Az út lassan lejtett. Havas volt, néhol egészen jeges. Itt már nem volt letakarítva, csúszott. Az oldalból lezúduló és az utat átmosó olvadék, mély árkokkal fodrozta tele az előttünk kanyargózó utat. Úgy sétáltunk bele a csapdába, mint rágcsáló a húsos szalonnával megrakott egérfogóba. Vakon, tudomást sem vettünk róla! Ez nem volt elég, más tényezők is színezték a játékmezőt. Egyre több autó torlódott fel. Egyre nagyobb volt a sor. Erre sem gondoltunk, még annak ellenére sem, hogy tisztán tudtuk, ez a szakasz mindig zsúfolt. Az út közben annyira elromlott, hogy már csak nagyon nehezen tudtunk egy-egy átmosáson átvergődni. És akkor történt valami olyan, ami megkongatta a vészharangot. Az előttünk lévő autók megtorpantak. Én is kiszálltam. Egy elég nagy árok állta az utunkat. Ezen már nem volt biztos, hogy átjutunk. Én akkor láttam be, hogy a természettel újat húzni, itt és most, már nem érdemes. Az első jó döntés. Csak már késő volt…

A neheze még csak ezután jött. Abba nem gondoltunk bele, hogy a platóról lejtősen jöttünk el idáig. Most ezt a csúszós, akadályokkal teli utat fölfelé kell megtenni. Az útviszonyokra pedig még rátett egy lapáttal az egyre nagyobb forgalom. Sok olyan felelőtlen volt még az úton, mint mi magunk. Hihetetlen vakmerőség és kockáztatások során, miközben újra és újra feladtam és éreztem, hogy ez az a pont, amikor véget ér számunkra a kéjutazás, kijutottunk. Kijutottunk abból a jeges pokolból, amiből úgy gondoltam, hogy csak autó nélkül, gyalogosan, teljesen leamortizálva mászhatunk ki. A Bucsecs-platón nagy kő esett le a szívemről, kijutottunk Dante poklából. De korai volt az öröm…

A dugó egyre nagyobb lett. Lassan már csak egy sávon közlekedtünk, a másikat lefoglalta a helytelenül parkoló autók végtelen hosszú sora. Már így is elég kritikus volt a helyzet, mindenki dudált és próbált haladni, közben már annyi autó gyűlt fel, hogy nem volt már egy talpalatnyi hely sem a hegyen. Mindennek a tetejébe, itt adta fel a harcot a mi autónk is. Nem tudtam begyújtani. Hirtelen se fék, sem pedig gáz nem állt a rendelkezésemre. Itt vesztettem el minden reményt, a kontroll teljes hiányában.

Nem pánikoltam be azonnal. És talán pont ez ijesztett meg a legjobban, mert át tudtam látni ezt a sehova nem vezető helyzetet. Először is az villant át az agyamon, hogy ha nincs fék, pont a hegyek között, nem fogok tudni megállni. A kézifék adott egy apró biztonságérzetet, de aztán eszembe jutott valami egyéb. Egy hegyi út, lejtők és emelkedők végtelen sora. Ha megállunk, többé már nem fogunk tudni elindulni és ezzel elzárom az egész utat, beláthatatlan következmények sorozatát idézve elő. Ekkor kezdtem el igazán pánikolni, mert rádöbbentem arra, hogy előbb vagy utóbb, de mindenképp megállunk. Az első emelkedőn nagy nehezen átevickéltünk, de az ezt követő lejtő során már nem tudtunk annyira felgyorsulni, hogy a következő emelkedőn is átjussunk. És ahogy felértünk az emelkedő tetejére, rohamosan lassulni kezdett az autó és egy kanyarban, alig 1–2 méterre a mélységtől lehorgonyoztunk, mint egy partra vetett hal. A mi esetünkben még a ficánkolás sem jöhetett szóba. Ott, abban a szent helyben, félig az úttesten, a könyörtelen dugóban megálltunk és nem mozdultunk egy tapodtat sem. Legalább nem zuhantunk be valahol, valamelyik szakadékba, de mi lesz most a mögöttünk torlódó tömeggel? Szerencsére, hisz minden rosszban van valami jó, az emberek segítségünkre siettek és egy picit odébb toltak bennünket. Hála az égnek, volt még hova! Mindenhol autók parkoltak. A gondviselés szorított még egy kis helyet, és mi ezért olyan hálásak is voltunk, hogy öt órán keresztül el sem mozdultunk innen.

Delet ütött az óra mikor megfeneklettünk, a sötétedés pedig szintúgy ott ért bennünket. Az én szüleim az ország egy másik szegletében keveredtek dugóba, ők nem tudtam eljönni értünk. A feleségem szülei útnak indultak, de ebben a csúcsforgalomban a Prahova völgye áthatolhatatlan, akár Achilles páncélzata. Számtalan elmélettel álltam elő, volt rá időm bőven, de amilyen gyorsan jöttek az ötletek, úgy bukott meg sorra az összes. Autómentőt hiába hívunk, nem tud feljönni a hegyre. A mi autónk persze nem gyúlt be, az akkumulátor megadta magát teljesen. A következő ötlet az volt, hogy induljunk el gyalog, de valószínűleg nem értünk volna le sötétedésig Sinaiára, és persze az autót sem szívesen hagytam volna el. Így hát vártunk. Öt kerek órán át. Szerencsére a napon nem fáztunk, de amikor kezdett sötétedni, biza a hőmérséklet is zuhanórepülésbe kezdett. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétünk, hogy nevessünk a szerencsétlenségen. Még lőttem pár képet a szivárványalkonyatban, aztán teljesen besötétedett. A hegy lassan elcsitult. És végre az út is felszabadult. Öt óra alatt érkezett meg a felmentősereg, és négy óra alatt értünk haza.

Az új akkumulátorral az autó is begyúlt, majd egy rövid távú vontatás után sikerült visszanyerni némiképp az uralmat az autó fölött. Meglepő módon, utólag kiderült, hogy nem az aksival volt a gond, hanem az újratöltéssel. Hiába volt mozgásban az autó, csak elszipolyozta az áramot, és semmit sem töltött vissza. Így maradtunk egyik percről a másikra egy működésképtelen autó fogságában.

Felkészületlenül, egy jó adag felelőtlenséggel megfűszerezve, soha ne vágjunk neki egy potenciális veszélyeket rejtő hegyi útnak. Nem érdemes. Mi ezt egy életre megtanultuk!

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Másfél napja a romániai vadonban vagyok. Egyedül. Solo travelling, így is nevezhetnénk. Sohasem csináltam még ilyet, de régóta vágytam rá. Én, aki fél egyedül éjszaka. Ráadásul most kettőt is a vadonban töltök egy nagyon szép menedékházban a Kelemen-havasok Nemzeti Parkban, ahonnan még Yalom Nietzchéje sem sírna. Valójában alkotói napoknak fogtam fel, amellyel lezárhatnám, vagy legalábbis egy pontos vesszőt tehetnék a kéthetes zanzibári kalandra, visszavonulásra, felismerésekre, illetve az ezelőtt közel egy éve megkezdett belső utazásra.

Talán életkori sajátosságként, talán a pandémia miatt, talán egyéb külső történések és találkozások miatt, talán mindegyik miatt egy kicsit, ezelőtt egy pár évvel elkezdtem megkérdőjelezni eddigi kapcsolódásokat, mintákat, viszonyulásokat, megélési formákat. Ki vagy éppen kik is vagyunk valójában, a bennünk található ellentétes vágyak hogyan hangolhatók össze? Hogyan érezhetjük, hogy mit is szeretnénk valójában, amikor gyerekkorunk óta a társadalmi előírások megfelelésének árnyékában élünk. Hogyan lehet olyan életet élni, hogy ne mondjunk le álmainkról, ne hasonuljunk meg, ne unjuk magunkat és az ismétlődéseket, ha a nagybetűs életbe érve a társadalmi mechanizmusok és szerepek forgatagába kerülünk? Hogyan lehet bátorságunk nemet mondani, vállalva, hogy a társadalom perifériájára kerülünk? Melyik az a határvonal, ahonnan tudjuk, hogy mi az akaratunk és nem pedig a mókuskerék és elvárások hangja vagy éppen az ezzel szembeni dac dönt?

Az utazás önmagamhoz legyen az Zanzibáron, itthon, csoportos vagy egyéni foglalkozás, számomra tudatosítást jelent. Azt jelenti, hogy megismerem a korlátaimat, a sémáimat, a félelmeimet, a vágyaimat, amit a családból hozok, amit a családba vittem, aki én vagyok, aki lenni szeretnék, akit nem csak elviselek. Amit a meglévő összetevőkből, helyzetekből a legjobb és legmélyebb verzióként kihozhatok. Még akkor is, ha néha fájdalmas az út, néha úgy tűnik, hogy rájöttem valamire, és éppen az ellenkezője a valós, ha sok-sok munkával, ellenállással, meg nem értéssel jár éppen olyanok részéről, akiktől jólesne az elfogadás. Hosszú munka után vállalva éppen azt, aki valójában vagyok és nem játszva a könnyebb társadalmi elfogadás szerepeit, amit a nevelés, az iskola, a könnyebb érvényesülés szépen megszelídített az évek során. Így válhatott egy alapjában szabad és játékos lány, nyugodt, kiegyensúlyozott, de oly sokszor gátlásos nővé, aki ugyan tele van szenvedéllyel, vadsággal és érzelmekkel, de tudta, hogy ezt a falka tagjai nem nézik jó szemmel. És mintha buborékok robbantak volna. Mintha egy régen elindult folyamat felélénkült volna. Mintha egy régi én a felszínre tört volna magának helyet.

És most itt vagyok a vadonban. Egyedül. Este van. Kicsit félek. Mindezt eddig nem tudtam volna elképzelni. Minden bizonnyal segítséget kértem volna, bepánikoltam volna, elbizonytalanodtam volna. Most mindezek ellenére jól érzem magam. Egyedül. Magammal. Önmagammal. Legyen az Zanzibár gyönyörű szigete, a romániai páratlan vadon, vagy otthon a megszokott terep. Talán mindenkinek megéri ez e befektetés, még akkor is, ha nem könnyű, ha néha kiábrándító, munkás, vagy mások szemében kérdéseket vet fel.

De a múlt és jövő árnyékéban, vagy éppen reményében a biztos jelent kaphatod cserébe.

Meg szeretné mutatni mindazt, amit tanult, tapasztalt, érzett. A legtöbb helyet együtt fedezik fel a férjével. Dan búvároktató, így néha más nézőpontból látják a világot, ő olykor a hegyről, Dan a víz mélységéből, de érdekes módon a következtetéseik sokszor hasonlóak.

Érdekes megtapasztalni, hogy különböző kultúrákban hogyan élik az emberek az életüket, milyen gondolatok vezérlik őket. Találkoztak jó és rossz dolgokkal, sokat érdemesnek érzett hazahozni és beépíteni az életükbe. Mivel a vendégeit érdekelték az utakról szóló beszámolók, elmesélte nekik, így megtanították mindezt megfogalmazni. Ezután merült fel, hogy talán erről mások is szívesen olvasnának. Eddig Nepál és a Himalája volt számára a NAGY utazás. Egyrészt már a felkészülés nagy élmény volt. Közel egy évet készült rá. Másrészt maga a háromhetes út miatt, amely változtatott a gondolkodásán és a világnézetén.

Dan Fabian valamikor 2012-ben kezdte el a búvároktatói történetét. Ekkor jött rá, hogy a merülései alatt odafigyel azokra, akikkel a víz alatt van. Rájött, hogy nagyon szeret búvárkodni és nemcsak odafigyel, hanem segíteni is tud másoknak a merülésekben. Szatmárnémetiben dolgozik búvároktatóként, és a NAUI nemzetközileg elismert búváregyesület tagja.

Lassan nálunk is kezdenek belekóstolni ebbe a világba az emberek. Sokszor elhangzik a „harmadik világ” kifejezés. Létezik-e egyáltalán ilyen? Vagy talán mi szeretnénk a mi „civilizált világunkból” valamilyen más, egyedi módon látni ezt a világot? Minden, a párjával, Évával, vagy egyedül tett utazása után úgy érzi, hogy tanult valami újat. Valamit, ami által másként látja az embereket, a mindennapi dolgokat, kis és nagy problémákat. A búvárkodás, legyen az az országban vagy a világ tengereiben, egy olyan dolog, ami szorosan kapcsolódik a vízhez, és mindez megtanította arra, hogy másképp lássa az életet. Talán egy mélyebb, kifinomultabb és optimistább szemszögből tekint rá.

2020 januárjában pedig együtt vágnak bele életük eddigi legnagyobb kalandjába is…