S most már én is tudom. Megtalálta. Elvesztem. Fogcsikorgató robajjal dőlnek le a falak körülöttem. Minden zár kulcsra talál, csörömpölő láncok esnek a földre. Hidegség fut fel a hátamon, ahogy próbálom megközelíteni a feldúlt fiókokat s a szétszórt képeket. Letérdelek s kezembe fogom, mit oly sokáig rejtegetni próbáltam. Azt hittem már nem is maradt belőle. Reméltem. De mégis itt van. Itt a kezemben…

Az óra hajnali négyet mutat. Feltépem az ablakot s levegőért kapkodom. A friss, reggeli zápor illata kicsit kijózanít. Furcsa megnyugvás telepszik rám. Rájöttem, ez az érzés olyannyira mélyen gyökerezik lelkemben, hogy képtelenség onnan kiirtani. Szükségtelen is lenne. Mert tudom, ha valaha, csak úgy gombnyomásra elfeledhetném, egyszer mégis ugyanúgy, reménytelenül beleszeretnék.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel.” (Pilinszky János)

Hasonlóan emésztő érzésekkel — a torkomban fullasztó szorítással, vártam az üveglapra sercegve kitett lapot, rajta a felvételi eredményekkel, vajon bejutok? Hajnali 4 és fél hat között, álmos bakaként, a rozsdás tető alatt, súlyos, vizes kabátban, nehéz volt várni az éjszakai didergés enyhülését. Egyetemistaként is rideg volt a várakozás a süvítő huzatban a kocsárdi állomáson  – de az is jobb volt, mint az elhasznált levegőjű, mosatlan férfi zokni szagú váróterem.. És nehéz volt apaként a kórház fekete fehér csempés folyosóján állni és várni, miközben azon tipródtam, hogy vajon nem jöttünk túl későn? Ugye nem történik baja? Vajon él még a baba? És egészséges lesz?”

Mennyivel jobb volt várni az esőt, a tavaszt, a vendégekkel való találkozást, a karácsony ajándékokkal és illattal teli estéjét. De jó volt várni a hajtási érkezését is, vagy az első önálló otthonunk házszentelőjét, mindegyik gyermekünk születését és az egymásnak feszülés miatti rideg csend felengedését. Emlékszem milyen volt várni a Kedves ruganyos lépéseinek megjelenését a járdaköveken, hiszen ezer közül is megismerem a járását. Vártam azt a bizonyos telefonhívást, a hangod felcsendülését, az illatodat, az ölelésedet- mintha az életem függött volna  tőle. Biztos voltam abban, hogy tudod mennyire fontos nekem.

Aztán egyszer nem hívtál fel, és már nem úgy öleltél mint eddig. Kemény voltál, kérlelhetetlen és bezárkóztál. Hiába vártam arra, hogy kibetűzd mi fáj nekem ott bent. Bizalmam tükrén láthatatlan pókhálórácsot karcoltak a csalódások. Magamban azt morzsolgottam örlődve: ,,Biztos másnál is van ilyen, majd csak elmúlik, holnap felébredek ebből a rossz álomból.”

Vártam, hogy te szólj elsőnek, vártam, hogy megfogd a kezem, hogy melegítsd fel a hátam. Milyen sokszor hiába vártalak. Megkeseredett, dühös tehetetlenségemet Isten elé köptem volna, ha nem szégyelltem volna. Úgy vártam, hogy visszatérj ahogyan otthon várják a háborúból hazatérő férjet, apát, lázas verejtékes gyermekhez az orvost, kiszáradt, kitikkadt toroknak az első korty vizet..Szerettem volna hogy úgy térj vissza, amilyennek eredetileg megismertelek. Ugyanakkor féltem a haragodtól, elbújtam az indulataid elől, lebénultam az elvárásaidtól, elcsüggedtem a közönyösségedtől, megijedtem a süketségedtől, felhárodtam egyoldalúságodon, szégyelltem az önzésedet – na meg az enyémet is. Utánad mentem de te bezártad… előttem az ajtót, majd hátraléptem, hogy legyen egy kis csendem – de te kopogás nélkül törtél rám.

Mire várjak még? Mindent megpróbáltam. Elfáradtam…. Segíthet még itt bármi?

„Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel.”