Varázslatos Egyiptom – 2. rész

Szerző: Ladó Csaba •  Fotók: Ladó Csaba • 2021. augusztus 30.

Megosztom:

Varázslatos Egyiptom 2. rész

Gabriel García Márquez szerint: „az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni”. A kaland pedig folytatódik. Íme, Egyiptom. És íme, az emlékeim…
Hajnali négykor szólalt meg a vezetékes telefon: Hello! Wake up call! — szólt az ébresztő a recepcióról! Már nem sok volt az indulásig. Lázban égtünk! Utolsó simítások a bőröndökön! És amikor kattant a zár, a szemem előtt játszódott le a pillanat, de már késő volt! A jól megszokott kombinációval próbáltam menteni a menthetőt, de már késő volt! A kódot véletlenül, akaratom ellenére, megváltoztattam. A zár leblokkolt. Ránk pedig várt egy kilenc órás út, egészen Aswanig…

Varázslatos Egyiptom – 2.rész

Fejpárnával a nyakam körül tértem magamhoz a zötykölődő egyiptomi turistabuszon. A fejemben még mindig a lezárt bőrönd képe kavargott. Igazából már csak a füstje, a lángja közben kialudt. Aswan még nagyon messze volt. Inkább körülnéztem: a buszon mindenki aludt, csak a sofőr, az idegenvezető és a velünk tartó fegyveres őr beszélgetett arabul. Már órák óta róttuk a sivatagi országutat. Néha áthaladtunk egy-egy kisebb falun, de az utazás nagy részét kő és homok töltötte ki. És persze a hőség, melyről egy légkondicionált autóbuszban sem lehet megfeledkezni.
A közbe-közbe felbukkanó települések inkább hasonlítottak háborús övezethez, mint átlagos falvakra. Egymást érték a katonai ellenőrzőpontok és a főút forgalmát túlméretezett fekvőrendőrök korlátozták. Egyiptom biztonságos, mondták, de azért mégis volt velünk fegyveres kíséret. Az ellenőrző pontok csak amolyan átkelési kapuk, melyeket valamiért mégis jól felszerelt katonák őriznek. A porlepte falvak utcái mentén mélynyomorban élő emberek integettek nekünk. Hihetetlenül barátságosak. Szegénységben élnek, de mégis azt láttam rajtuk, hogy boldogak. Talán boldogabbak, mint mi magunk. Még annak ellenére is, hogy nem a jólétért, hanem a túlélésért küzdenek nap mint nap. Egy életre szóló lecke volt ez mindnyájunknak, mert sokszor annyira egyértelműnek tartjuk kiváltságos helyzetünket, hogy elfelejtünk hálásnak lenni mindazért, amink van.
Az utak mentén legtöbbször férfiakat látni. A nappali órákban nők ritkán tartózkodnak az utcán. Tetőtlen, félbehagyott házak mindenhol, furcsa összkép ez. Egyrészt azért hagyják így, mert befejezetlen házra nem kell adót fizetni. Másrészt pedig a család folyamatosan bővül, az egyiptomiak pedig fölfele terjeszkednek. Egy újabb szint, egy újabb család. Egy kislányt pillantottam meg az út szélén, nyomában egy kecskegidával. Mintha Victor Hugo Esmeraldáját láttam volna, nyomában egyetlen igaz barátjával.
Magunk mögött hagyva Kenát, az első Nílus menti várost, majd nemsokára Luxort is, utunk úgy fonódott össze a fenséges folyó vizével, mint a DNS-ünk kettős spirálja. Végre megláthattuk a Nílust, mely évezredek óta dajkálja az egyiptomiakat. A környezet itt egészen más, a Nílus két oldalán a sivatag is virágzik, szemünk előtt bontakozott ki termékeny birodalma. Kilenc elképesztően hosszú óra után végre megérkeztünk Aswanba. A közel 2 milliós lélekszámú metropolisz Egyiptom legnépesebb városai közé tartozik. Aswan már az ókorban is fontos kereskedelmi központ volt, és státuszát a mai napig megtartotta. Élénk kereskedelmével és virágzó turizmusával hajóhadak oázisává és turisták Kánaánjává nőtte ki magát. Utunk egyenesen a kikötőbe vezetett. Itt szálltunk hajóra, és az elkövetkező négy napban egészen Luxorig utazunk majd vele. Egy ötcsillagos, ötszintes úszó sziget lett az otthonunk. A londinerek szapora léptekkel hordták bőröndjeinket a cruise fedélzetére.
Ebéd után félóra pihenés következett, amit én a bőröndöm feltörésére fordítottam. A folyosón éppen akkor vágták le valaki bőröndjéről a lakatot, Hurghadaban hagyták a kulcsot. Éreztem, hogy rám is ez a sors vár. A szerencsének azért adtam egy esélyt és mielőtt a legdrasztikusabb módszerekhez fordultam volna, nekiálltam kitalálni a kódot. Hála az egyiptomi isteneknek, csak egyik szám állítódott el, így elég hamar rá is jöttem a megoldásra. Egy gránittömb súlyával lett könnyebb a lelkem. A nap további részében még két fontos helyszínt kellett kipipálnunk a bakancslistán: Aswan alsó és felső gátja, valamint egy gránitbánya, ahol hajdanán aktív kitermelést folytattak a fáraók számára.
Az alsó aswani gátat a britek emelték még 1899 és 1902 között. Itt van Egyiptom egyetlen kataraktája, mely a folyó egy olyan szakasza, ahol a gránittömbök a felszínre emelkednek és több ágra osztják a Nílust, zuhatagot, vízesést képezve. A gát segítségével szabályozni tudták a vízszintet és így hajózhatóbbá vált. Az első gát azonban nem bizonyult elégségesnek, ez vonta maga után a második gát megépítését (1960–1970). A gátnak számos előnyét élvezi a lakosság: az ipar fejlődését, az áramellátást, a vízszabályozást, az öntözőcsatornák kialakítását, az áradások megszüntetését. Azonban számos hátrány is származott a projektből: megsínylette az élővilág, sorvadásnak indult a folyó deltája, a munkálatok során több ezer embert telepítettek át, valamint számos ókori épület és műemlék (néhány kivétellel) veszett örökre oda.
Útközben láthattuk a két gát közti szakaszon található Angilkia sziget ikonikus Philae-templomát, mely az egyik olyan templom, amelyet sikerült kiemelni eredeti helyéről és megmenteni az áradástól. A felső gátról pedig megpillanthattuk azt az irdatlan vízmennyiséget, melyet Nasser-tónak neveznek. A Nasser-tó a világ egyik legnagyobb mesterséges gyűjtőtava. Miután visszatértünk Aswanba, meglátogattuk a híres, befejezetlen obeliszket. Ebben a gránitbányában készültek az antik világ legnagyobb oszlopai és obeliszkjei. A vicces az, hogy jelenleg több obeliszk található ezekből külföldön, mint Egyiptomban. És Rómában több van, mint egész Európában összesen. Ha obeliszk, akkor csak vörös gránitból és csak teljesen ép tömbből készülhetett. Ebben a gránitbányában található a világ legnagyobb obeliszkje (42 méter), mely sajnos soha nem ért el a luxori Karnakba. Az obeliszket Hatshepsut rendelte meg, ám a munkálatok során repedést fedeztek fel rajta, így már nem felelt meg igényeinek.
Alkonyatra visszaértünk a hajóra. A naplemente utolsó fényfoszlányait már a tetőtéri kilátóból öleltük magunkhoz. A város fényei lassan életre keltek, és vele együtt Aswan nyüzsgő világa is. Később, mikor már a szobában pihentünk, kinyitottam a földig érő üvegajtókat és leültem egy karosszékbe olvasni. Megérett rá a pillanat. Agatha Christie: Halál a Níluson… Másnap reggel hatkor már a recepción várakoztunk és teánkat szürcsölgettük. Hosszú ujjú ingben, hosszú szárú nadrágban, kalappal a fejünkön, vízzel a hátizsákban. A délelőtt folyamán szabad program volt, ami aztán olyan események láncolatát indította el, mely sem izgalmaktól, sem bonyodalmaktól nem volt mentes…
Mindössze négyen vágtunk neki ennek az ígéretes kalandnak: az e napi idegenvezetőnk, Peter, a sofőr, a feleségem és jómagam. Úti célunk a Nasser-tó partján elterülő parányi kisváros volt, Abu Simbel, mely 320 km- re található Aswantól, egészen közel a szudáni határhoz, messze a senkiföldjén. Itt találhatóak az ókori Egyiptom talán legizgalmasabb alkotásai, II. Ramses elképesztő sziklatemplomai. Aswan utcáin már javában pezsgett az élet és az alsó gátnál jókora forgalmi dugó eszkalálódott. Egy órás késést felhalmozva sikerült csak nekivágni a kiszemelt úti célnak. Magunk mögött hagyva a várost, nemsokára megszűnt a mobiladat és alig egy fél órával később a térerő is. Sehol egy település. Sehol egy fa. Néha-néha hátborzongató kőképződmények szaladtak el mellettünk, máskor csak a végtelenségbe nyúló sápadt Szahara. Soha nem éreztem magam még ennyire kiszolgáltatottnak. Órákon keresztül haladtunk úgy, hogy emberi tevékenység írmagját sem láttuk. A távolban, a sivatag és az égbolt határmezsgyéjén hullámzó táncot járt a horizont. Előre azt hittem, hogy a Nasser-tó vizét látom, de nem volt más csak optikai csalódás.
Nem kevesebb, mint három órába telt, amire elértük a várost és a hozzá tartozó archeológiai helyszínt. Peter, az idegenvezetőnk két kisebb hegy irányába kalauzolt. Miközben mesélt, lassan előtűnt a hegyek takarásából a Nasser-tó csillogó víztömege is. Aztán ahogy átértünk a hegy tóra néző oldalára, szemtől szembe találtuk magunkat az óriási sziklatemplomokkal. Úgy álltunk a nagytemplom II. Ramsest ábrázoló négy, gigászi sziklaóriása előtt, mint ahogy Ali baba az Ezeregyéjszaka meséiben, amikor rátalált a negyven rabló kincsekkel teli barlangjára. Ott, abban a pillanatban vált személyes kedvencemmé, és kijelenthetem, hogy messzemenően a legszebb élményem Egyiptomból. Ez volt életem nagy katarzisa.
II. Ramses az ókori Egyiptom új birodalmának egyik leghatalmasabb és legtöbbet ünnepelt fáraója volt. A közel 90 évet élő fáraó 66 éven át vezette Egyiptomot, ez idő alatt elfogyasztott számos feleséget és több mint 100 utódot hagyott a birodalomnak. Uralkodása alatt az ország virágzott és soha nem látott építkezési láz, hódítások sora és elképesztő jólét jellemezte Egyiptomot. A fáraó építkezési megalomániájának egyik ékes példája az Abu Simbeli templomok. Az i.e. 13. században emelt épület a mai napig ámulatba ejti a régészeket. Két elképesztő templom található itt: az Amon-Ra nagytemplom, mely tulajdonképpen a fáraó abszolút hatalmát volt hivatott szimbolizálni, és a mellette található kistemplom, melyet imádott felesége, Nefertari tiszteletére építtetett. A szerelem ehhez fogható kinyilatkoztatására sem addig, sem pedig azután nem volt példa Egyiptomban.
Abu Simbel nagytemploma 38 méter széles és 65 méter mély. A négy Ramses-szobor külön-külön 20 méter magas és a 31 méteres homlokzatot tartja. A templom három fő teremből és számos mellékteremből áll. Hatalmas oszlopsor vezet az utolsó teremig, ahol a templom három főistene és maga a fáraó szobra található. A templom számos érdekességet rejt. Talán a legérdekesebb mind közül az impozáns Ramses-szobrok, amelyek négy különböző életkorban ábrázolják a fáraót, szimbolizálva vele hosszú uralkodását. Ami a templom belső terét illeti, az uralkodó hőstetteit ábrázolja. Ramses alakja már nemcsak fáraóként, hanem istenként is megjelenik. Az oldalsó kamrákban a fáraó köszönetét nyilvánítja ki az istenek felé. Azonban a templom talán legnagyobb talánya a négy szoboralakot övezi az utolsó terem legmélyén, ugyanis a szobrok arcát évente mindössze kétszer éri a Nap: az uralkodó születése napján és megkoronázásának napján. Hogy miként kivitelezték ezt az ókori építészek, a mai napig megoldatlan rejtély. Ami még nagyon érdekes, hogy a három főistenség közül az egyik a sötétség istene (Ptah), és az ő arcát soha nem éri a Nap.
Abu Simbel története itt azonban még nem ér véget, ugyanis a templomok nem az eredeti helyükön állnak. 1960-ban elkezdődött a felső gát megépítése, mely a Nílus árterületének feltöltődését eredményezte. Normál esetben a két templomot elnyelte volna a Nasser-tó vize. Ezt próbálta megakadályozni egy világméretű projekt, melyben 50 ország vett részt. A két hegyet teljes egészében kiemelték eredeti helyükről. Mindkét műemléket szabályos kockákra darabolták és a jelenlegi környezetében rakták újra össze, így 60 méterrel magasabbra és 120 méterrel odébb került. Ezt a megaprojektet még maga II. Ramses is megirigyelhette volna.
Az úton visszafelé az idegenvezetőnk mesterkélt mosollyal fordult hátra, hogy feltegye a nap kérdését: honnan származik az Abu Simbel elnevezés? Találgattunk, persze eredménytelenül. A templomokat 1813-ban fedezték fel egy helyi kisfiú segítségével. Az ő neve volt Simbel. A félárva kisfiú nagyra becsült édesapja korán meghalt. Simbel és a templomok találkozása arra inspirálta a helyi lakosságot, hogy nevezzék a templomokat Abu Simbelnek, mely lefordítva annyit tesz: Simbel édesapja…
Ez a szívhez szóló kis történet elringatott egy darabig, és a légkondicionált autó légterébe bekúszott a csend. Hosszú út várt ránk Aswanig. Végtelen homokdűnék úsztak a távolban. Elképesztő nap volt, és ha arra gondoltam, hogy még koránt sincs vége, leküzdhetetlen izgalom kerített hatalmába. Miután hajóra szállunk, elkezdődik várva várt hajóutunk Luxor felé, a fáraók autópályáján. A program szerint már ma kikötünk Kom Ombo-ban, hogy Egyiptom újabb kincseivel ismerkedjünk meg. És még mi vár ránk azután: a lenyűgöző Edfu lesz a következő állomás, majd ha hajónk végre befut az ókori Egyiptom fővárosába, feltérképezzük Luxort is!

A következő rész tartalmából:
A kietlen tájat kémleltem és a közeljövő izgalmas helyszínein ábrándoztam, amikor hirtelen megszólalt a telefonom. Már egészen közel jártunk Aswanhoz. De ki hívhat ezen a számon? Egy pillanatra zavarba jöttem, majd mikor megláttam Mohamed nevét a kijelzőn, a pillanatnyi zavart a rossz ómen vészjósló előszele fújta el. Gyorsan válaszoltam a hívásra. — Merre vagytok? A hajónak már egy órája el kellett volna indulnia Luxorba! Csak rátok várunk! — Nem is emlékszem, hogy mikor adtam át Peternek az üzenetet, a szívem a torkomban dobogott, majd egy leküzdhetetlen erő préselt az ülésnek, a sofőr a gázpedálba taposott…

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ