Helló, kösz jól, amúgy még szoktál másokat alázni?

Téged bántottak a suliban? Vagy te voltál a szekáló? Beszélsz róla? Na tessék. Akkor miért várjuk azt, hogy csökkenjen az iskolai bántalmazások száma, ha mi, felnőttek nem tudjuk a saját iskolai szerepeinket feldolgozni, és beszéd tárgyává tenni. Vagy mondok jobbat. Úgy várjuk el a diákoktól, hogy jók és elfogadók legyenek, hogy közben a social media felületek megállíthatatlanul árasztják magukból a gyűlöletet és rosszindulatot. Tehát, most beszéljük kicsit az iskolai bántalmazásról, de a felnőttekről, jó?

Valamikor a covid időszámításban volt egy nagyobb robbanása a bántalmazásos coming out-oknak. Emlékszem, a férjemmel sétáltunk, és hideg volt. És éppen valamelyik hangosabb ügyet beszéltük ki egymás között. Hol a határ, kinek mennyire van igaza, és hasonló. És akkor eszembe jutott. Egy síró, talán ötödikes kislány, a biológia tanárnőjének könyörög, hogy segítsen, mert a fiúk nem hagyják békén. Majd a tanárnő dühös arca, hogy ez nem az ő dolga, vagy valami ilyesmi. Azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, hogy segítséget kértem. És egy másik eset. Nyolcadikos voltam. A kilencediket más iskolában akartam kezdeni. Írtam egy levelet az osztályomnak és a tanáraimnak, amiben elmondtam, hogy mennyire nyomorúságos volt a velük töltött idő, és hogy undorítónak tartom azt, hogy elitizmusba burkolva képesek minden olyan emberi lény életét pokollá tenni, aki nem olyan, mint ők. De lehet, hogy nem is írtam meg azt a levelet. Csak nagyon szerettem volna. Az biztos, hogy sosem álltam ki eléjük, hogy ezeket elmondjam. De nem is ez a lényeg.

Hanem, hogy ezekről senkinek sem beszéltem. Sem gyerekként, sem később. Dr. Soós Kinga szerint sokat segíthet az, ha ezeket a dolgokat megbeszéljük. Elmondhatjuk egymásnak, hogy ki hogyan tudta ezt magában lerendezni. Vagy ha beszélni tudunk a zaklatóval. A megbocsátás általában mindkét félnek megnyugvást tud adni. Persze ide nagyon nehéz eljutni. Én sem tudtam még szembenézni. Néha, amikor nagyon mélyre merülök, eszembe jutnak ezek a fiúk és lányok. Érdekes, mert ha statisztikába szeretném őket tömöríteni, akkor kábé fele-fele arányban lettek zenészek és orvosok. Az egyik érzelmekből él, a másik pedig abból, hogy másokon segít. Vajon eszükbe jut valaha, hogy mit tettek velem? Amikor a kislányom szemébe néz, és azt mondja, nagyon szép, gondol arra, hogy kényszerített, hogy megnézzem a farkát, lekurvázott, kiközösített? Vajon, ha ezt olvassa, akkor túllát azon a hülyeségen, hogy itt van még egy ember, aki ezzel szeretne népszerűséget?