Varázslatos Egyiptom 5. rész

Az ókori Egyiptom 4000 évet felölelő történelmével, 33 dinasztiájával, és a mai tudásunk szerinti közel 200 uralkodó fáraójával, köztük céltudatos nőkkel és erőskezű férfiakkal, egy olyan elképesztő tudástárat, örökséget és megfejtésre váró talányt hagyott az utókorra, melynek jelentéséhez és értéktartalmához talán még nem ért meg ez a világ. A Rosette-i kő megfejtése olvashatóvá tette a hieroglifák érthetetlen sorait és ennek köszönhetően bepillantást nyerhettünk az ókori egyiptomiak hétköznapjaiba. De ez a hatalmas kulcs, nem nyitotta ki az ősi tudás minden kapuját. Első alkalommal szidóni Antipatrosz, Nagy Sándor hadvezére gyűjtötte össze epigrammájában a világ hét, ókori csodáját. A hatalmas titánok közül csak egyetlen csoda állta ki az idő könyörtelen próbáját. A Gízai nagy piramis és hűséges társai, bár már kopottan és megviselten, de még mindig büszkén dacolnak a cudar világgal. Hogy miként és hogyan? Létezésük a földkerekség talán legnagyobb titka.

Hórusz szeme és a jószerencse oltalma alatt, a beígért hat órás út helyett nyolc óra alatt, de épségben megérkeztünk Egyiptom fővárosába, Kairóba. A hatalmas város az iszlám és arab világ egyik legnagyobb központja. A 20 millió fölé rugó lakosságával (az ország össznépessége 100 millió körül mozog), véget nem érő betondzsungelével, eszméletlen forgalmával és szembeszökő nyomorával a végtelen metropoliszok kifürkészhetetlen feketelyuka. A főváros, ahogy maga az ország is, folyamatos változások színtere. Mély szakadék húzódik a luxusban élő gazdagok, és az ablaktalan, ajtó nélküli, hömpölygő szemétdombon imbolygó viskók lakói között. A város fejlődik, utak épülnek, de nem tartják be a forgalmi szabályokat, toronyépületeket húznak fel kitelepített családok otthonaira. Egyiptom elsődleges bevételi forrása a Szuezi-csatorna, ezt követi a turizmus, a mezőgazdaság, majd a külföldön dolgozók haza hozott keresete. Az egyiptomi átlag havibér 150-300 euró között mozog. Az ország pénzneme az egyiptomi font.

Ahogy bevetettük magunkat Kairó irdatlan nagy városába, erőt vett rajtam egy alattomos, bőröm alá beférkőző feszültség, melynek bizonyára az szült, hogy nem éreztem magam kellőképpen biztonságban. Ha itt elszakadnánk a csoporttól, kereshetnének, mert nem találnának meg, ahogy a tűt sem a szénakazalban. Egy óriási nagy káosz volt az egész város. Mindig annyi sáv volt az utakon, ahányat éppen megkövetelt a forgalom. Nem is emlékszem rá, hogy láttam volna gyalogátjárót. Valószínűleg akkor sem használta volna senki, ha foszforeszkálnak. Az utakon folyamatosan átvágnak az emberek, az autók harsányan dudálnak, ez bizonyára itt teljesen megszokott. A városi légkör ugyanakkor igazán pezsdítő, színes és megunhatatlan. Minden sarkon egy újabb arcát mutatja meg. Akár egy kaleidoszkóp.

Az első kairói állomásunk az Egyiptomi Régiségek Múzeuma volt, mely több ezer felbecsülhetetlen kincsével a világ egyik legizgalmasabb múzeuma. Az épületet 1902 őszén adták át a nagyközönségnek és sikere a mai napig is töretlen. A lazacszínű épület érdekessége, hogy direkt erre a célra építették egy francia építész tervei alapján. Zsúfolásig volt turistákkal a múzeum, mozdulni is alig lehetett. Hatalmas szobrok, szfinxek, több ezer éves tárgyak és csodálatosan díszített szarkofágok útvesztőjében követtük idegenvezetőnket, mint Mózest az emberek, át a Vörös-tengeren. A múzeum kiemelkedő termei között szerepel az aranyszoba, a Tutanhamon terem, a szarkofág és múmiák részlege, valamint a mumifikált állatok kiállítása.

Az aranyszobában olyan értékes, pénzben kifejezhetetlen tárgyak vannak kiállítva, melyekhez hasonlót nem találunk nemhogy Egyiptomban, de sehol máshol a világon. Halotti maszkok, ékszerek, különböző eszközök és lábbelik, melyek mind tömör aranyból készültek elképesztő aprólékossággal és kifogásolhatatlan tökéletességgel. Természetesen Tutanhamon terme képezi ennek az alkotási pompának a csúcsát, színaranyból készült szarkofágja és halotti maszkja (melynek dísze a kobra és a sas, mint a nemesi rang és a teljhatalom szimbóluma) egyszerűen káprázatos, aranyművesek remekműve. Tutanhamon sírja volt az egyetlen olyan sírkamra, melyet teljes épségben találtak meg a Királyok Völgyében. A fiatal fáraót hat szarkofágba temették és elhalmozták minden olyan tárggyal, melyeket hitük szerint nélkülözhetetlennek tartottak a túlvilági élet során. Láthattuk Tutanhamon kanópusz edényeit, melybe szerveit tárolták, és nem utolsó sorban a kis karfás székét is, mely egy igazi ékszer a maga nemében.

A szarkofágok és múmiák részlegén csodálatosan festett, Ankh kereszttel és más jelképekkel (Hórusz szeme, skarabeusz bogár), istenségek figuráival (sakálfejű Anubisz, sólyomfejű Hórusz) gazdagon díszített koporsókat láthattunk, némelyiket mumifikált lakójával együtt. Az Ankh kereszt tulajdonképpen egy nagyon különleges szimbólum, egy népszerű hieroglif, mely életet jelent. Az egyik elképzelés szerint, a hatalom és az uralkodás szimbóluma, az egyesült birodalmat (melyet 42 nomoszra (régióra) osztottak), a Nílust és annak deltáját jelképezi. Az utolsó terem, amit megnéztünk, a mumifikált állatok terme volt. Az egyiptomiak nagy előszeretettel vitték magukkal háziállataikat is a túlvilágra. De nemcsak a kedvenceket, hanem a szent állatként imádott emlősöket, hüllőket is mumifikálták. A múzeumban macska, krokodil, kecske, madár, kígyó és ló múmiáival is volt szerencsénk találkozni. A macskákat kimondottan nagy tisztelet és szeretet övezte az ókori Egyiptomban. Kezdetben az oroszlánként ábrázolt Básztet istennő a fáraó védelmezője volt, ábrázolása csak a későbbiekben szelídült házimacskává, amikor már jelentésvilága is átértékelődött. A macskákat tökéletes anyáknak tartották, így a gyerekre vágyó nők szerencsét hozó amulettjének dísze volt. A macskákat egyébként a rágcsálók és a kígyók elfogása miatt is tisztelték, halálukkor ehhez illő módon gyászolták meg őket. Országszerte több százezer mumifikált macskát tártak fel. Ha Mici, a mi kis házi kandúrunk ezt tudná, már rég elszökött volna Egyiptomba.

A múzeumi kalandok után ellátogattunk egy gyapjú üzletbe, ahol minőségi selyem, kasmír és pashmina sálakat és egyéb öltözködési cikkekhez lehetett jutányos áron hozzájutni, valamint egy parfümériába, ahol részt vehettünk egy előadáson, melynek során bemutatták az egyiptomi parfümkészítés alapjait és különleges parfümök esszenciális akkordjait, köztük a lótusz és a papirusz egyedi illatát is.

A kis pihenő után, nekivágtunk újra Kairó kaotikus városának. Átvágva az arab világ zűrzavaros metropoliszán, valahol messze a távolban, fölsejlett a nagy piramis. Még nagyon messze voltunk tőle, de már itt-ott kibukkant a toronyépületek mögül. Ekkor még nem mozgatott nagyon a dolog, sőt még akkor sem, amikor a jegypénztárhoz értünk. Na jó, akkor már eszkalálódott bennem némi izgalom. Az igazán lehengerlő pillanat akkor ért, amikor szemtől szembe kerültem a piramisokkal. Ott, abban a pillanatban, a turisták és minden féle zavaró tényező ellenére, elcsendesedett körülöttem a világ. Kairó káosza fényévekkel volt már mögöttem, és nem láttam mást, mint a végtelen sivatagi táj lebilincselő gigászait, a gízai piramisokat. Ámulatba ejtő méreteiktől garantáltan eláll mindenkinek a lélegzete. Elképesztő erőt és misztikus aurát sugároznak. Sokan a piramismezőt tartják a legszebb emberformálta tájnak.

A gízai plató piramisai mindig is elbűvölték az embereket. A nagy piramist már az ókorban a világ hét csodája közé sorolták be. Az évszázadok során sokan féltek tőle és a gonoszat látták benne, mások kalandot és felbecsülhetetlen kincseket. Azonban tény, hogy ez az egyetlen ókori csoda, mely még mindig áll és népszerűsége lankadhatatlan szerte a földkerekségen. A gízai piramismező piramisain a három titánt értjük, név szerint Hufu, Hafré és Menkauré fáraók (IV. dinasztia) piramisait. Görög nevükön, és talán így ismerősebb: Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz. Ezek mellett számos kisebb piramis (például a feleségek sírjai) is látható a közelben, de természetesen a legnagyobb és legismertebb Kheopsz fáraó sírhelye. A három nagy piramis építését az i.e. 2600-2500-as évekre teszik, melynek értelmében enyhén szólva is, több mint 4500 évesek. Ez az irdatlan szám már így is lehengerlő, de hadd nyugtassak meg mindenkit, ezt még mindig lehet fokozni, ugyanis a piramisok atyjának Dzsószer fáraót (III.dinasztia) tekintik, aki megépítette, az első, igaz még kezdetleges formájú sírhelyét, az i.e. 2700-ból származó szakkarai lépcsős piramist.

Amint már korábban említettem, az ókori egyiptomiak életében nagyon fontos szerepet játszott a halál, a túlvilág és a reinkarnáció szorosan egymáshoz kapcsolódó hármassága. A fáraók “hegyeket ” (mértani gúlát) emeltek nyughelyeik fölé, annak érdekében, hogy háborítatlanul léphessenek át az alvilág kapuján a túlvilági életbe. Elképesztő erő, elmés megoldás és rengeteg emberáldozat kellett ahhoz, hogy felépítsenek egy ekkora entitást. Kheopsz piramisa 138 méter magas (eredeti magassága 147 méter volt), évezredeken át volt a világ legmagasabb, lélegzetelállító monstruma. A piramisokhoz természetesen halotti templomok és napbárkák is tartoztak. Kheopsz napbárkája nagyon jó állapotban került elő, a temetkezési szertartás során használták, és a fáraó utolsó útját volt hivatott megkönnyíteni. Sajnos a piramisokat egytől egyig kifosztották és a legtöbbet már az ókorban. Még egy ekkora építmény sem volt képes megállítani a sírrablókat. A nagyobb biztonság érdekében, az ókori Egyiptom virágkorában, a fáraókat már mélyen a föld alá, a Királyok Völgyében rejtették el, itt sem túl sok sikerrel.

Ahogy közeledtünk a nagy piramishoz, eszméletlen súlya, ha csak jelképesen is, de ránk nehezedett. Szó szerint fölénk tornyosult és egy idő után a fényképezőgépem látómezejébe már nem is fért bele. Masszív kőtömbök képezik alapját, s bár fölfele egyre kisebbnek tűntek a kövek, tudtam, hogy ez csak optikai csalódás. Ebbe a delejező látomásba arabok úsztak be tevéikkel. Milyen hamiskás is tud lenni ez a mindenki számára oly természetesnek tűnő klisé. A piramisok építésének idején, nemhogy tevék, de még arabok sem voltak. Több ezer évvel ezelőtt az időjárás sem volt ilyen szélsőséges ezen a vidéken, a Nílus medre sokkal közelebb esett a piramisokhoz és az ókori egyiptomiak ló és szamárháton közlekedtek. A tevéket az arabok hozták magukkal és tették az újvilág számára természetessé.

A piramisok egyébként látogathatóak plusz költség fejében, de a hallottak alapján nem túl látványosak. Nem sokat látni odabent, így mi is inkább tovább utaztunk a nagy piramistól Khephrén piramisáig, majd a legkisebbhez, Mükerinoszig. Ezek a kolosszális épületek látszólag nagyon közel vannak egymáshoz, a valóságban ez a távolság sokkal nagyobb. Mindegyik piramisnál körülbelül fél órát töltöttünk, de abban a nagy hőségben még a fél óra is soknak tűnt. Végül áthaladva a két nagyobb piramis között, megérkeztünk a gízai fennsík leghíresebb szoboróriásához, a rettenthetetlen Szfinxhez.

A tiszteletparancsoló mészkőszobor, melyet arabul Abul’Hól-nak, azaz a terror atyjának neveznek, méltán rászolgált rémisztő elnevezésére. A Szfinx egy emberfejű, oroszlántestű, felettébb hátborzongató lény, mely nem kevesebb, mint 20 méter magas, teljes hossza pedig meghaladja a 70 métert is. Bizonyára, amikor az arabok először pillantották meg a Szahara homokjából kiemelkedő szobrot, egyáltalán nem volt szívmelengető látvány. A Szfinx valóban hatalmas és egy igazi kuriózum. Sejtelmes ábrázata, mintha valami titkot rejtegetne. Tagadhatatlanul megvan az aurája, ettől futkos az ember hátán a hideg. Óegyiptomi neve azonban a képmás szóból eredhet, ami viszont egészen más nézőpontba helyezi a Szfinxet. A szobor keletkezését a piramisok idejére teszik és arca nagy valószínűséggel Kheopsz fáraót ábrázolja. A képzőművészetre kifejtett hatása pedig vitathatatlan, hiszen úgy tartják, és talán nem is véletlen, hogy etalonként szolgált az ezután készült összes szfinxnek. Jelenleg a veszélyeztetett műemlékek listáján szerepel. Azzal, hogy talapzatáig kiásták a homokból, újra kitették a szél koptató erejének, és mivel a mészkő az egyik legpuhább kőzet, a környezeti tényezők hatására rohamos pusztulásba léphet.

Elszakadni ezektől a fantasztikus műemlékektől nagyon nehéz volt. Ha egy szóval szeretném kifejezni, mindenképp a keserédes lenne a legkorrektebb. Édes, hisz csodálatos élmény volt. De ugyanakkor keserű is, mert azzal hogy elhagyjuk a gízai platót, önkénytelenül is elfogadtuk a tényt, hogy a mi utunk is végéhez közeleg. Utazásunk az ókori Egyiptom világában egyszerre volt misztikus és kalandokkal teli. Olyan élményekkel gazdagodtunk, melyek eufórikus pillanatai egy életre feltöltenek.

Itt zárnám e körutat, bár várt ránk még egy hosszú út Hurghadaba, egy rövid éjszaka a hotelnél, és egy repülőút vissza Európába. De mielőtt még végleg elhagytuk volna Kairó zűrzavaros városát, áldoznunk kellett a szuvenírek oltárán. Bele is vetettük magunkat az emléktárgyak feneketlen kútjába. Foszforeszkáló papirusztekercsek, szent állatos amulettek, ezüst- és aranyékszerek, állatfejű, embertestű istenszobrocskák, piramisok minden színben és méretben, ékszerdobozok., selyemsálak, női ékek. És még sok minden más, ami szem-szájnak ingere…

Az előző részeket Itt olvashatod.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.