„Anyaaa, hányat kell még aludni, amíg kezdődik a vakáció?” Ez az egyetlen ártatlan kérdés aztán elindít egy olyan folyamatot, ami fölött már aligha van kontrollunk. És érkezik a kérdéscunami. Például az ovi utáni anyukás traccspartin: „Na, és ti mit csináltok a gyerekekkel a vakációban.” Vagy nagymamával telefonon: „Khm… tudnátok vigyázni a gyerekekre egy kicsit, mondjuk… egy hónapot?” Vagy apával a kutyafuttában megivott kávé mellett: „Szívem, hogy is van a te programod a nyárra?” Vagy a szomszéddal: „Rád bízhatom őket, amíg elintézek valamit a városban? Az apjuknak épp most lett egy gyűlése… nem, nem online. De ha online is lenne, esélytelen otthon végigcsinálni. A lányom legutóbb háromszor kapcsolta be a botmixert az ötperces fontos telefonhívásom alatt.”

Ráadásul idén 5 nappal meg is rövidítette a nyugodt munkás hétköznapjainkat az oktatásügyi minisztérium, így aztán, amikor lejárt a „mikor kezdődik a vakáció” mantra, akkor átvette a helyét a „mikor megyünk mamáékhoz” című lemez, ami két lejátszóról is pörög, folyamatosan, kisebb szünetekkel. De még időben megjött a mentő ötlet. Készítsünk egy naptárat és ott majd beszínezhetitek azt a napot, ami eltelt már és számolhatjátok, hogy hányat kell még addig aludni. Ja, hogy te az összes rubrikát be szeretnéd szivárványozni kislányom, már most? Nem gond persze, fessél csak, azzal is eltelik hét perc a nyárból. Majd kitalálunk valami más megoldást a problémánkra. Írok közben a barátnőd anyukájának, hátha el tudja hozni Ágneskét hozzánk holnap, hadd játsszatok, közben majd én dolgozom itthonról. Sima ügy. Hívunk majd a testvérednek is játszótársat, persze.

Első nap:
Csakis pizsamában lehet reggelizni, és kb. pizsamában eltölteni az egész délelőttöt, közben csigákat gyűjteni, hirtelen felindulásból bútort festeni, végül semmit sem reggelizni, hanem egész délelőtt kérdezgetni, hogy mikor jön már Ágneske??? Jaj, de jó, hogy megjöttetek, már nagyon vártunk. Persze, vegyétek fel az Elsa ruhákat. Az esküvői cipőm? Jó, de csak a szobában járjatok vele. Akkor én most kicsit dolgozom. Mondjad szívem, kicsi fiam! Nem, kérlek ne most hallgassuk meg huszonkilencedjére ma azt a menő arab technót. Köszi! Igen, még 9 nap és megyünk mamáékhoz. Miért menjek kislányom? Jó, jövök mindjárt! Húúúúha, miért kellett most az ÖSSZES ruhádat kiszedni a szekrényből? Jaa, ide fogtok ugrálni, ebbe a kupacba? Értem.

Második nap:
Kincsem, nyugodtan aludhattok tovább, vakáció van, nem kell hatkor kelni. Ja, hogy sok a dolgod. Értem. Tudjátok mit? Ma felfújjuk a kismedencét! Szeretlek anyaa, jajj de jó, imádlak! Kész, akkor én most leülök dolgozni. Miért lökted meg? Kérte, hogy ne locsold a hajára! Nem, ne vidd be az elektromos kisautót a medencébe. Találjatok ki valami közös játékot, búvárkodjatok, tessék! Miért nem akarod te is azt játszani? 3 perce vagytok benn a vízben!! Leengedem a medencét, szálljatok ki most!

Ötödik nap:
Gyertek menjünk el együtt rollerezni, játszóterezni, jó? Igeeen! Neeem! Egyik nap a sok közül: Jó, keresek agyagot! Megjöttem, akkor neki lehet fogni, én is leülök addig dolgozni. Igen, jövöööök! Jajj de szép kis tálat készítettél. Nem kellett volna ráönteni az összes vizet. Úszik az egész kertibútor. Nem hiszem, hogy veszünk hörcsögöt. Nem, tengerimalacot sem egyelőre. Tudom, hogy cuki. Nem hozzuk el a kutyát sem.

Utolsó előtti nap:
Gyerekek, holnap megyünk mamáékhoz, mindenki pakolja be, amit vinni szeretne a nyárra. Egy táskába csomagoljatok. Miért hozod azt a 3 kiló követ? Ja, még van kinn is 25 kilónyi? Biztos szépen mutat majd a kertben, persze! Nem, a téli méhecskés jelmezt ne hozd magaddal, szerintem.

Második nap mamáéknál:
Anya! Én veled akarok menni!!! Nagyon fogsz hiányozni…

Persze, írhattam volna arról, hogy milyen elbűvölő is a nyár: a gyerekekkel közösen befőztük a kompótokat, lekvárokat, még kísérleteztünk is új ízekkel, magunk sütöttük a kenyeret, fagyasztottuk a házi fagyit, kis szerkezeteket terveztünk és építettünk, csomó meseregényt elolvastunk a függőágyban békésen ringatózva, közben persze minden nap feladatlapoztunk egy kicsit, hétvégenként nagyokat túráztunk és bicikliztünk, önkénteskedtünk és mindenféle fesztiválra elmentünk. De az a sejtésem, hogy kicsit másképp fog telni. És úgy is jó lesz, mert minden sírjak-vagy-nevessek helyzet után rájövünk, hogy ez a legfantasztikusabb kor: amikor még a rajzokon szivárványpatak csörgedezik, és úgy várják a falusi vakációt mint egy luxusutazást, amikor az általuk épített kuckóban nekünk is van helyünk és a reggeli müzlijüket megosztják velünk az ágyban. Amikor még van nyári vakáció. És lesznek még nyugodt napok a nyárban, amikor talán kicsit mi is úgy élhetünk, érezhetünk mint ők. Velük együtt.

Józsika rendben van. Tervei vannak, amik gyakran változnak. Hol űrkutató, hol ügyvéd, hol meg mozdonyvezető szeretne lenni. Másnap az anyja vagy az apja munkáját szeretné folytatni. Egy másik napon arra ébredünk, hogy tele van vágyakkal, különböző divatos, számomra sokszor nehezen követhető foglalkozások nyomába eredve.

Ég és Föld távolság van aközött, amit én nevezek internethasználatnak és aközött, ami őt foglalkoztatja.

Minap megmutatott néhány vloggert, akiket igazán szeret. Tele van velük a világháló. Annak alapján amit elmondott, munkájuk nyomán — dől a lé, ahogyan ő fogalmazott. Ezek a fiatalok divatos szóhasználattal élve influencerek, akik reagálnak megtörtént dolgokra, felröppenő gondolatokra, eszmékre, társadalmi kérdésekre. Aztán vannak olyanok, akik játékokat tesztelnek, amikkel a gyermek is nagy előszeretettel játszik. A nyelvezet, amit használnak, sokszor számomra követhetetlen. Néhányuknál nem annyira a használt nyelvvel van baj, mint a tartalommal. A gondolatokkal, amikkel megfertőzik a fiatalokat.

Elgondolkodtam azon, hogy mennyit tudhat erről egy olyan szülő, aki nyolc-tíz órát dolgozik. Hazafelé bevásárol. Majd hazaérve elvégzi a háztartási és ház körüli munkát. Aztán, ha hobbija van, annak szenteli kevés, fennmaradt idejét. Hiszen teljesen természetes, hogy nem fog kamasz gyermeke nyomába eredni. Néhány szóra összefutnak, elbeszélgetnek, majd megvacsoráznak és mindenki visszatér saját kis világába. Egy olyan világba, amely távolságot ékel közéjük.

Persze vannak kevésbé nyomasztó napok. Amikor a család kirándulni, vagy közösen sportolni megy. De nem ezekből a napokból áll az élet. Sokkal inkább azokból, amelyeken mindenki a saját életének kovácsa. És ez így is természetes. Mikor van hát idő arra, hogy a szülő végignézzen, végighallgasson, elgondolkodjon azokon az influencereken, akik gyermekei törékeny gondolkodásának formálói? Akikkel eltölt napi 3, 5, 10 órát — cserében a szülői jelenléttel és befolyással, amely érzelmi töltöttségéből fakadóan sokszor konfliktusokkal tűzdelt és alig tölti ki a napnak néhány percét.

Fiataljaink sodródnak az árral.
Persze ezzel nem arra akarok rámutatni, hogy mennyire degradálódik a világ.
Nem föltétlenül rossz, csak nagyon más.
Hiszen a mi időnkben is voltak influencerek.
Persze nem így hívtuk őket, de komoly befolyással voltak gondolkodásunkra, tetteinkre, bevállalásainkra.
És nem mindegyikük volt áldás fiatal életünkre tekintve.

Ott voltak a szexuális felvilágosítások, amiket összegyűlve a nagyobbak láttak komoly, elvégzendő feladatnak. Visszagondolva, annyi butaságot, valótlant, ijesztőt és elborzasztót állítottak, hogy évek kellettek, amíg sikerült feloldódnom a szerelemben. Ennek mentén gondolom, hogy nem egészen áldásos fiataljaink magukra hagyása. Hiszen ez az út sokkal nagyobb veszélyeket rejt, mint egy átjáró nélküli sugárúton való átkelés.

Magukra vannak hagyva. Nem a felnőttekkel, hanem kortársaikkal fogják megvitatni, amit hallottak. Akik sokszor éppen annyira tapasztalatlanok, mint ők maguk. És ezek az eszmék, gondolatok, átkok — egy életidőn át kísérni fogják őket. Nem a szülő feladata ezeknek feloldása. Kamaszkorban a szülő már nem referenciaszemély, hanem egy pont, ahonnan távolodni kell, annak érdekében, hogy évekkel később, az önazonosulásnak ezen a rögös útján — eljöjjön a közeledés és azonosulás ideje. A társadalomnak kellene kitermelnie a válaszokat.

Fiatalokkal, akik képesek felvenni a harcot a félretájékoztatás ellen. Rávilágítva arra, hogy az élet, noha tele van buktatókkal — alapjáratban jó. A fejlődés és szeretet iskolája — ahol cél a hét vasbakancs elkoptatása árán is átmenekíteni magunkat a Legfőbb Jó fele, ahonnan az igaz Szeretet forrásozik.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat huszonötödik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

A minap az unoka tévedett be a szobámba. Tiszta napjaim egyikén. Ő maga késztetett ezeknek a gondolatoknak a megformálására. Vakáció van. Amelyben a szülők mindenáron a szabályok lefektetésére törekszenek. Strukturálni akarják formálódó életét. Nem akarnak hiábavaló üresjáratokat attól való félelmükbe, hogy a gyermek életének szerelvénye vakvágányra vezet. Miközben meg arra gondolok, hogy mennyire fontosak az üresjáratok a fejlődés során…

A mi, illetve gyermekeink élete ezekre a látszólag üresjáratokra épült. És mégis, sikerült megzabolázni mindet, amikor annak jött el az ideje. Nyári vakációink nem a tanulásról, táborokról, célokról, struktúrákról szóltak, hanem a bambulásokról. De ma azokat is vezetik. Divatos ruhába öltöztették, egy egész iparág épült köréjük és mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne tűnjön annak, ami.

Visszagondolva gyermekeink fejlődésére, be kell látnunk, hogy ezek az üresjáratokkal tele nyarak hozták a leglátványosabb fejlődéseket. Nem csak fizikálisan, hanem lelkileg és mentálisan egyaránt.

Minden iskolai év végén befejezetlen, szinte gyermekded utódot hoztunk haza, akit a nyári Nap melege nagyra, erősre, szívósra és önállóra szívott. A látszólagos semmittevésben megtanulták az életet. A tekergések, amiktől annyira rettegtünk kezdetekben, elvezette őket a felelősségteljes tájékozódásig. A család által felállított szabályrendszerek megismeréséig és betartásáig, amire az iskolaidő soha nem adott teret.

A bandázások szociálisan fejlesztették őket. Barátságokat építettek, alakítottak, formáltak, kapcsolati hálóra tettek szert, megtanultak közösségben élni anélkül, hogy merev szabályrendszerek késztették volna őket erre, megismerhették önmagunkat és szélesíthették látókörüket. A kísértésekért is utólag hálásak lehetünk. Hiszen azok adták meg a kellő tartást. A gerincet. Ha nincs kísértés, nincs minek engedelmeskedni vagy ami ellen feszülni. Nem tapasztaljuk meg gerincünket, egyenességünket, korlátainkat, félelmeinket és démonainkat.

Ezek nélkül meg valahogy nem is létezik teljes élet. Hiszen ezek határozzák meg az Ént. Ébredező szexualitásuk rengeteg fejfájást okozott. Mindig azzal nyugtattuk magunkat, hogy lehetőségeink szerint mindent elmondtunk, ami rajtunk állt. Most az ők idejük érkezett el. Mi nem tehetünk egyebet, mint csendben, a háttérből figyelni, támogatni, megérteni, szeretni és elfogadni. A legnagyobb kihívással járó szülői feladatok.Hogy már nem oldhatjuk meg helyettünk. Nem dönthetünk helyettük. Nem válaszolhatunk a nevükben.
Fel kell vállalnunk, hogy a repülés és a zuhanás kéz a kézben jár.

Igen, fájdalmas. Tudom.
De ez a gyermeknevelés során a leghangsúlyosabb.
Ajándékba kaptam, használatra, ideiglenesen. Táplálnom, szeretnem, fejlesztenem, gazdagítanom kell — egyetlen egy céllal, hogy ha majd eljön annak az ideje, tovább tudjam adni. Az Életnek, az első szerelemnek, a fájdalmaknak és csalódásoknak, a szenvedéseknek. Mert az Élet akkor osztható, ha megtöretik.
Hogy ajándék lehessen mindenkinek
Hiszen erre hivattatott…

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat huszonnegyedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.