Eljátszottál már valaha azzal a gondolattal felnőttként, hogy mire vágytál gyermekként? Kislányként, kisfiúként melyek voltak azok az álmok és vágyak, amelyet lámpaoltás után a paplan alatt szőttél, amelyre diákként az unalmasabb órák alatt gondoltál, és amikor megszólított a tanár, hogy hová merült el szép szemed világa, csupán pislogtál nagyokat. Mi volt az, ami nélkül nem tudtad volna elképzelni a felnőtt énedet és amelyet felnőttként talán már régen elfeledtettél magaddal? Pedig mindez ott van benned, a lényedben, az összehúzott szemöldöködben, egy-egy pótcselekvésedben, és néha egy-egy mosolyban, amikor másban véled felfedezni, talán éppen a gyerekedben.

Az életem jobb esetben hozzávetőleges felénél egyre sűrűbben mérlegelek és ritkán mondhatnám, hogy súlyokat, mintsem súlyosabb vagy könnyedebb gondolatokat, történeteket, az élet mozzanatait. Ha az eddigi életemet a sport szálára szeretném felfűzni, és mi tagadás, minden életszakaszban központi szerepet játszott, akkor három fő állomást tudnék kiemelni.

Gyerekkorom sportjai, avagy kinek köszönhetően fedeztem fel a sport világát és ezáltal hogyan alakultak és mélyültek el gyerekkori barátságaim?

Az útkeresési fázis

A gyermekkor végével már rajtam múlt, milyen sportot folytatok, véget értek az iskolai versenyek, a tanári, szülői befolyás. Ekkor talán volt egy kevésbé aktív időszak, legalábbis ami a sportot illeti. Új városok, kihívások, közösségek, kalandok. Majd érezni kezdtem, hogy a túl sok buli, egészségtelen étel, ha nem is a testsúlyban, de életminőségben érzékelhető. Ekkor hirtelen ötletből, trendekből kiindulva fitness, zumba következett. A standard úszás, biciklizés, túrázás persze megmaradt. Sőt, bejött egy újabb szerelemsport: a lovaglás. Ha az életszakasznak megfelelően amennyiben adódott egy-egy helyzet, ahol éppen sportolni lehetett, versenybe beszállni, de ezek esetlegesek voltak, éppen úgy, mint az útkereséseink.

Azt hittem egy kisváros nem hozhat újat, pedig azóta a sportban egy másik szinten fejlődöm

Az útkeresési fázisban megtanultam azokat a készségeket, amelyet egy új városba, közegbe költözéskor alkalmazni kell. Így ezzel már nem volt szükség foglalkozni, talán így adódott a nyitottság az addig kimaradt néptánc, a nőies és hangulatos társastánc, vagy egy teljesen új sport befogadására. Ebben az időszakban kezdett el foglalkoztatni a határaimnak a tudatos megismerése, az elfogadás, a lényeg meglátása, a problémamegoldás személyes vagy professzionális szinten egyaránt. Kezdetben nagyon nem ment a bodyART, nem volt elég türelmem, kitartásom, nem volt helyes a testtartásom, ami már hátfájást is eredményezett. Nekem, aki mindig sportoltam, aktív életet éltem. De rájöttem, hogy még számos dolgot korrigálni kell, mélyíteni, amihez kitartás és alázat szükséges. Még ha nincsenek plusz kilók, akkor is. Hogy ez már nem csak a testről és testiségről szól, hanem fontos az elme és lélek összefonódás is a mozgáskultúrában. Rájöttem, hogy éppen ez hiányzott. Gyerekkoromban a test volt a hangsúlyos, az útkeresési fázist a lélek jellemezte, most pedig ez a kettő egy harmadik változóval léphet szintet. Így váltam bodyART edzővé is nyolc év gyakorlás után.

Vajon lehet-e ezt még fejleszteni, tovább elmélyíteni vagy egy idő után egyszerűen csak szinten tartani? Nem tudom. Vajon lehetek-e jó edző egyszer, aki a többiek rezgéseit hamarabb veszi észre, mint ők maguk, mégis beleviszi személyiségét az órákba? Ezt sem tudom. Viszont azt mindenképpen, hogy a sportnak nagyon sokat köszönhetek. Gyerekként magabiztossá tett és megtanultunk a testünkkel bánni. Felnőttként pedig egy tudatos és egészségesebb utat mutat, amely eddig minden helyzetben, kapcsolatban csakis előnyt jelentett. A hála pedig változatlan azoknak a személyeknek, akik irányt mutattak és mutatnak.