Egy-erdélyi-lány-sporttörténete

Egy erdélyi lány sporttörténete

Szerző: Matusinka Beáta •  Fotók: Kassay Costan Bernadett • 2020. június 11.

Megosztom:

Egy erdélyi lány sporttörténete

Az életem jobb esetben hozzávetőleges felénél egyre sűrűbben mérlegelek és ritkán mondhatnám, hogy súlyokat, mintsem súlyosabb vagy könnyedebb gondolatokat, történeteket, az élet mozzanatait. Ha az eddigi életemet a sport szálára szeretném felfűzni, és mi tagadás, minden életszakaszban központi szerepet játszott, akkor három fő állomást tudnék kiemelni.
Az egyik a gyerekkorom sportjai, amelyben apum volt a szálak egyik rendezője, pontosabban ötletgazdája. A második az útkeresési fázis, amelyben sokszor a véletlen és esetlegesség alakították a szálakat, míg a harmadik a fejlődés új szintje, már-már kiteljesedésnek is nevezhető, amelyet talán már felnőtt nőként én alakítok.

Gyerekkorom sportjai, avagy kinek köszönhetően fedeztem fel a sport világát és ezáltal hogyan alakultak és mélyültek el gyerekkori barátságaim?

A sporttörténetem pár évesen az úszással kezdődött. Háromszoros próbálkozásra tanultam meg. Az első alkalommal még az inkább kommunista, mintsem posztkommunista szellemben pár évesen belöktek egy mély és hideg vizű medencébe, mely próbálkozás természetesen nem járt sikerrel. A második során elemisként az úszást fakultatív testnevelési óraként igyekeztünk elsajátítani. Ekkor fontosabbak voltak a gyerekcsínyek a medencében, a szórakozás, vagy éppen egy-egy kritériumnak megfelelni. Valahogy a technika kidolgozására már nem maradt idő vagy éppen energia. A harmadik lett az igazi. 10–12 éves lehettem, amikor gyerekkori barátnőmmel egy nyáron keresztül hetente többször is elvitt mindkettőnk apukája. Hideg, esős nyár volt, majdnem olyan, mint most, mi pedig észre sem vettük. Sportoltunk, tanultunk a türelmes és széles hátú egykori bajnok vízilabdázótól, a medence szélére pedig olykor kimosolyogtunk az onnan ránk tekintő, csillogó tekintetű két apára.
Közben Dema bácsi szertornájába is belekóstoltunk, vagy éppen az asztaliteniszbe. Az egyik szigorúsága, a másik férfiassága miatt nem jött be. Tollaslabdázás, görkorizás, biciklizés, röplabdázás, mind-mind ugyanazon személyhez kötődnek. Most is előttem van, ahogyan a nagyszülői ház udvarán kihúztuk a képzeletbeli hálót, mely csupán egy madzag volt, vagy az utcán tollasoztunk. Majd következett az egyik fő sportág, az aerobic, mely 6 éven keresztül tartott, harmadik és kilencedik osztály között. Talán innen származnak a legszebb sportemlékeim.
Egy-erdélyi-lány-sporttörténete2

Heti két edzés, baráti találkozások, közös élmények, versenyek, koreográfiák kidolgozása, gyakorlás, kudarc- és sikerélmények.

Itt kezdtük el először figyelni kislányként, kin hogyan feszül a jégernadrág, hogyan fejlődik a test és éppen melyik szín áll jobban. Egy akkor nagynak tűnő teremben edzettünk a belvárosban, amely tele volt tükörrel. Figyeltük a testünk rezdüléseit, az ugrások légiességét, az izmok fejlődését. Minden számított, amit a szem láthat, itt még nem tudtunk a lényegre koncentrálni, a látszaton és a láthatón volt a hangsúly. Edzések után apum vagy anyummal együtt jöttek értem a kis piros Oltcittal, az úton hazafelé elmeséltem az aznapi élményeket, mennyire nem megy még a develope-ugrás, vagy milyen szépen haladunk a flashdance koreográfiával. Sokkal könnyebben ment ezután a tanulás vagy tornaórákon bármilyen sportban részt venni, legyen az foci vagy éppen kosárlabda, még ha csak fiúk is voltak benne, vagy egy próba teljesítése.
Az atlétika talán az öt-nyolc osztályt jellemezte leginkább. Bajnokságok, terepversenyek. Nagyon jó érzés volt az osztályban, az iskolában a legjobbnak lenni a különböző atlétikai próbákon, de gyorsan rájöttem, hogy ez még édeskevés. Ahhoz, hogy ez a lehető legnagyobb szintekig eljusson, túl nagy árat kellene fizetni heti 4–5 edzéssel és a versenyszellem szolid fanatizmusával és a szükséges esetleges könyöklésekkel élni vagy elfogadni. Nem ez volt az én utam, úgyhogy maradt a középszint, de az minden örömével.

Az útkeresési fázis

A gyermekkor végével már rajtam múlt, milyen sportot folytatok, véget értek az iskolai versenyek, a tanári, szülői befolyás. Ekkor talán volt egy kevésbé aktív időszak, legalábbis ami a sportot illeti. Új városok, kihívások, közösségek, kalandok. Majd érezni kezdtem, hogy a túl sok buli, egészségtelen étel, ha nem is a testsúlyban, de életminőségben érzékelhető. Ekkor hirtelen ötletből, trendekből kiindulva fitness, zumba következett. A standard úszás, biciklizés, túrázás persze megmaradt. Sőt, bejött egy újabb szerelemsport: a lovaglás. Ha az életszakasznak megfelelően amennyiben adódott egy-egy helyzet, ahol éppen sportolni lehetett, versenybe beszállni, de ezek esetlegesek voltak, éppen úgy, mint az útkereséseink.

Azt hittem egy kisváros nem hozhat újat, pedig azóta a sportban egy másik szinten fejlődöm

Az útkeresési fázisban megtanultam azokat a készségeket, amelyet egy új városba, közegbe költözéskor alkalmazni kell. Így ezzel már nem volt szükség foglalkozni, talán így adódott a nyitottság az addig kimaradt néptánc, a nőies és hangulatos társastánc, vagy egy teljesen új sport befogadására. Ebben az időszakban kezdett el foglalkoztatni a határaimnak a tudatos megismerése, az elfogadás, a lényeg meglátása, a problémamegoldás személyes vagy professzionális szinten egyaránt. Kezdetben nagyon nem ment a bodyART, nem volt elég türelmem, kitartásom, nem volt helyes a testtartásom, ami már hátfájást is eredményezett. Nekem, aki mindig sportoltam, aktív életet éltem. De rájöttem, hogy még számos dolgot korrigálni kell, mélyíteni, amihez kitartás és alázat szükséges. Még ha nincsenek plusz kilók, akkor is. Hogy ez már nem csak a testről és testiségről szól, hanem fontos az elme és lélek összefonódás is a mozgáskultúrában. Rájöttem, hogy éppen ez hiányzott. Gyerekkoromban a test volt a hangsúlyos, az útkeresési fázist a lélek jellemezte, most pedig ez a kettő egy harmadik változóval léphet szintet. Így váltam bodyART edzővé is nyolc év gyakorlás után.
Vajon lehet-e ezt még fejleszteni, tovább elmélyíteni vagy egy idő után egyszerűen csak szinten tartani? Nem tudom. Vajon lehetek-e jó edző egyszer, aki a többiek rezgéseit hamarabb veszi észre, mint ők maguk, mégis beleviszi személyiségét az órákba? Ezt sem tudom. Viszont azt mindenképpen, hogy a sportnak nagyon sokat köszönhetek. Gyerekként magabiztossá tett és megtanultunk a testünkkel bánni. Felnőttként pedig egy tudatos és egészségesebb utat mutat, amely eddig minden helyzetben, kapcsolatban csakis előnyt jelentett. A hála pedig változatlan azoknak a személyeknek, akik irányt mutattak és mutatnak.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.