A könyv borítója, mint Sara Rattaro minden egyes könyvének borítója, maga a csoda. Mintegy sejteti, hogy milyen hangvételű tartalom vár az olvasóra, aki felüti a tetejét. És az olvasó nem fog csalódni. Annak ellenére sem, hogy a főszereplővel nagyon nehéz azonosulni. Kicsapongó életmódját követve, amellyel a legszentebb ellen, a családja egysége ellen vét. Enyhítő körülményként jelenik ki a szimbiózisból való — véleményem szerint önkéntes — kiszorulása, ami apát és lányát jellemzi. Ezzel a kiszorulással enyhíti lelkiismeret-furdalását minden egyes tévelygése esetében.

A könyv nem lineáris idősíkban halad. Különböző filmkockák segítségével csapongunk időben, térben, lelkiállapotokban, miközben az alap mindvégig ugyanarra mutat — a főszereplőben lakozó mélységes szeretetre. Hogy emberileg tökéletlen, és képtelen kifejezni? Igen. De melyikünk vethetne rá követ? Engem, mint olvasót kísértetiesen emlékeztet Mazzantini Ne mozdulj című regényére, amely az egyik kedvencem. Akinek tetszett az a könyv, egészen biztosan ennek az olvasása közben is hazatalál. Mindenképpen egy olyan könyv, amely a lélek nyelvén szól és az üzenet nagyon mélyre hatol, oda, ahol az emberi szeretet és gyarlóság, gondok nélkül kiegészítik egymást.

Kedvenc idézeteim:

Minden háború valakinek a halálával kezdődik.

…
Ne aggódj sokat a holnap miatt, a valódi gondokat úgysem látod előre, váratlanul jönnek.

…
A hazugsághoz két ember szükséges: aki mondja, és aki hallgatja.

…
A dolgoknak egyszer csak végük szakad. Mindennap, minden éjjel, télen, nyáron, a csókoknak, a szerelemnek. A bor is elfogy vacsora közben, a tányérok a mosogatóból, a benzin, akkor is, ha teletankoltál, a tűzifa, az élelem. Véget érnek a kezelések, a jó könyvek, a kávészünet, a pénztár előtt a sor, az elbeszélés, a rémálom. A harisnyák végül a fiókba kerülnek, a ruhák a szekrénybe. A bűnösök a börtönbe. Az iskola csengőszóval ér véget. Befejeződik a háború, a járvány, a vizsgaidőszak, a zene, ha felemeled a kezed a billentyűkről. Elfogy a cukor. Minden véget ér. Egy nap a világ is, talán.

…
De a lelkiismeretet nem lehet egyszerűen mosodába adni, a foltok mindig ott maradnak. Az ember álmában, akárhol. Olyan ez, mint a félelem a sötéttől. Mindegy, hol van sötét, mindig ugyanaz.