Babanapló apaszemmel:
5. Félelmek és aggodalmak

Kislányunk minden reggel teljes nyugalomban ébred. Mivel hason alszik, ébredés után felemeli a fejét, két kezével tartja magát és nézelődik. Soha nem sír vagy panaszkodik. Végtelenül türelmes. A kamerán mi már halljuk, hogy felkelt, hisz hangokat ad ki és lélegzetének ritmusa is megváltozik. Első dolgunk bemenni hozzá, egyszerre kelünk, az ébredés együttes ceremóniája. Kihámozzuk a hálózsákjából, felemeljük, ölbe vesszük, majd mosolyogva jó reggelt kívánunk neki…

Zselyke első reakciója, hogy összeráncolja szemöldökét. Végigmér tekintetével, majd miután felismer, arca teljesen megváltozik, látszik rajta, hogy beazonosított bennünket, megjelenik rajta egy halvány mosoly, majd egy újabb…

Szülőként félni és aggódni azonban egészen más dolog, mint gyerekként. Gyerekként talán az elvesztés és az egyedül maradás kohéziója dominál, felnőttként az elvesztés és a felelősségérzet valaki iránt. Felelősséggel lenni valaki iránt nagy teher, és igazából csak akkor érezzük súlyát, amikor már jócskán vállunkra telepedett. Apaként felelősséggel lenni valaki életéért szép és nemes dolog, ugyanakkor csak most értettem meg igazán, hogy szüleimet miért töltötte el mindig szorongás, ha nem hallottak rólam egy kiadós egyetemi buli után. Most már azt is értem, hogy a szorongás mindig ott volt és lesz, és soha el nem múló érzéssé válik, egy mindig kitartó útitárs lesz, hol rejtetten, kisebb amplitúdóval, hol pedig egy üvöltő orkán bénító erejével. Csak most tapasztalom, hogy már a gondolattól is összeszorul a szívem, hogy baja eshet a kislányomnak. Hisz mennyire védtelen és milyen sok külső inger okozhat kárt benne. Már magzati korban sok veszély érheti, születés után még több. A világ kiszélesedésével pedig ezen tényezők száma a végtelennel vetekszik. Minden orvosi vizsgálat előtt azért aggódom, hogy nehogy valami rossz dolog derüljön ki és néha azon kapom magam, hogy éjszaka a kamera hangját figyelem és kimondhatatlanul megnyugtat, ha hallom lélegezni. Mondják, hogy a kamera függővé tesz, de az aggodalomhoz hozzá lehet valaha szokni?

Aztán egy teljes mosoly szalad végig az arcán, melynek hatására a ráncok eltűnnek homlokáról, szemei a boldogságtól csillognak, arca bal oldalán megjelenik egy kis lyukacska, ajkait kacaj hagyja el és örömteli hadonászásba kezd. Ha pedig nyújtom neki a nyelvem, ő is nyújtja, így indul számunkra minden reggel.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Babanapló apaszemmel:
4. Jobb egy üres ház, mint egy mérges lakó

Esik a hó! A táj végre nálunk is hófehérbe öltözött. Ám érdekes módon minél jobban várjuk, hogy lehavazzon, annál inkább epekedünk a napsugarakért, hogy végre kitavaszodjon. Pont ilyen a kapcsolatom a gyapjú zoknimmal is: hideg időben mindig felhúzom, és házicipő nélkül barangolok benne a házban. Persze kegyetlenül szúr, de mivel szeretem, hősiesen elviselem a fájdalmakat. Szóval ilyen ambivalens érzések kavarognak bennem a tél kapcsán. Azonban idén, pár nappal ezelőtt, amikor megláttam az első hópelyheket, melyekről azt gondoltam, hogy csírájukban fogja elfojtani a sápadt nap alig érezhető melege, makacsul kitartottak és csak hullt és hullt, nagy meglepetésemre nem is keveset! Sőt mi több, elhozta nekem azt az ajándékot, mely az írás meddőségéből átlendítette sivár lelkemet a termékenység virágzó fellegvárába.

Kislányunk maratoni alvásszeánszai tényleg példaértékűek és bárkinek is mesélem, hogy egyhuzamban kialussza a 9–10 órát (volt már példa 13 órára is), első hallásra azt hiszi, hogy viccelek, majd mikor megismétlem, hogy mennyi is az annyi, szerencsésnek nevez minket és közli velünk, hogy a gyermek mindig áldás, és a mi esetünkben még inkább az. De hogy megtörjem ezt az angyali képet, elmesélek egy rövidke történetet, amelyet itt hordok mindig válaszként a tarsolyomban.

Amikor átléptünk az újévbe, volt pár nap, amikor Zselyke viselkedésében is beállt egy kis változás. Nem akart aludni, sírt és csak bizonyos testhelyzetben bírt nyugodtabb maradni. Persze akkor is látszott rajta, hogy valami nincs rendjén. A negyedik nap jöttünk rá, hogy székrekedése van. Persze volt neki minden nap széklete, de nem olyan hozammal, mint az lenni szokott. Megsült a gyomra és most mégis mit kezdjünk egy ekkorka babával? És mégis mi okozhatta? Ahogy elkezdtünk gondolkodni, lassan összeállt a kép: mivel Zselyke többnyire tejporos baba, amikor szintet léptünk a pre NAN-ról Nan 1-re, annyira megzavarta a pocakját, hogy megsült a gyomra. Ezekben a napokban láttam a legtöbbet a kislányomat sírni. Az utolsó nap volt a legszörnyűbb, főleg azzal a tudattal, hogy nem túl sokat segíthetünk. Végül egyeztettünk a családorvossal és ugyanarra a megoldásra jutottunk, amit én szerettem volna mindenképp elkerülni. Mivel már négy napja nem volt megfelelő széklete és minél hamarabb meg kellett oldani a problémát, a legjobb megoldásnak a glicerines végbélkúp bizonyult. A kúpok irritálnak, kellemetlenek, gondoljunk csak bele, gyerekként élveztük ezt? Hát nem! A problémát megoldotta, igaz nem egyből, mert csak lassan indult be a gyomorműködés, de Zselyke életébe végül visszatért a béke, a nyugalom és a hosszú alvások időszaka. Kiegészítő kezelésként minden étkezéskor adtunk neki 4 csepp Colief-et, emellett pedig minden nap egy alkalommal 5 csepp Protectis-t. Ezek a cseppek nemcsak a gyomorműködést tartják rendben, hanem a normál bélflórát is erősítik! Ez a kis történet inspirálta a címet is, mert tény és való, jobb egy üres ház, mint egy mérges lakó!

Mivel Zselyke ennyire jó kislány és nekünk nagyon hiányzik az utazás, a januári hétvégék a gyerekbetörésről szóltak. Első alkalommal csak a városban jártuk meg magunkat, aztán minden alkalommal szintet léptünk úgy térben, mint időben is. Kimerészkedtünk a városból, sétáltunk a Rétyi nyírben, következő alkalommal kigurultunk Sugásfürdőre, majd a legutóbbi két alkalommal Brassóban barangoltunk és a Fogarasi-várkastélyt látogattuk meg. Nyilván fennáll az esélye, hogy valami balul sül el vagy bizonyos okok miatt borul a kedve (és hamarább haza kell jönnünk), de eddig minden az eltervezett forgatókönyv szerint haladt. Az út Fogaras városba kicsit meredekebb volt, többször is felébredt, de számítottunk rá, fel voltunk rá készülve, ex tempore (használat előtt) készítettük el neki a tejet és már folytattuk is az utazást. Szerencsére imádja az autót és a babakocsit is, a manducáról nem is beszélve. Az utazásaink nagy részét békésen átalussza. Bizonyára a friss levegő is sokat nyom a latban. Úgy érzem, a mi esetünkben nagyon fontos volt ezt a folyamatot elkezdeni, mert ha kiskorától megszokja, hogy állandóan úton vagyunk, megtanul alkalmazkodni, rugalmassá válik és remélhetőleg, mikor nagyobb lesz, és még jobban kiszélesedik az ébrenléti periódusa, mindannyian együtt fogjuk élvezni ezeket a kiruccanásokat.

Az elmúlt hetek azonban engem is sok mindenre megtanítottak és számtalanszor próbára tettek. Alapjáraton nem tudok bánni a gyerekekkel, nem tudom mit mondjak nekik, hogyan szóljak hozzájuk, ez a véna valahogy nem fejlődött ki bennem. Mindenki mondta: „majd a saját gyermekeddel egészen másképp lesz!” Volt benne igazság, nem tagadom, de így is nehéz volt leküzdenem önmagam démonjait. És beismerem, a mai napig is ütközöm akadályokba. Minden nap egy újabb kihívás! Ezért is volt nagy esemény, amikor először maradtunk kettesben Zselykével (ez idő alatt Ágnes végre kiszabadulhatott a monoton hétköznapokból). Egy darabig aludt, aztán természetesen felébredt. Való igaz, hogy napközben keveset alszik, a maratoni távot általában éjszaka futja le. Minden ébredést felhőtlen mosolygás kísér, ez abszolút felbecsülhetetlen és számomra egy igazi endorfinbomba! Akár ebéd után egy finom desszert. Ám ez egy adok- kapok játék, és nagyon hamar rám került a sor: etetés, böfiztetés, beszélni hozzá, amit nem tudok, és persze vigyázni arra, hogy ne törjön el az a bizonyos, féltve őrzött mécses. Hát persze, hogy eltörött! Mici, mint aki jól végezte dolgát, bajtársiasságot nem ismerve fedezékbe vonult és sorsomra hagyott a legnagyobb katasztrófa közepén. Amikor már mindent kipróbáltam, kezdtem elölről az egészet és mire Ágnes hazaért, már szent volt a béke! Van az a pillanat, amikor a falak önként meghajlanak, és nehézségek nélkül omlanak le, így kap zöld utat a tiszta, odaadó szeretet. Talán sokan erre gondoltak, amikor azt mondták: a saját gyerekeddel majd minden másképp lesz!

Ezek a mozaikdarabok töltik ki napjainkat, jók és rosszak egyaránt, hisz ők ketten kéz a kézben járnak és ez alól nem mentesül egyik család sem. Ám ellentétben a Pompeii mozaikképekkel, melyeket az idő vasfoga egyre hiányosabbá tesz, a mi történetünk egészen más irányba tart. Ez a kép is most még hiányos, de bízom benne, hogy az új élményekkel, az új megpróbáltatásokkal és az előttünk álló kalandokkal, egyre teljesebb és még ennél is színesebb lesz.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Minek ez a nagy sietség? Miért tuszkolnak ennyire az anyaságba? Ez közügy, azt gondolom, egyfajta közteherviselés, mert már nem csak a szüleim és rokonaim, hanem a szomszéd, a néni a boltból, a fagyis, a pék, a gázóraleolvasó és nagyjából mindenki, aki éppen beszélni szeretne hozzám, jó kis icebreakernek gondolja a kérdést, hogy mikor jön a baba. Jól vagytok? Van valami baj? — kérdezik, amikor megtudják, hogy egy ép és egészséges pár, akik már két éve házasok, nem szültek ma sem. És látszólag holnapról is el fog maradni a csoda. Valószínűleg frigid a csaj, úgy is néz ki, szegény pasi. Biztos nem alszanak együtt.

Megint el kell menni mindnyájunknak és jó lenne mielőbb többen lennünk? Vagy csak a vasfüggöny mögött volt nehéz megtartani az irányítást afölött, hogy ki, mikor vállal gyereket, ezért legtöbb, néhány hétnél tovább tartó románcból család lett és most ez a sztenderd. Ezt kell követni. Igaz, hogy még fél lábbal az egyetem kapuján belül vagyok, másik lábammal meg a semmi fölött kalimpálok, amin átsejlik a gyerekszobám körvonala, hiszen legfennebb oda költözhetek vissza, a banki egyenlegem szerint, de már érkezik a kérdés: hol a baba?

–  Pár éve álltam munkába, ível felfelé a karrierem, szeretem, amit csinálok. Végre van lehetőségünk utazni és igazán élvezni az életet.

–  Nahát, mi nem voltunk ennyire önzőek, inkább a gyerekre gondoltunk. Hanem a nyugdíjamból kellene kifizetnem a kicsengetési ebédjét, hahahaha… és akkor végül mikorra tervezitek?

–  Még nem vagyunk felkészülve rá.

–  De próbálkoztok?

–  Ez mit jelent? Másképp kell, mint egyébként?

–  Nahát, ti tényleg nem vagytok felkészülve.

Nem, nem vagyunk. Sőt, valószínűleg senki sincs felkészülve a szülővé válásra. Ez egy életciklus, amit képtelenség szimulálni előre. Talán nem kellene annyit tervezni és akkor könnyebben rábólint az ember a felelősségre. Csak úgy félvállról mondja majd, hogy tessék, itt a szabad akaratom, most amúgy is jegelnem kell pár évre, vigyed nyugodtan.

Aztán szól az orvos, aki szintén akarja, mindenkivel együtt azt a gyereket, akit mi még nem képzeltünk el magunknak, hogy valószínűleg nem lesz baba. Csak ha nagyon neki feküsztök, hahaha. Meglepően rosszul esik, amit mond. Nem kell úgy aggódni, de azért most már tényleg neki kell vetkőzni, hahaha. Nem lesz… morzsolom az ajkaim között a szavakat és ízlelgetem, hogy vajon mit is jelent ez, ha perspektívába helyezzük.

Telnek a napok, nem is figyelek erre. Utazunk, partyzunk, ha megjön a péntek, túlórázunk, ha még nem. Közben meg a mégis morál vívja a harcát és dönt helyettem.

–  Baba van a pocidban — közli velem a kollégám totyogója.

–  Igen, Töltött Fánk a neve — nevetek.

Mégis átjár ez a fura érzés, kicsit hűvös, kicsit selymes. Nincs ahogy legyen, mert nem lehet. De azért megveszem a csíkot. Badarság, mondták, hogy nem lehet. Azért egy utat megér a mosdóba. Csak, hogy tudjam, hogy teljesen befúrta-e magát a fejembe az, amit eddig nem is akartam, de amióta nem lehet, már kell.

Hónaponként egy-egy fejezet a Spock doktorból? Vagy meditációval? Esetleg beszélgessek többet más szülőkkel? Járjak workshopra? Vagy valamilyen VR játékon keresztül? Vagy mégis hogy?

Egy életért vagyok felelős. Minden rajtam múlik. Ha fázik, ha szomjas, ha éhes, ha szomorú, ha rosszul dönt vagy sír. Én leszek az oka. És ha nevet, ölel és simogat, ha tornyokat épít, meséket talál ki és suhan a szélben, ha elégedett és boldog. Én leszek az oka. Mennyire vakmerők vagyunk mi, emberek, hogy sokszor gondolkodás nélkül azt mondjuk: mi jó szülők leszünk.

Pedig annyira összetett és kiismerhetetlen az a kisember, aki bennünk növekszik, még így is, hogy belőlünk fakad. Összetett, de mi is azok vagyunk. Olyanok vagyunk, mint két fogaskerék. Egy pici és egy nagy: ha nem illeszkednek megfeleően, roncsolják egymást. Viszont ha megtalálják az illeszkedés tökéletes módját, a világot is elmozdítják a helyéről.

–  Jaj, úgy örvendünk! Gratulálunk! Végre tudunk együtt babázni. És mikor költöztök nagyobb lakásba? Ebbe már nem fogtok hárman elférni…

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.