27 ápr Tejút
Tejút
Sokszor az ember azt se tudja, mit kezdjen magával, miután létrehozott egy életet. Néz arra az új dobogásra és csodálkozik, hogy az előbb még sehol sem volt ez a kis lélek, és most meg már ide rakták a hasamra. Simogatom kényszeresen, nem is tudom, hogy viselkedjek.
Azt mondták, hamar kell szoptatni, valamit vegyek elő, állj meg kicsi lény, ne sírj. De sír és szipog, nem kell neki semmi, csak a biztonság. Amit látszólag nem én jelentek számára, mert a karjaim között is sír. Elviszik tőlem, mert pihennem kell, mondják. Éjjel három van. Még mindig nem tudok aludni a hormonoktól, meg egyébként is, mintha mindenem kicserélték volna, nem ismerek a mozdulataimra, érzéseimre. Gondolataim követhetetlen fonalai színes mandalát rajzolnak a fejemben, amelyet csodálva eszembe sem jut, hogy aludnom kellene. Aztán már jön is a nővér, reggel hatkor, karján ez a pici szuszogás.
Szemmel láthatóan haragszik Bambino, mert nem mentem érte az éjjel. Egyedül volt. Biztos vérmesre sírta a szemeit. Egyedül hagyta a saját anyja, aki még abban sem biztos, hogy most a jelenben történik-e mindez és valóban van-e egy kisbaba a karjaiban. Valószínűleg gondoskodni sem fog tudni róla. Pedig minden könyvet elolvasott, de egy kacifántos, tökéletesen működő elméletekre épített semmivel maradt. Valami mélyen, az ösztönök szintjén maszatol talán bennünk, újdonszült anyákban, mert kislánykorunkban egy-egy babát azért elringattunk, de valójában nincs az az ősanya a világon, aki kamaszként büszkén kihúzza magát és arra gondol, hogy ez a két fura alakú kitüremkedése a bőrömnek valamikor éltető táplálékot fog termelni egy tündéri kisbabának.
Mindenhol a méretet emlegetik, hogy kilencven-e legalább és hogy C vagy D kupa, vagy sportolás közben zavar-e, de a hozamról sosem esik szó. De ez csak egy példa, mert azért még van néhány csillió nehézsége az anyaságnak, amiket élesben fedezünk fel. Mint például azt, hogy mihez kezdjen egy kismama, akinek a kisbabája születésétől tudja, hogy nem való anyának és szemmel láthatóan haragszik. Erről egyik fejezetben sem tért ki doktor Spock.
Szóval hozza a nővér Bambinót, beteszi egy kis átlátszó, gurítható ládikába, ott piheg egy szakadt, klór szagú pokrócba tekerve (kórházi protokoll, nem vitatkozom). Anyuka, tudja pelenkázni? Nem. Na majd megmutatom, mondja kedvesen a nővér és kimegy. Anyuka saját magát sem tudja látszólag, mert már másodjára kell lecserélje a saját lepedőjét. És rám bízzák ezt a kicsi gyermeket, hogy vigyázzak rá és gondozzam. Hát nem látják, hogy magamra is alig vagyok képes vigyázni? De legalább itt vannak az orvosok, nővérek. Akkora bajt nem okozhatok, hogy ne tudják megoldani.
Bambino ugyanúgy fekszik, ahogy a nővér betette a ládikába. Oldalra fordítom, mondta, hogy ki tudjon folyni a tüdejéből a magzatvíz, nehogy megfulladjon. MICSODA? Édesjóatyaúristenemsegítsmeg, megfulladhat? És hogy veszem észre, ha fuldokolni kezd? Ha mondjuk belealszom a felvigyázásba? Kész, nincs alvás. Hívom a gyermekem apját, négy kanna energiaitalt, minél hamarabb! Ébren kell maradni, mert még itt megfullasztom a gyermekünket. Hozzá sem merek nyúlni, nehogy kicsússzon az a professzionális támasztópárna a háta mögül (egy felcsavart törülköző).
Pedig milyen szívesen felvenném. Olyan sima a bőre, beleremegek az élvezetbe, ahogy végigsimítom az arcát. Csak fel ne ébresszem, mert fogalmam sincs, hogyan kell visszaaltatni. És ha nem tudom visszaaltatni, fáradt lesz, ordítani fog, ettől kiszárad és muszáj lesz megetessem, ebből a két dinnyéből, amelyek már valóban elég nagyra nőttek, de látszólag csak azért, hogy szülés után se tudjak hason aludni, mert más funkciót nem igazán töltenek be. Nem jön belőlük semmi. Na várjunk csak, azt mondták, kell fejni. Tudok én. Még nagyapám tanított. És hoztam egy ilyen pompát is. Minden rendben lesz, Bambino, ha felébredsz, már gőzölögni fog a fejőben a finom, habos tejecske. De vajon elég steril ez a pompa? Nem fertőtlenítettem le a kezem, mielőtt kivettem a zacskóból. Na ennyi volt akkor a történet. Nem fogok tudni fejni. Jobb ha felhívom a családorvosom és megkérdem, hogy így még használható-e a fejőgép, vagy hívjam ki a férjem, küldjem haza a fejőt egy fertőtlenítésre és csak utána fogjak neki ennek a műveletnek? Az orvos rábólint, fejjek nyugodtan. Eszméletlenül fájdalmas és csak négy kegyetlen csepp jön. Ezt hogy adjam oda Bambinonak? Pipettával? Felkenődött a fejő belsejére az egész. Még fejni sem tudok, erre sem vagyok jó.
Bambino ugyanúgy fekszik, ahogy egy órával ezelőtt. Vajon nincs baja ennek a gyereknek? Miért alszik ennyit? Nem éhes? Nem szomjas? Jól van vajon? Mi baja lehet? Remélem nem sárgult be. Vajon szuszog-e? Semmit se hallok, szent ég, ez a gyerek nem szuszog! Odateszem az ujjam az orra elé, érzem a párát. Szuszog. Hűha, ezt megúsztam. Akkor most mit is akartam? Jaj igen, ételt keresni a gyermekemnek.
Közben bejön a szülésznő. Melegen és barátsággal érdeklődik a hogylétem felől. Meg is lepődöm kérdésén. Mit számít, hogy én hogy vagyok, kérdem, most a baba a lényeg. A baba jól van, mondja, alszik, mosolyog, kis kacsói a feje mellett. Jól érzi magát. De te hogy vagy? Kicsit fáj mindenhol, viszket, hasogat, izzad és mardos, de jól vagyok. Csak nem tudom, mit fogok enni adni ennek a gyermeknek, ha felébred. Semmim sincs, mutatok a hálóingem kigombolt dekoltázsára. Nem is kell legyen. A babák nem születnek éhesen, mondja megnyugtató hangon. Kilenc hónapig tápláltad, a születése utáni pillanatig. Utána az a pár csepp előtej pont elegendő, minden tápanyagot tartalmaz, amire szüksége van. És milyen jó, hogy ilyen kevés van belőle, hiszen Bambino most tanul egyszerre lélegezni, nyelni és szopizni. Ezt az összetett műveletet nem tudná tökéletesíteni, ha egyből hatalmas mennyiségű tejjel kellene megküzdenie. Egyébként is pici még a gyomra, akkora, akár egy meggymag. Többet be sem tudna fogadni. Jó lett volna, ha melletted marad az elején, hogy már az első félórában kerüljön a melledre, mert akkor a legerősebb a szopási inger. Azért hívják aranyórának, mert aranyat ér, úgy a baba, mint az anya szempontjából. De így sincs semmi veszve, mert mellette vagy és ha válaszolsz a kéréseire, igény szerint szoptatod, akkor tudni fogja, hogy egy biztonságos világba született bele, ahol számíthat rád.
A szoptatás számára nem csak evés, hanem a gondozás elsődleges formája. Emellett annyira komplex az anyatej összetétele, az a legjobb, amit adhatsz a kisbabádnak. Ha bármiben elakadsz, kérj segítséget és meglátod menni fog. Bízz magadban!
Bízzak magamban? Tizenkét óra alatt már háromszor hagytam cserben és ábrándítottam ki ezt a csöppséget és egyszer szinte nem vett levegőt. Hogyan tudnék bízni magamban ezek után? Közben Bambino kinyitja az egyik szemét, szétnéz alóla, visszacsukja és nyöszörögni kezd. Felveszem és próbálom szoptatni. Nem igazán akar. Csak egy kicsit sírdogálni szeretne. Sétálok vele, énekelgetem neki a Let it be-t. Megnyugszik a karomban. Jól tartom a fejét is, nem ejtem el, nem csúszik ki. Biztosan fogom. Ennyit már tudok. Meg tudom őt fogni és tartani is képes vagyok, akár hosszabb ideig is. Annyira hosszú ideig, hogy a végén kinyitja az egyik szemét, és mintha mosolyra húzná a száját. Boldog. Boldog vagyok.
Mosolyog a kicsike? Akkor biztos tele a pelus, mondja a nővér az ajtóból, szétroncsolva a kettőnk idilljét és már kapja is ki a kezemből. Hibátlan, egyszerű és tökéletes mozdulatokkal teszi, fordítja, oldja, lazítja, törli, csatolja, csavarja, köti újra és ismét illatozik a kisbabám a kezei között. A következő mosoly után én is erőt veszek magamon és megpróbálom leutánozni a nővér rögzített mozdulatait. A végeredmény három összerondított pelenka és egy pokrócon fekvő, csupasz lábú, elégedetlen baba, kötővel átkötve, akin túl laza a pelenka, mint utólag kiderült. De legalább működő baba, mert tölti a pelenkát és alszik és már enni is kért. Nem hiszem, hogy sokat kapott volna, de úgy tett, mintha minden rendben lenne. Aztán megint kért. És megint. És megint. És megint. És megint. És megint. Az addig porzó csatornák hamarosan felteltek éltető nedűvel, az üres szivattyúzást apránként felváltotta a megkönnyebbülés és Bambinonak a másik szeme is kinyílt egy pillanatra, épp csak annyira, hogy tetszését kifejezve hátranézzen vele a homloklebenyébe és mosolyogjon párat.
Néha be-benézett még a nővérke a tejszagú szobába, ahonnan a Let it be hallatszott, és miközben elkacsáztam lemosásra, titokban újrapelenkázta. Utólag mindig megdicsért, hogy ne, milyen ügyes anyuka, most sem folyt ki semmi, pedig mekkora baba és milyen sokat eszik.
Jelen cikk nem jöhetett volna létre Vitos Mária szülésznő és IBCLC laktációs tanácsadó önzetlen segítsége nélkül. Ezúton is köszönöm.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
