folyamatosan mérik a levegő összetételét a környéken, jelenlétünk során is 7-es értékű volt, ami azt jelentette, hogy nem engedtek be több vendéget és jelezték, hogy ajánlott a minél hamarabbi elhagyása a Nemzeti Park területének. Két krátertó látható itt, az egyik a Caliente (Forró) Lagúna, amely a világ egyik legsavasabb összetételű tava, illetve a Botos-tó, amely inaktív és egy gyönyörű felhőerdő veszi körül. Órákat túráztunk ezen a területen, majd sétánkat a La Paz Kertekben folytattuk, amelyben számos vízesés, Costa Rica élővilágát bemutató kiállítás és túraútvonal található. Este későn érkeztünk vissza a fővárosba, Olman viszont nyugodt és kiegyensúlyozott volt, mint idegenvezetőként az elmúlt 33 éve során szinte minden nap. Román nyelven szólt visszafelé a GPS-e és közben Paprika Rádiót hallgattunk, ezzel is kedveskedni szeretett volna egyik útitársa felé.

A hegyvidéki őserdőből Allan levitt a legközelebbi kisvárosig, Quepos-ig, így az ország középnyugati részéről egy menetrend szerinti buszjárattal indultam tovább a fővárosba, San Joséba. 4–5 óra alatt értünk ebbe a 2–2,5 millió lakosú városba, amelyben az ország lakosságának a fele él és amelytől mindenki óva intett. Santa Juanaban mosolyogtak is, ha éjszaka a béke szigetén féltem, akkor figyeljem csak meg San José utcáit és járjak óvatosan. Eléggé egyértelműnek tűnt ez a felhívás, mivel már a buszpályaudvar környéke tele volt narkósokkal és üres tekintetű hajléktalanokkal, így arra gondoltam, hogy beülök egy taxiba egészen az Airbnb-n keresztül foglalt lakásomig. Amikor jelezni szeretettem volna, hogy sokallom a 10 dolláros taxiárat, jelezve, hogy Panama City-ben sokkal hosszabb távért fizettem 5 dollárt, a taxisofőr intően rám nézett, hogy ez egy drágább ország, fogadjam el és ha akarom bekapcsolja a taxiórát. Úgy éreztem, itt már nincs több helye az alkudozásnak, rábólintottam, kapcsolja be, de az óra turista árazással kezdett el peregni, így pár száz méter után több ezer collones-t mutatott, tudva, hogy 5000 costa rica-i collones 10 dollár, hamar azt jeleztem vissza, hogy akkor maradjon minden az eredeti 10 dollárban. Ezután ahova csak tehettem Uberrel mentem, ami kb. 2–3 dollárért vitt el. Ezen a délutánon bevásároltam a szállásom közelében — amely állítólag egy jó környéken volt — található üzletben és a délutánt filmnézéssel folytattam. Jólesett kicsit bekuckózni, főként, hogy először volt igazán borús az égbolt. A következő napon bejártam a központot, meglátogattam a Nemzeti Múzeumot, a színház terét és természetesen a helyi piacon éreztem a legjobban magam. Noha körültekintő voltam, valójában itt nem féltem, csupán közben azon tűnődőm, hogy egy ennyire felszabadult hangulatú és gyönyörű természeti adottságokkal rendelkező ország fővárosának, hogyan lehet még a legközpontibb része is ennyire nyomasztó?

Talán itt, San Marcos de Tarrazu, Fila Chonta Hegységében, egy alig 20 családos, Santa Juana nevű faluban volt az egész utazásom mélypontja. Nem mintha a természet ne lett volna csodálatos itt is, hiszen az itteni faházikóm teraszán órákat üldögélve és nézelődve a hegyvidéki őserdőt, itt láttam először kolibrit, de mégis itt éreztem az utazásom hozzávetőleges felénél, hogy mennyire hiányzik a fiam, milyen kicsi vagyok ebben az óriási intenzitású természetben, milyen távol vagyok az otthontól, és ráadásul a faházikóm ugyan a legszebb kilátással, de teljesen egyedül állt a dombtetőn. Falai nem voltak, csak szúnyogháló, így olyan érzés volt a sátor után ismét, mintha a természetben aludnék, vagy legalábbis próbálnék aludni. Sajnos itt a félelem és a készenléti állapot győzött, ahogy leszállt az este egészen pirkadatig. Napközben minden kivilágosodott, különleges volt a madárles és a túra is egy kristálytiszta vizű patakhoz, amelyen egy kis vízesés is kialakult és fürdőzni is lehetett. Mégis olyan érdekes volt számomra, hogy egy-egy ilyen fehér éjszaka után sokkal mosolygósabbnak és kisimultabbnak tűnt az arcom a fotókon. Valami olyasmire gondolok, hogy talán minden reggel elérkezésével egy új lehetőségként fogtam fel a napot, arra, hogy örüljek neki, hogy élvezzem, és hogy talán a következő éjszaka megküzdhetek a démonjaimmal. Allan, a helyi túravezető szerint — aki teljes életét itt élte — minden nap egy ajándék és egy lehetőség tisztábban megélni az élet varázsát. Számára ezt jelenti a PURA VIDA, amelyet próbál átadni lányainak is.

Ezt a kérdést még a Corcovado Nemzeti Park dzsungeltáborában tettem fel magamnak, két vacsora alatti hosszú és ellentmondásos beszélgetést követően. A beszélgetőtársaim egy francia filozófus-politológus, illetve a venezuelai származású dizájner barátnője volt. Szerintük azokban a fejlett országokban, ahol régóta nincs politikai korlátozás és rendszerszerű függőség, szabadság van. Szerintem pedig még nem találtak fel olyan rendszert, ahol ne lenne minimális politikai, ideológiai vagy éppen gazdasági függőség. Nincs igazán olyan ország, ahol ne lenne korlátozva bizonyos szinten a mozgás-, szólás- vagy éppen választási szabadság. Szerintük az igazi nagy tudományos és művészi alkotások éppen ezekben az általuk teljesen szabadnak vélt, fejlett országokban születtek. Szerintem pedig talán éppen ez a veszélye a látszólagos szabadságnak, hogy azt véli az ember, hogy mindent megteremthet magának, bármely vágyát teljesítheti, de valahol tekintetében, gesztusaiban és gondolataiban érződik a rabsága. Érveléseim szebb köntösét Rácz Mária unitárius lelkész gondolataiban olvastam vissza pár nap elteltével, mely szerint: „Az igazán szomorú helyzet az, amikor az ember látszólag szabad, megvan mindene, amire csak vágyik és elmehet, ahová csak szeretne, megtehet és megehet szinte mindent (esetenként vállalva a mértéktelenség következményeit), mégis rab. Rabja az előítéleteknek, a szokásoknak, a társadalmi elvárásoknak, vagy egyszerűen a lustaságnak, lelki tunyaságnak és nemtörődömségnek. Amikor az ember géppé válik, eszik, iszik, dolgozik, termel és fogyaszt, látszólag funkcionál, de valójában csak vegetál. Amikor reggel felkel, elvégzi a teendőit, délután megissza a sörét, rendbe teszi a házat, s lefekszik, mint aki jól végezte dolgát, mindennap, ki tudja, hány évig, aztán meghal anélkül, hogy tudná, miért is, mi végre született és élt, végülis ugyanilyen lenne a világ, ha soha meg sem született volna. Szabadság az, ha kinyitod a szemed és látsz, nem csak azt, amit mások meg akarnak neked mutatni. Szabadság az, ha képes vagy egy döntést meghozni anélkül, hogy körülnéznél, más emeli-e a kezét vagy sem. Szabadság az, amikor Lélek van benned. Igen, a nagybetűs, az isteni, amellyel születtél, s amelyet talán sokszor megpróbáltak kiölni belőled, de titkon, egyedül, mindig is tudtad, hogy ott van.”

A második éjszaka valamivel jobban alszom. Talán kezdem megszokni az éjszakai hangos életet. Hajnalban kelek, de ezúttal az ébresztőm hatására. Felfedezőtúrára indulunk. 6 órakor elveszem a reggeli kis dobozkámat és elindulok a megbeszélt irány felé. Számos skarlátvörös arapapagáj repül el mellettem, kissé olyan érzés fog el, mintha egy természetfilmet néznék, és noha nem ittam kávét ezen a reggelen, ráeszmélek, hogy ez most a valóság. Itt vagyok az Osa félszigeten, egy olyan esőerdőben, amely Közép-Amerika egyik legérintetlenebb területe. A 7 km-es túra során állatokat fogunk megfigyelni. Marlon a túra vezetője, akit végül megtaláltam a vadonban, egy hosszú távcsővel segít megmutatni azokat az őshonos állatokat, amely nagy részét ő szabad szemmel is észrevesz. Egy amerikai pár van még velünk. A gyönyörű zöld esőerdőkön és olykor a Csendes óceán partján vezető túránk során a 4 őshonos majom közül kettőt látunk, a már említett hangos Howler, illetve a Spider majmot, pillangókat, madarakat, az egyik kedvencemet, a Coati-t számtalan alkalommal, lajhárt nagy nehezen, vörösszemű leveli békát, Jézus Krisztus gyíkot, orrszarvú bogarat, zöld színű kígyót. A Costa Rica-i őslakosok vallása egyébként animista, amelynek fő jellemvonása, hogy a föld, az erdők, folyók és állatok ugyanolyan fontosak, mint az ember. Tisztelni kell, mivel a fennmaradáshoz szükséges javakat szolgálják. Egy őslakos gondolatait az ország Nemzeti Múzeumának egyik kiállításán olvastam: „Mi nem csak egy pár ember számára kell megvédjük az erdőket, az erdő mindenkié. Meg kell értsük, hogy a hegyek a Földünk tüdője, a zöld szín pedig a föld ruhája, amit többé már nem téphetünk szét”.