Amilyen gyorsan beszűkült, oly gyorsan is tárta ki keblét a világra. Kiérve a hasadék magyarpeterdi oldalán, tágas, dimbes-dombos vidék tárult szemünk elé. Számunkra azonban csak most jött el a túra nehezebbik etapja, ugyanis hamar nekiveselkedtünk a jobb oldali lankás hegyoldalnak, hogy a hegytetőn végighaladva, a tájban gyönyörködve térjünk vissza kirándulásunk kiindulópontjába.

Bár nem volt könnyű kimászni a perzselő napsütésben, mindenképp megérte az erőfeszítést. Páratlan kilátás tárult elénk. Láthattuk a Tordai-hasadékot madártávlatból is!

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Kilátó az út egyik éles kanyarjából

Innen szemlélem a tájat. Csodálatos a rálátás az alattunk mélyen elterülő felvonóházra, a Bâlea vízesésre, és persze arra a mély és széles völgyre, ahol az út kanyargózik fölfelé. A felvonó piros kabinja, mint apró kis bogárka, alig látszik a rettentő nagy térben, ahogy szédítő magasságban a Bâlea-tóhoz emelkedik. Milyen óriási is minden és milyen mulandó is az emberi lét, csak apró pitypangvirágok vagyunk, melyeket tovafúj az éles fogarasi szél.

A táj, amely most felettébb nyugodt, de ez nem mindig van így, mint ahogy a hegyekben általában: gyorsan változik az idő. A Fogaras vidéke is ilyen, mindig érhet meglepetés. Ahogy ott álltam a kilátóban és a felvonó kabinját figyeltem, az jutott eszembe, hogy mennyire más az élet itt télen. Télen nem állhatnék itt, ezen a helyen. A téli hónapokban, és nem csak, késő ősztől a tavasz végéig, autóval nem közelíthetjük meg ezt a magasságot. Több méter hó esik, az utakat nem tisztítják le, és lavinaveszély uralkodik az egész völgyben. Tél idején a felvonóháztól tovább nem vezet út felfelé, csak a légtéren keresztül. Erről mesélni azonban már egy másik történet lenne.

Eltérve az eredeti tervtől, hogy majd a tó partján parkolunk és onnan indulunk útnak, spontán akcióba kezdtünk. Mennyire leleményes is tud lenni az ember! Ahelyett, hogy előbb a tóhoz gyalogoltunk volna fel, egyből a hegyoldalnak vágtunk neki, mely valamilyen szinten rövidítés volt, így időt spóroltunk vele, ugyanakkor ha más oldalról vizsgáljuk a dolgot: egy halom energiát beleöltünk a mászkálásba, amíg odaértünk az eredeti kiindulóponthoz. De végül is ezért jöttünk, hogy túrázzunk, nem?

Az út hosszú volt odáig. Ezért kellett a nap járásával tartani a lépést. És még nem is mondtam, hogy hová. Zerge-tó. Igazából oda igyekeztünk, ami még jó másfél- két óra járásra van a Bâlea-tó partjától. A Zerge-tó ugyanis Románia legmagasabban fekvő tava, egészen pontosan 2230 m magasságban várt ránk valahol az előttünk magasodó sziklás hegyoldalon túl. Nos, ezért kellett tartani a lépést.

A táj káprázatos! Ahogy emelkedtünk a hegyoldalban, egyre jobban kiszélesedett a világ, egyre nagyobb teret láttunk be, és valósággal belezsibbadtunk a látványba. Akkor értékelődik fel az élet igazán, amikor tapasztaljuk, hogy milyen súlytalanok is vagyunk ebben a rettentő nagy világban. Lassan teljesen eltörpült az kanyargós út a völgy eszméletlen mélységében, a lábunk alatt ringatózó tó vize, a rengeteg színes emberke a part mentén és a sok autó, melyek hosszú sorban álltak az út szélén. S bár kegyetlenül sütött a nap, hűvös szellő fújt a hegyoldalban. Érezni lehet a levegő súlyát, mely az ember tüdejére nehezül, és amelytől estére bódítóan kellemesen elfáradunk. Ezt teszi az emberi szervezettel a tiszta, szennyeződésektől mentes levegő. Csak már réges-régen megfeledkeztünk róla.

Egy pillanat erejéig visszatekintettem a völgyre. Hatalmas volt, ölében egy össze- vissza kanyargózó cérnaszállal. A tó vize is egészen összezsugorodott. Az ösvényen pedig libasorban kapaszkodtak fölfelé a turisták, közben meg- megpihenve. Néhányan valószínűleg a Buteanu (2507 m) csúcsra igyekeznek, mely innen már nincs messze, egyszer jártam már ott. Kivételesen szép hely. Sokan azonban sátorral felpakolva érkeztek, ők minden bizonnyal itt alszanak a Zerge-tónál.

Hátat fordítva a megtett útnak, szemünk elé tárult a Zerge-tó völgye és egyben a béke és a csend szigete. Enyhén fújt a szél, a Buteanu felőli hegyoldalban még így, nyári időszakban is havas volt a táj, a tükörsima tó partján két halász várta a nagy fogást, fejünk fölött tova úszott egy-két felhő, a tó túlpartján pedig sátortábor tarkította a rét egészségtől kicsattanó zöld tengerét. Ez már picivel másabb világ, mint a hegy másik oldalán, a Bâlea partján. Ide csak kevés százaléka jut fel annak a nagy embertömegnek, amely a jó időben ellepi az alsó tó környékét.

Itt minden egészen más, itt lehet érezni a természet simogatását. A tó partjához egészen közel mi is letelepedtünk. Falatoztunk, megpihentünk. Rododendronok nyíltak a közelben. Ebben a miliőben megtisztul az ember lelke. Nem sokkal a kis sziesztánk után már a tó túlpartján jártunk, egészen közel a sátortáborhoz. Megkerültük a tavat, hogy majd a másik oldalon leereszkedhessünk. Igazból nem is tudom eldönteni, hogy melyik oldal szebb. A Bâlea felőli oldal, mely Szeben megyére néz, vagy a Zerge-tó világa, mely már Argeș megyéhez tartozik. Talán nem is lehet ezt eldönteni.

A Zerge-tó mellett található még egy kisebb tó, melyet igazából a nagyobb tó vize táplál, majd innen ered a Zerge-patak, melynek folyásán több, kisebb-nagyobb vízesés is található. Ezek mentén ereszkedtünk, turistajelzésekkel ellátott nyakatekert ösvényen egészen a szerpentines útig, melyen állt a bedugult forgalom. Nem lettem volna a helyükben.

Sokan azt gondolják, hogy megmászni egy hegyet sokkal nehezebb, mint onnan leereszkedni. Sajnos ezt meg kell cáfolnom. Ereszkedni legalább olyan nehéz, mint hegyet mászni. Az ereszkedés nagyon megviseli a láb minden hajlatát, leginkább a térdeket. Ezért van az, hogy mire a turista leér a hegyről, már inkább fölfelé mászna. Természetesen mi is így voltunk vele, de ennek ellenére nem ugrottunk újra neki.

A bedugult forgalomban a járművekből sokan kiszálltak és a Zerge vízesést fényképezték. Véleményem szerint elég sovány vigasz, ha azt vesszük figyelembe, hogy akár órákon keresztül kell még itt állniuk. A vízesés nagyon szép, ám a türelemjáték ennél sokkal nagyobb úr. A kígyózó sor mellett most már mi is aszfalton gyalogoltunk, lassan a körút végéhez értünk. Amire elértük az alagút bejáratát, mely átsegített a hegy túloldalán elterülő Szeben megyébe, kezdtük érezni minden porcikánkban a megtett lépések súlyát.

Még egy állomás azonban várt ránk az alagút másik oldalán, nem más, mint a szuveníres és minden finomságokat áruló boltok hosszú sora. Itt aztán van minden, ami szem és szájnak ingere. Jobbnál jobb sajtok, disznóságok és természetesen édességek, a nugát számtalan formája, valamint a Bulz, mely kemencében sült sajtos puliszka, és ezek az ínyencségek mind csak arra várnak, hogy valaki beléjük harapjon. Ekkora út után megérdemel az ember egy kis finomságot.

Magunk mögött hagyva a boltok zsúfolt világát, az autó fele sétáltunk. Kezemben egy hűtőmágnest szorongattam, alapkövetelmény, még akkor is, ha a hűtőnk lassan már nem hűt annyira, mint amennyire magnetizál. Végignéztem még utoljára a Transzfogaras kanyargó útján, és hihetetlen módon minden alkalommal azt tapasztalom, hogy ugyanúgy elbűvöl, mint legelső alkalommal, amikor itt jártam. Talán azért, mert az időtlenséget látom benne, vagy talán éppen azért, mert mindig más arcát mutatja.

Egy dolog biztos: a természet nyújtja a leglátványosabb előadást szerte az egész világon!

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.