06 febr Babanapló apaszemmel: 4. Jobb egy üres ház, mint egy mérges lakó
Babanapló apaszemmel:
4. Jobb egy üres ház, mint egy mérges lakó
Esik a hó! A táj végre nálunk is hófehérbe öltözött. Ám érdekes módon minél jobban várjuk, hogy lehavazzon, annál inkább epekedünk a napsugarakért, hogy végre kitavaszodjon. Pont ilyen a kapcsolatom a gyapjú zoknimmal is: hideg időben mindig felhúzom, és házicipő nélkül barangolok benne a házban. Persze kegyetlenül szúr, de mivel szeretem, hősiesen elviselem a fájdalmakat. Szóval ilyen ambivalens érzések kavarognak bennem a tél kapcsán. Azonban idén, pár nappal ezelőtt, amikor megláttam az első hópelyheket, melyekről azt gondoltam, hogy csírájukban fogja elfojtani a sápadt nap alig érezhető melege, makacsul kitartottak és csak hullt és hullt, nagy meglepetésemre nem is keveset! Sőt mi több, elhozta nekem azt az ajándékot, mely az írás meddőségéből átlendítette sivár lelkemet a termékenység virágzó fellegvárába.
Így hát egyik este, amikor a nap már javában húzta a lóbőrt, de az utcai lámpák fényében tisztán látszott, hogy még mindig nem hagyott alább a hóesés, töltöttem egy pohár bort, és mielőtt megkívántam volna a szomszédtól a hólapátolást, hagytam, hogy hatalmába kerítsen a gyertya agárfa illata, gyapjú zoknimmal a lábamon bebújtam a takaróba és az éjjeli lámpa fényében elkezdtem olvasni egy könyvet (hisz már évek óta nincs olyan nap, hogy én ne olvasnék valamit). És akkor, beugrott, csak úgy a semmiből. Ott motoszkált a fejemben egy aprócska gondolat, terjedelmes tartalommal. „Ilyen gyerek mellett, nem is tudjátok igazán, hogy milyen, amikor valakinek gyereke van!” Ekkor kezdtem el írni ezt a beszámolót!
Kislányunk maratoni alvásszeánszai tényleg példaértékűek és bárkinek is mesélem, hogy egyhuzamban kialussza a 9–10 órát (volt már példa 13 órára is), első hallásra azt hiszi, hogy viccelek, majd mikor megismétlem, hogy mennyi is az annyi, szerencsésnek nevez minket és közli velünk, hogy a gyermek mindig áldás, és a mi esetünkben még inkább az. De hogy megtörjem ezt az angyali képet, elmesélek egy rövidke történetet, amelyet itt hordok mindig válaszként a tarsolyomban.
Amikor átléptünk az újévbe, volt pár nap, amikor Zselyke viselkedésében is beállt egy kis változás. Nem akart aludni, sírt és csak bizonyos testhelyzetben bírt nyugodtabb maradni. Persze akkor is látszott rajta, hogy valami nincs rendjén. A negyedik nap jöttünk rá, hogy székrekedése van. Persze volt neki minden nap széklete, de nem olyan hozammal, mint az lenni szokott. Megsült a gyomra és most mégis mit kezdjünk egy ekkorka babával? És mégis mi okozhatta? Ahogy elkezdtünk gondolkodni, lassan összeállt a kép: mivel Zselyke többnyire tejporos baba, amikor szintet léptünk a pre NAN-ról Nan 1-re, annyira megzavarta a pocakját, hogy megsült a gyomra. Ezekben a napokban láttam a legtöbbet a kislányomat sírni. Az utolsó nap volt a legszörnyűbb, főleg azzal a tudattal, hogy nem túl sokat segíthetünk. Végül egyeztettünk a családorvossal és ugyanarra a megoldásra jutottunk, amit én szerettem volna mindenképp elkerülni. Mivel már négy napja nem volt megfelelő széklete és minél hamarabb meg kellett oldani a problémát, a legjobb megoldásnak a glicerines végbélkúp bizonyult. A kúpok irritálnak, kellemetlenek, gondoljunk csak bele, gyerekként élveztük ezt? Hát nem! A problémát megoldotta, igaz nem egyből, mert csak lassan indult be a gyomorműködés, de Zselyke életébe végül visszatért a béke, a nyugalom és a hosszú alvások időszaka. Kiegészítő kezelésként minden étkezéskor adtunk neki 4 csepp Colief-et, emellett pedig minden nap egy alkalommal 5 csepp Protectis-t. Ezek a cseppek nemcsak a gyomorműködést tartják rendben, hanem a normál bélflórát is erősítik! Ez a kis történet inspirálta a címet is, mert tény és való, jobb egy üres ház, mint egy mérges lakó!
Mivel Zselyke ennyire jó kislány és nekünk nagyon hiányzik az utazás, a januári hétvégék a gyerekbetörésről szóltak. Első alkalommal csak a városban jártuk meg magunkat, aztán minden alkalommal szintet léptünk úgy térben, mint időben is. Kimerészkedtünk a városból, sétáltunk a Rétyi nyírben, következő alkalommal kigurultunk Sugásfürdőre, majd a legutóbbi két alkalommal Brassóban barangoltunk és a Fogarasi-várkastélyt látogattuk meg. Nyilván fennáll az esélye, hogy valami balul sül el vagy bizonyos okok miatt borul a kedve (és hamarább haza kell jönnünk), de eddig minden az eltervezett forgatókönyv szerint haladt. Az út Fogaras városba kicsit meredekebb volt, többször is felébredt, de számítottunk rá, fel voltunk rá készülve, ex tempore (használat előtt) készítettük el neki a tejet és már folytattuk is az utazást. Szerencsére imádja az autót és a babakocsit is, a manducáról nem is beszélve. Az utazásaink nagy részét békésen átalussza. Bizonyára a friss levegő is sokat nyom a latban. Úgy érzem, a mi esetünkben nagyon fontos volt ezt a folyamatot elkezdeni, mert ha kiskorától megszokja, hogy állandóan úton vagyunk, megtanul alkalmazkodni, rugalmassá válik és remélhetőleg, mikor nagyobb lesz, és még jobban kiszélesedik az ébrenléti periódusa, mindannyian együtt fogjuk élvezni ezeket a kiruccanásokat.
Az elmúlt hetek azonban engem is sok mindenre megtanítottak és számtalanszor próbára tettek. Alapjáraton nem tudok bánni a gyerekekkel, nem tudom mit mondjak nekik, hogyan szóljak hozzájuk, ez a véna valahogy nem fejlődött ki bennem. Mindenki mondta: „majd a saját gyermekeddel egészen másképp lesz!” Volt benne igazság, nem tagadom, de így is nehéz volt leküzdenem önmagam démonjait. És beismerem, a mai napig is ütközöm akadályokba. Minden nap egy újabb kihívás! Ezért is volt nagy esemény, amikor először maradtunk kettesben Zselykével (ez idő alatt Ágnes végre kiszabadulhatott a monoton hétköznapokból). Egy darabig aludt, aztán természetesen felébredt. Való igaz, hogy napközben keveset alszik, a maratoni távot általában éjszaka futja le. Minden ébredést felhőtlen mosolygás kísér, ez abszolút felbecsülhetetlen és számomra egy igazi endorfinbomba! Akár ebéd után egy finom desszert. Ám ez egy adok- kapok játék, és nagyon hamar rám került a sor: etetés, böfiztetés, beszélni hozzá, amit nem tudok, és persze vigyázni arra, hogy ne törjön el az a bizonyos, féltve őrzött mécses. Hát persze, hogy eltörött! Mici, mint aki jól végezte dolgát, bajtársiasságot nem ismerve fedezékbe vonult és sorsomra hagyott a legnagyobb katasztrófa közepén. Amikor már mindent kipróbáltam, kezdtem elölről az egészet és mire Ágnes hazaért, már szent volt a béke! Van az a pillanat, amikor a falak önként meghajlanak, és nehézségek nélkül omlanak le, így kap zöld utat a tiszta, odaadó szeretet. Talán sokan erre gondoltak, amikor azt mondták: a saját gyerekeddel majd minden másképp lesz!
Ezek a mozaikdarabok töltik ki napjainkat, jók és rosszak egyaránt, hisz ők ketten kéz a kézben járnak és ez alól nem mentesül egyik család sem. Ám ellentétben a Pompeii mozaikképekkel, melyeket az idő vasfoga egyre hiányosabbá tesz, a mi történetünk egészen más irányba tart. Ez a kép is most még hiányos, de bízom benne, hogy az új élményekkel, az új megpróbáltatásokkal és az előttünk álló kalandokkal, egyre teljesebb és még ennél is színesebb lesz.
Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
