Nem akarja senki, vagyis nem egy megélhetési lehetőség már ez a kalaposság – mondja és közben egy kalapot készít. Elmeséli, hogy régen a legtöbben kalappal jártak, a fiatalemberek is, városon is, falun méginkább. Nyáron kevésbé, de ősztől tavaszig kalappal jártak. Sőt, akkor nem volt baseball sapka, noha a Ceausescu-időben megjelent már a mici- meg a csesztonsapka. Főleg a férfiak, de a nők is jártak kalappal. A Pannónia szálló közelében volt egy nagy méteráru üzlet. Bement a mesterember és kiválaszthatta a tompokat, sárgát, pirosat, a férfiaknak inkább szürkét vagy barnát.

Megvette a tompokat és kalapot készített belőle. Mindenki az öltönyéhez és a kabátjához vette inkább a kalapot. Adott a kérdés, meddig is tartott ez az időszak, ameddig ilyen jól ment.

Elemér bácsi szerint ha az embernek van hozzá hajlama és gyakorolja, akkor megtanulhatja 6 hónap alatt a kalaposságot. Utána már tud dolgozni, de évek kellenek míg igazán elsajátítja a mesterséget. Már a 60-as években is a gyárak voltak felkapva. Ő is gyárban dolgozott, majd kalapokat készített munkaidő után. Biztonságosabb volt abban az időben a gyár, munka is volt. A Szeptember 1, Mondiala, a bútorgyár, akkor biztos megélhetést jelentettek. Sohasem gondolták volna, hogy megszűnnek. Kalaprendelés is volt bőven. Ezzel a demokráciával, meg a baseballsapkákkal szűnt meg nagyjából minden szerinte. A három fiúunokája közül egy sem jár kalappal, bár készített nekik is.

– Éppen törtem a fejem többször, hogy el kellene adni ezt a műhelyt, de ki venné meg? Minden eszköz itt megvan, ami szükséges a kalapcsináláshoz, tisztításhoz, vegyszer, kerozin, de inkább mosni kell. A könnyű benzin régen fiolában volt, lehetett kapni a trafikban, de most az sincs. A kerozinhoz is nehezen lehet hozzájutni. Mosni is lehet, de csakis háziszappannal. Ha mosószerrel történik a kimosás, az a kalap színének a rovására mehet. Tehát kimossa, kivasalja, felformázza, ki keményíti, megszárítja, szalagolja, béléstrak, izzasztja, és beállítja. Van vele dolog bőven, babrás. Most kinek az emlékezetében maradhat meg például ez a mesterség?

Önnek megmarad 50 év múlva is, hogy igen, voltam egy kalaposnál és láttam ott egy kis műhelyt egy pár kalappal és beszélgettünk. De, kinek másnak? Annak, aki eljött esetleg egy kalapot megcsináltatni. Mert ezek mind a tűzre fognak menni. Volt Temesváron egy nagy kalapgyár, ahol nagyon szép kalapokat készítettek, az is megszűnt. Nincs rá kereslet és elfelejtik az emberek. Majd kérdezik, milyen is volt az a kalapos mesterség? Vagy lehet, hogy akkor már divat lesz ismét a kalap. De, már nem lesz, aki elkészítse – sajnálkozik.

A kalapos szerint a mai világban nagyon jó, ha több mesterséget tud az ember. Ma lehet nem kell a kalap, de lehet tíz vagy egy év múlva mégis. Most a hölgyek kezdik egyre inkább hordani. Jól is áll nekik. Ez divat kérdése is. Egy szép kalap öltöztet. Régen tele volt a Korzó, most alig vannak, mert mindenki a képernyőkkel foglalkozik a kalapos szerint. Idősek is, fiatalok is. Az sem rossz, de így nincs emlékük. A mai napig a műhelyben dolgozik, lefoglalja magát, jó érzéssel tölti el, amikor elkészül egy kalap.

A mesterségéről így vall:

Fél életem ez volt. Szerettem csinálni, szeretem a mai napig is. De lassan vége. Nincs korhatára ennek, de az idő eljön egyszer mindenkinek. A kalapácsot valamikor le kell tenni. Az életbe bele kell nyugodni, hogy be kell fejezni a munkát. Sokan kérdezik tőlem „Még bírod?” Hát ez tart! – válaszolom. Még ez tart bennem egy kis életet. Sajnos elmúltak a szép napok, de meg vagyok elégedve a sorssal, optimista ember vagyok.