Zanzibár-napló

15. Zanzibár és lenyűgöző partjai

Kae Beach, Mtende, Paje és sorolhatnám a gyönyörűbbnél gyönyörűbb strandokat. Legyen az Zanzibár bármelyik részén is, még ha néha algás is egy-egy partszakasz, apró fehér homok, türkizkék víz, pálmafák és többnyire autentikusság jellemzi. Valódi az a tipikus kép, amelyet az ember egy különleges egzotikus sziget kapcsán elképzel. Ráadásul (még) nincs tele napágyakkal, kiégett turistákkal, akik csak a sört isszák, hangos zenét hallgatnak és mindenféle cérnazoknis frusztrációt szeretnének 1-2 hét alatt kitombolni magukból a lehető legnagyobb és mű komplexumokban. Ehelyett a szél süvít, az Indiai óceán morajlása hallatszik, Afrika lüktetése és elemi életigenlése érződik, a kicsi házak beépülnek a környezetbe, Swahili nyelven szólnak hozzád miközben nagyokat sétálhatsz, néha megpróbálnak ugyan olcsó pénzért eladni egy-két terméket, szolgáltatást, akár magukat, de ha nincs kinek, gyorsan veszik a lapot és igazából mosolyognak tovább, ahogyan a mindennapokban is teszik.

14. Előítéleteink 2.

A szokásos hajnali 5-6 órakor ébredek. Nyugodtan. Egyszercsak eszembe jut valami, ami rendkívüli módon el kezd zavarni. Az este bepakoltam egy kicsi táskába elég sok pénzt, mivel úgy volt, hogy shoppingolni megyünk egy helyi elegáns boutique-ba, az Upendoba. Meggondoltuk magunkat, hogy ne legyünk túl fáradtak másnap Stonetown felfedezéséhez, ahol egyébként szintén lehet vásárolgatni. Kipattanok az ágyamból, félrehúzom a csipkerózsika hangulatú szúnyoghálót, keresem a kicsi táskámat, de seholsem találom. Már egyértelmű számomra, az udvaron felejtettem. Kiszaladok, abban, amiben aludtam és ott találom Abdul-t, a bártól. Összeszorult gyomorral kérdezem, hogy nem látott-e egy kicsi barna táskát. Kérdezősködik, hogy hol is hagytam, mi is volt benne, pár másodpercig azt hittem, ez ennyi volt. Majd hirtelen mozdulattal elővette az italok mögé eldugott kis táskát, amit odatett még az este. A szinte fél évi tanzániai átlagkeresetnek megfelelő összegből semmi sem hiányzott. Csupán Abdul tekintete volt a mosolya mellett rosszalló kicsit. Végigfutott rajtam egy furcsa érzés, és nem tudom eldönteni, hogy a hála, az öröm, a kellemes csalódottság, a lelkiismeretfurdalás vagy éppen a kiábrándultság érzése.

13. Előítéleteink

Az elmúlt éjszaka hirtelen felébredtem. Azt álmodtam, hogy otthon Erdélyben vagyok, a 90- es évek elején járunk és megjött a külföldi segély. Menő ruhákkal, nagy márkákkal, és jóindulatokkal megpakolva. Egy olyan helyre, ahonnan pontosan ez hiányzott, de főként falun szinte minden más adott volt: természetes alapanyagok a fizikai jóléthez, szoros szomszédi, rokoni és baráti szálak a közösségi és talán mentális jóléthez. Mennyire szegénynek tűnhettünk 30 évvel ezelőtt és mégis mennyire gazdagok voltunk. Afrikát mindenki a legszegényebb kontinensként tartja számon és valószínűleg bizonyos mutatók alapján ez így is van. De mennyire gazdag még mindig nyersanyagokban, energiákban, emberi erőforrásokban, közösségekben, ahol egy számíthat az összes többi segítségére, ha éppen szükséges. De, valószínűleg csak idő kérdése, hogy éppen meddig. Mikor fogja felváltani az érintőképernyő, drága holmik és szolgáltatások csábító világa a természet mindennapos szeretetét, az elemi életerőt és a felhőtlen mosolyt, amely ritka alkalmakért a „civilizált gazdagok” mennyi mindent meg nem tesznek.

12. Afrika és közösségei

Kiszállunk a buszból. Állítólag egy nagy baobab fa miatt. Az árnyékában Keram-ot játszik egy pár fiú. Odamegyek hozzájuk, háttal a nagy fának, beszállok a játékba, örülnek nekem. Elmagyarázzák a játékszabályokat, mely a gombfoci és biliárd keverékére emlékeztet. Én a fekete koronggal vagyok. Nem egy feketét ütött be a fehér korongos ellenfelem, nekem. Így nem volt nehéz megnyerni a játékot. Viccből azt mondják, hogy most válaszhatok egy férjet magamnak győztesként. A legyintésem után tovább folytatják a játékot, együtt. Ülök a buszon. Éppen a reptérre tartunk. Este van. A kis kivilágított útszéli standok mellett sokan ülnek egymás mellett. Egy tévét néznek, sokan. Úgy képzelem ilyen lehetett nálunk is 40-50 évvel ezelőtt. Amikor még átjártak egymáshoz az emberek csak úgy beszélgetni, játszani, egymásra figyelni, együtt lenni. Majd egyre kevésbé vált jellemzővé, míg nem a vírus miatt már senki sem várhatja ezt el másként.

11. A csoportdinamika

14 lány érkezett Románia különböző szegletéből ebbe a táborba, illetve egy házaspár, valamint 4 tréner. Daniel és Raluca Rusu Kolozsvárról, Sandra O’Connor Marosvásárhelyről, míg Petronela Rotar Brassóból. Eleinte furcsa érzés volt arra gondolni, hogy egyedüli magyar leszek ebben a csoportban, furcsa is volt az első napokban, talán emiatt is beszéltem nagyon halkan a többiek előtt. Vagy talán az évek során összegyűlt frusztrációk, rossz tapasztalatok miatt. De úgy éreztem, hogy elérkezett a pillanat mindezt tisztázni. Főleg, amikor egyre jobban éreztem azt, hogy nagyon is egy nyelvet beszélünk: a megismerés, a megértés és elfogadás nyelvét. Egyszerűen annyira jó volt a dinamika, legyen az a foglalkozások, kirándulások, étkezések, sport, fürdés, séta, bulik vagy bármilyen egyéb program során, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy ennek minden pillanatában részese szeretnék lenni. A tábor végére mindenki észrevette, hogy hangosabban beszélek, hogy megtaláltam a hangomat, vállalva annak a kockázatát, hogy esetleg kiderül, hogy hibázok és emiatt kicsúfolnak, mint gyerekkoromban a tömbházak között a szomszéd gyerekek. Vagy kiderül, hogy igen, akcentusom van. És akkor mi van?

10. Vadság szabadon

Talán Uzi szigetére volt a legemlékezetesebb kirándulásunk. Egyrészt természetesen a látnivaló miatt, de leginkább az ott átélt felismerések miatt. Reggel indultunk a szállásunkról. Egy ázsiai Dala-dala, vagyis helyi nyitott teherautó volt a szállító járművünk, amelyen jó sokat rázkódtunk a kínai utakon, különösen amikor letértünk a Zanzibárt és a kicsi Uzi szigetét összekötő útra, amely teliholdkor és újholdkor, kétszer járható kocsival egy hónapban. A szigeten élő gyermekek éppen az iskolából jöttek, amikor észrevettek minket és igen, mint a filmekben, szaladni kezdtek utánunk. Az út végén gyalog mentünk tovább, majd letáboroztunk távol az óceántól. Abban a pár órában, szemmel láthatóan dagadt a víz, míg be nem szorított és kajakra nem pattantunk. Gyerekkoromban engedtem meg magamnak, hogy ennyire vad és szabad lehessek: a földre terített pálmafalevelekből ettük a tábortűznél megsült halakat, kagylókra vadásztunk a 6 éve itt élő Lajcsi bicskájával. Egy itteni gyakorlat alatt mindenki szétszéledve alaposan fel kellett fedezze a terepet úgy, hogy közben egy megoldandó problémára keresi a válaszokat. Egy látszólagosan banális feladat, legalább 2 felismerést hozott maga után, miközben a vad erdőbe, beljebb és beljebb húzott egy láthatatlan szál. Amikor a tisztáshoz értem és megálltam, bármiféle félelemérzet nélkül fellélegezve egy gyönyörű pillangó röpült el előttem.

9. Kirándulásaink

A teljességgel megélt műhelygyakorlatokkal teli hétköznapok mellett több kiránduláson is részt vett a csapat ebben a két hétben. Először az úgynevezett Safari Blue útvonalon, amely ugyan fehér homokos apró szigetével, hajózással, korall és gyönyörű színű halaival, snorkellinggel maradandó emléket nyújtott, mégis kicsit turistásnak éreztem. Pár nap elteltével Stonetown-t, Zanzibár úgymond fővárosát fedeztük fel, amelynek a legmeghatározóbb pontjai az egykori rabszolgapiac helyén található múzeum fojtogató érzésű látogatása volt, illetve a nyüzsgő piac körüli erős szag, melyet még mindig az orromban érzek. Tanzánia mai formájában az 1960-as években alakult meg Zanzibár és Tanganyika egyesülésével, az 1800-as években azonban ezen a szigeten zajlott Kelet-Afrika rabszolgáinak az értékesítése. A pincében található egykori fogdákban ugyanolyan nehezen tudtam levegőt venni — pedig mi csak húszan voltunk —, mint az egykori rabszolgák, akik sokszor 75-en is raboskodtak pár négyzetméteren napokig itt, ameddig meg nem vásárolták őket, vagy meg nem betegedtek, fulladtak és dobták őket az óceánba.

8. A felfedezés

Első alkalommal, amikor Fekete-Afrikában jártam 9 évvel ezelőtt, féltem. Talán kellett az akkori félelem ahhoz, hogy megérthessem mit jelent az igazi utazás és felfedezés, amit azóta is, talán egyre mélyebben gyakorolok is. Pole, pole és hakuna matata, avagy lassan-lassan és semmi probléma szlogenek már ismerősek voltak Kenyából. Most a Tanzániához tartozó Zanzibár szigetének keleti részén élünk a helyiekkel. Nincsenek fegyveres őrök. Sokszor egyedül megyek ki a partra, az üzletbe vásárolni. Egy kis emeletes házikóban élünk, egyetlen luxuselem egy kis medence. A kapu folyamatosan nyitva van. Sohasem éreztem ennyire egyértelműnek mindezt.

7. Az élet, itt

Intenzív. Kissé elcsépelt klisé, de valóban így van, szegények az emberek, havi 100 dolláros átlagkereset, áram és ablak nélküli házak jellemzőek, de ekkora felszabadultságot, igazi mosolyt és elemi életigenlést eddig ezen a kontinensen éreztem leginkább. A fejükön, bicikliken dolgokat cipelnek, a testükön hordják gyermekeiket, állandó mozgásban vannak, nevetnek, énekelnek. Pedig ez a sziget volt a XIX. század egyik legnagyobb rabszolgapiaca. Ahonnan, mint állatokat adták-vették az erőseket és ölték meg, majd dobták az óceánba a gyengéket. Egy alkalommal egy helyi lakos két turistával lóháton vágtatott be egy faluba. Mindenki elkezdett szaladni. Az élő emlékezetükben még ott vannak azok az emlékek, amelyekben lóháton ülve, kutyákkal vadásztak rájuk. A falu egyik öregje erre csak annyit mondott: ne üljetek azon a lóháton olyan büszkén.

6. Afrikai érzékelés

Mindegy, hogy hánykor fekszem le este, és a különleges társaság miatt általában sohasem sikerül időben, hajnali 5–6 órakor megébredek. Már napok óta nem használom az ébresztőt. Annyira intenzív minden. A madarak sokkal hangosabban csiripelnek reggel. Talán éppen ez költ fel. A szagok és illatok is sokkal hangsúlyosabbak, legyen az Stonetown utcáinak jellegzetes szaga vagy a fűszerültetvény vanília illata. A napközben elfogyasztott egzotikus gyümölcsök íze intenzívebb és jóval több figyelemmel fogyasztjuk. A látvány a csodaszép táj, sok- sok színes és jellegzetes mintájú pamut öltözék miatt erősebben hat az érzékelésemre, mint általában otthon. Pedig egyébként sem szoktam elsiklani a részletek fölött. Napok óta az algákat szedő kislányok narancssárga és rózsaszín ruhái járnak a fejemben. Ahogyan szüleik apálykor zsákokba összeszedik az óceánból az algákat, fejükre téve a zsákokat kiviszik a partra, ők pedig a 30 fokos tűző napon szétteregetik, hogy megszáradjanak, majd eladhassák kozmetikumok és gyógyszerek alapanyagainak, centekért. Sohasem zavart ilyen kis mértékben, hogy algás ez a partszakasz, ahol most élünk. Mert velük élünk, a helyiekkel egy utcában. Őket és magunkat szeretnénk közelebbről megismerni és nem pedig egy jól behatárolt resort álomképére vágyunk, ahol minden csodaszép, de amilyen hirtelen elkezdődött, annyira hirtelen is ér véget.

5. A megérkezés

A megérkezés sem volt egyszerű. A fizikai sem, de a lelki még kevésbé. Vasárnap reggel érkeztünk meg a szigetre. Már hiányzott az az érzés, amely elfog a repülőből kilépve, amikor az összes ruhadarab hirtelen rám tapad a magas páratartalom miatt, de mindenhonnan az egzotikum lüktet. Zanzibár gyönyörű, nyugodt, sehova sem siető lakosairól, történelméről, gyöngyszemeiről majd mé mesélni fogok később, amikor már több mindent sikerült felfedezni. Az igazi megérkezés nehézségét talán az adta, hogy az út alatt és az első napokban még folyamatosan azon gondolkodtam, akiket és amit magam mögött hagytam. Egy olyan helyzetben, amikor mindenki fél egy kicsit, amikor minden kiszámíthatatlan, amikor még kevésbé megszokott dolog egy erdélyi anyának, feleségnek, lánynak, vállalkozónak mindent maga mögött hagyva útra indulni — még ha ugyan fizikailag csupán rövid időre is.

4. Első napok

Az első napok nagyon nem voltak egyszerűek. Megérkezel egy szigetre, ahova az emberek többsége pihenni jár, kikapcsolni minden zavaró tényezőt az életéből. Mi pedig napi 4–5–6 órában éppen ezen zavaró elemekkel dolgoztunk. Mindezt pedig nem egyénileg, hanem egy 16 fős csoportban, 4 trénerrel. Megnyílni 19 idegen személy előtt, vállalni a gyengeségeidet, sebezhetőségedet ahelyett, hogy az óceánban úszkálnál és élveznéd az életet arra az 1–2 hétre, elsőre nem tűnik a legokosabb döntésnek. Viszont akik eljöttünk ebbe a táborba, nem elégszünk meg évi 1–2 héttel, a lehető legtöbb napot úgy igazán, önazonosan szeretnénk megélni.

3. Visszavonulás önmagamhoz

Már hosszú ideje követem Petronela Rotar hihetetlenül betaláló bejegyzéseit. A tavalyi évben nagyon hiányzott az utazás, az igazi kulturális felfedezés, talán ezért is örültem annyira, hogy nem azt bántam, ami nem adatott meg, hanem felerősödött helyette a belső utazás igénye. De ennek ellenére annyira jólesett nézni az égszínkék óceánt, a maszk nélküli világot, a gyönyörű színeket és azt a nyugalmat, ami Petronela fotóiból átjött. Valószínűleg nem voltam ezzel egyedül, mivel megszületett e tábor ötlete és nagyon sokan jelentkeztek rá. Én is egyből ezt tettem, amelyet egy interjú követett és beválasztottak. Így kezdődött a zanzibári kaland, amelyre 16-an lettünk kiválasztva Romániából a négy szakember kíséretével. Napi 5–6 órában pszichodrámára, valamint egyéb terápiás módszerekre épülő csoportos és egyéni feladatokat oldottunk meg, amelyek mind- mind a személyes fejlődésünket szolgálták. Csupán pár nap elteltével is, legalább 2–3 nagyon erős felismerésem volt. Pedig azt hittem, hogy a paradicsomi környezet enyhíteni fog a téten.

2. Az út

Noha egy partiumi kisvárosból Tanzániáig nem nevezhető rövidnek az út, az igazi utazás jóval hosszabb, és már ezelőtt 5–10 évvel elkezdődött. Talán éppen ebbe a kisvárosba kerülve, ahol nagyon nem találtam a helyemet, kevés személlyel rezonálva úgy igazán. Ekkor jött a bodyART, amely egy oázis volt ebben a közegben. Talán ezzel indult el ez az utazás is. Majd anyává és vállalkozóvá válva intenzívebb lett minden, amely az elmúlt év sokrétű történéseivel még inkább elmélyült. Az útra visszatérve összesen hozzávetőlegesen 39 óra volt. Szatmárnémetiből Bukarest 10 óra autóval. Bukarest Dubajtól 4–5 órára van repülővel. Majd Dubaj–Zanzibár 5–6 óra. Emellett a sok-sok várakozási, átszállási idő. Noha egyedül vágtam neki ennek a felfedezésnek, még a reptéren megismertem egy jó pár olyan személyt, akivel azóta is jókat beszélgetünk a táborban életről, családról, fejlődésről. Egy-egy út alatt vadidegenekkel is olyan jó találkozni és mesélni órákon keresztül, teljesen idegen nézőpontokat meghallgatni. A konstancai Alexandru Bukarest és Dubaj között ült mellettem. 2012 óta olajfinomító hajókon dolgozik. Angolába tartott ismét, 3 hónapot fog ezúttal ott tölteni a kötelező kéthetes karantén letöltése után. Namíbia a kedvenc afrikai országa. Feljegyeztem.

1. A döntés

Ülök az irodámban, keresem az ihletet az ingerszegény közegben. Ilyenkor zöld teát szoktam inni. Részleteket fényképezgetek. Kifelé tekintek a nagy- nagy ablakon, ahonnan néha zavaróan süt be a nap, amikor éppen koncentrálni szeretnék, máskor pedig igazán jóleső érzés kicsit a napsugarakkal melegebb égtájakra elkalandozni. Kívülről látni mindent. A koronavírusos alaphangulatból kicsit elszaladni. A mindennapi rutintól, kötelezettségeinktől, kapcsolódásainktól. Magunktól. Önmagunkhoz. Ezelőtt egy évvel nem is gondoltam volna, hogy ez az időszak mennyire hasznos lehet. Ha a látszólagos kedvezőtlen helyzetben megpróbálom a lehetőséget keresni, esetleg megtalálni és nem pedig a tiltások és kötelezettségek árnyékában élni a mindennapokat. A tavaly tavasszal így kezdődött el ez az intenzív belső utazás. Minden bizonnyal így jött velem szembe ez az utazás is, önmagamhoz, amelyet egy híres román írónő és pszichológus társai szerveztek meg. A döntés pedig egyből megszületett.