22 júl Tesó párbaj
Tesó párbaj
Életünk során folyamatosan valamilyen nyomás alá helyez bennünket a társadalom, általában egy fontoskodó üknagynéni, kíváncsi szomszéd vagy akár saját bajtársaink személyébe bújtatott elöljáró által. Úgy képzelem ezt, hogy vannak azon kiváltságosak, akik csak kérdezhetnek és vannak a kiszolgáltatottak, akiknek folyamatosan válaszolniuk kell olyan, egyáltalán senkire nem tartozó kérdésekre, mint hogy: mikor találsz magadnak egy valamire való párt? Mikor lesz már az esküvő? Mikor érkezik már a baba és igyekszik-e már utána a testvére?
Az első gyerek A BABA, a második gyerektől kezdődően már nem babák, hanem tesók születnek. Álljatok le, könyörgöm, gondolja szégyenkezve a legtöbb újdonsült édesanya, amikor már a szülőszobán elhangzik a kérdés, hogy akkor jöhet a következő? Persze nem mond semmit, csak fáradtan, csatakosan mosolyog, mert hát milyen anya az ilyen, akinek itt a friss csecsemője a kezében és máris nemet mond a lehetőségre, hogy boldoggá tegye azt a szegény gyermeket. Mert hát mivel mással lehet egy gyermeket boldoggá tenni, mint egy testvérrel? Akit a társadalmi elvárások szerint tüstént szeretnie is kell. Miért? Azért, mert a testvére. Pont.
Ezt a boldogságot, amit egy új testvér születése feltételez, nem igazán tudtam leolvasni Bambino arcáról, amikor bemutattuk neki a filmünk új szereplőjét, a tesót. Természetesen a főszerep továbbra is a Bambinoé maradt, hiszen ő a baba, és mindig is ő marad. Ez az elsőszülöttek kiváltsága és ha efelől bárkinek is kétsége támadna, figyelmesen nézze végig, hogyan zajlik egy óra a nagyszülőknél és máris egyértelművé válik, hogy kié a korona. Egy alig két éves azonban nem látja át a tágabb családi körökbeli pozíciójának kiemelt mivoltát, csak azt látja, hogy az anyja, aki eddig minden mozdulatát figyelte, most már ekörül a fura hangú biodíszlet körül sertepertél, ő meg ezzel az, általa nemrég felfedezett figurával kezdi tölteni az ideje jó részét, az apjával. Fagyiznak, motorkáznak, labdáznak, jó fej az öreg, de valahogy mégis zavarja őt az a másik, aki ott feküszkél, nyáladzik és bőg és baromi unalmas. Nem nevezi nevén, kerüli ahogy tudja, néha a szeme sarkából ránéz, kizárólag undorral, de ennyi, amit ő most adni tud. Elfogadom. Épp meg ne ölje és rendben leszünk.
Segundo nyugodt baba, nem igényel állandó figyelmet, eszik, alszik, jól megvan fél évig az apján a hordozókendőben. Ez lehetőséget ad számomra, hogy Bambinoval naphosszat játsszak, remélve, hogy így helyre billentem a lelki egyensúlyát és apránként megszokja a testvére jelenlétét. Pár hét elteltével úgy ítélem meg, hogy túlvan az első sokkon és biztatom, simogassa meg az öccsét. Összeszorított fogakkal, csikorgó tenyérrel és szikrázó tekintettel simít egyet az öccse karján, és látjuk, ahogy aktívan gyűlöli, mindehhez viszont jópofát próbál vágni, hide the pain Harold megirigyelné a mutráját. Ebből sem csinálunk szokást, gondolom és folytatjuk az életet, párhuzamosan, egyik szülő az egyik gyermekkel, a másik a másikkal. Legtöbb szülő rémálma, hogy a gyerekei utálni fogják egymást. Ebből alakulhatott ki a veszekedés utáni kötelező „pusziljátok meg egymást” szülői parancs, amivel a mi szüleink le is tudták a testvérek közötti konfliktusok kezelését. Bambino viszonyulása a még tehetetlen Segundohoz, pont ezt a félelmet ébresztette fel bennem és hirtelen le is vontam az anyák egyetlen következtetését mindenre: rossz anya vagyok.
Ahogy Segundo is öntudatra ébred, Bambino elhatározza, hogy egyszer s mindenkorra tisztázza a hierarchiát kettejük között, és ezentúl bármilyen nemű dühét rajta fogja kitölteni. Még gyermek, féltékeny, mondják, én meg nem értem, hogy mire, hiszem majdnem minden időmet vele töltöm. Mit tehet egy szülő ennél többet? Egyáltalán mit tehet egy szülő a gyermekei közötti kapcsolat érdekében, azonkívül, hogy mindkét gyermek igényeit próbálja kielégíteni és feltétel nélkül szereti mindkettőt.
Apránként kezdenek együtt játszani, természetesen az alárendelt szerep állandóan a tesóé, ő viszi el a balhét, ő hozza be a nasit, ő végzi a mocskos munkát magyarán. A család örök babája és büszkesége pedig egymásra halmozza a dicséreteket, hiszen mindent ő ér el elsőként. Segundo, mint minden rendes kisebb tesó, imádja bátyját, felnéz rá és követi mindenben és mindenhová. Ez Bambinot végtelenül irritálja és hogy megszabaduljon ettől a hűséges, kúszó-mászó kolonctól, kitalálja, hogy ő játszik egyik szülővel, Segundo meg játsszon szépen a másikkal. Mivel csak pár hónapja vagyunk kétgyermekes szülők, egyelőre csak annyi lebeg a szemünk előtt, hogy életben kell mind a kettőt tartani, minden körülmények között, ezért belemegyünk ebbe az „oszd meg és uralkodj” játszmába, nem számolva a következményekkel és ezzel a dinamikával apránként felszámoljuk a család természetes struktúráját: már nincsenek szülők és gyerekek, hanem van az egyik csapat, meg a másik csapat.
Mire észbe kapunk, hogy mennyire nincs ez rendben, már indul is a napközi, Segundo egyedül marad a birodalomban hétköznaponként. Kialakítja saját szokásait, finomítja a személyiségét és úgy dönt, hogy ő olyan lesz, aki állandó életveszélynek fogja kitenni magát, mert olyannal még úgysem volt dolgunk. Gondolom magamban, hogy a nyugodt újszülöttnek ez az ára: energiabomba totyogó, akit naponta tizenhétszer kell leszedni a csillárról és az álomba zuhanás fogalmát olyannyira szó szerint veszi, hogy alvás előtt előbb még felfut a falra és onnan zuhan alá kecsesen.
Bambino már egy valódi szenszejnek tűnik az öccséhez képest, olyan bölccsé és kiegyensúlyozottá válik. A dühkitörései száma is csökken, az öccse viszont továbbra sem érdekli. Segundo, vele ellentétben lerázhatatlan, állandóan nyomul, teljes vállbevetéssel játszani akar a bátyjával és addig piszkálja, addig idegesíti, míg Bambino oda nem csap egyet. Ez is végül is egyfajta játék. Egy folyamatos, fárasztó és állandó készültséget igénylő játék, amitől lezsibbad a szülő agykérge. Amikor Segundo szeme villan, már ugrok is közéjük, kivédem a csapásokat, rúgásokat, elhárítom a lesújtó öklöket és közben magyarázom az egyre értelmesebb bátyjának, hogy még milyen formái vannak a feszültség levezetésének. „Úgy jön, hogy megüssem”, mondja Bambio elcsukló hangon, miután az öccse már harmadjára dönti romba a kisautókból épített tornyát. Nyugtatom, vigasztalom, közben meg Segundo huncut tekintetében látom, hogy alig várja, hogy balhé legyen, mert az is hogy néz ki, hogy egy délután eltelik csak úgy, csetepaté nélkül. Így telnek tehát a napok, egyik cirkusz a másik után.
Végül a pandémia kényszerei között rázódik össze a két gyermek, amikor is mindkét szülőnek dolgoznia kell és egymásra vannak utalva. És mindezt abból veszem észre, hogy elkezdenek közös, gonosz terveket szőni, ellenünk. Öröm hallgatni, ahogy sutyurálnak a hangszigeteltnek hitt bunkerükben. Végre megérkeztünk, gondolom magamban és elképzelem, hogy ettől arrafelé kizárólag békés családi ebédek lesznek, mosolygós biciklizések, nevetős játszóterezések és már civakodás helyett csak azt fogják egymásnak mondani angyali hangon, hogy „mondjuk, hogy most megtámadják őket a cicák”. És valóban, néha tényleg minden idilli köztük, félszavakból, egy tekintetből értik egymást, ezerszer is elhangzik a békés kis „mondjuk, hogy”, de amikor ismét hajba kapnak, amikor le kell választani egyiket a másikról, mielőtt vér folyna, amikor lélekszakadva rohanok át az előszobán, hogy valamelyiket kiszabadítsam a másik kötöttfogásából, újra meg újra felötlik bennem a gondolat, hogy elrontottam, nem szeretik, csak speciális körülmények között legfennebb elviselik egymást.
Hogy hogyan kell jó testvéreket nevelni? Fogalmam sincs. Vagy hogy a gyermekeim jó testvérek maradnak-e egy életen keresztül? Valamelyest rajtuk is múlik az majd, a felnőttkori döntéseiken. Amit szülőként adni tudunk számukra, az az, hogy elöl járunk a jó példával, jó kapcsolatot ápolunk a testvéreinkkel, ha vannak. És persze a legnehezebb feladat, hogy megadjuk számukra a lehetőséget, hogy amennyiben az életkori sajátosságuk engedi, oldják meg az ellentéteiket egymás között. Szülőként kihívás pártatlannak maradni a gyermekek vitái során. Ha nagyobb testvér voltál, mindig a nagyobbak nehéz, felelősségteljes, úttörő sorsának emléke vezérli döntésed. Ha meg te voltál a kisebb, a kisebbek megalázott szolgasorsát sajnálod, valahányszor bíráskodnod kell közöttük. Szóval mindenképp részrehajló lesz a döntés. Az otthonról hozott minták állandóan belefolynak a testvérkonfliktusok kezelésébe, meg hát a személyes véleményünket sem tudjuk mindig véka alá rejteni. Fegyelmet igényel és mély önismeretet, hogy legyűrjük a gyerekkorunkból felbugyogó élmények kivonatait és teljesen objektíven tudjunk hozzáállni a gyermekeink közötti kapcsolathoz.
Megkérdeztem néhány veterán anyukát, akinek már tinédzser vagy akár felnőtt korú fiai vannak, hogy vajon mikor maradnak abba a fiúk között az atrocitások, bunyók és az állandó versengés: ahogy az egyik elköltözik otthonról, meglátod, abbahagyják, jött a megnyugtató válasz. És végül tényleg megnyugtatott ez a válasz, mert rávilágított arra, hogy nem vagyok egyedül és a fiaim sem a pokol valamelyik bugyrából bújtak elő egymás életét keseríteni, hanem egyszerűen csak ez a dolguk a testvéreknek, egymást felkészíteni a szociális életre, elfogadásra, beilleszkedésre. A tesón ki lehet próbálni, hogy iható-e az egyébként illatos banánsampon, hogy mennyire lehet valakit gyomorszájon vágni ahhoz, hogy még túlélje, hogy meddig lehet elmenni bizonyos kérésekkel, mielőtt a másik agyára megyünk, hogy hol van az a határ, amit ha átlépünk, már nincs megbocsátás, csak a testvérünk részéről, mert ő valamiért mindig megbocsát (legalábbis gyermekkorban biztosan). Szóval ez a tesó: a bajtárs az utunkon, aki előre megmutatja, hogy mi vár majd a későbbiekben. A demó verziója a későbbi kapcsolatainknak. Bambino és Segundo szinte egy évtizede rótták már együtt a gyermekkoruk göröngyös vagy éppen tükörsima útjait, amikor is egy reggel Bambino szembeállt velem és a semmiből csak úgy kijelentette: „Én azért szeretem Segundot.” Megtelt a lelkem melegséggel, átöleltem és azt mondtam neki: mindig is tudtam.
Hogy mit hoz a tinédzserkor? Bele sem merek gondolni. Egyelőre örülök, annak hogy összetartanak, segítenek egymáson és kiállnak egymásért nehéz helyzetekben. És hogy néha még kihallatszik a szobájukból a csilingelő „mondjuk, hogy”.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
