Helló, kösz jól, amúgy még szoktál másokat alázni?

Szerző: Szabó Eszter • Fotók: Freepik • 2022. szeptember 29.

Megosztom:

Helló, kösz jól, amúgy még szoktál másokat alázni?

Téged bántottak a suliban? Vagy te voltál a szekáló? Beszélsz róla? Na tessék. Akkor miért várjuk azt, hogy csökkenjen az iskolai bántalmazások száma, ha mi, felnőttek nem tudjuk a saját iskolai szerepeinket feldolgozni, és beszéd tárgyává tenni. Vagy mondok jobbat. Úgy várjuk el a diákoktól, hogy jók és elfogadók legyenek, hogy közben a social media felületek megállíthatatlanul árasztják magukból a gyűlöletet és rosszindulatot. Tehát, most beszéljük kicsit az iskolai bántalmazásról, de a felnőttekről, jó?
Amikor nekifogtam ennek a témának, legelsőként az merült fel bennem, hogy rengetegen, sokféleképpen beszéltek már az iskolai zaklatásról. Mégis, inkább nő az esetek száma, mint csökken. Valamit tehát nem jó oldalról közelítünk meg. Vagy félremennek a szavaink. Vagy rossz a rendszer. Nem közösségként állunk az ügy mellé. De egy biztos. A gyerekek ma is ugyanúgy sérülnek a suliban. A másik pedig, hogy nagyon ritkán beszélünk felnőttként ezekről a dolgokról nyíltan. Szégyelljük, elássuk, nem tartjuk fontosan. Mindenki szívott az iskolában, ez egy ilyen dolog. A gyerekek gonoszak. De valóban csak ennyi van ebben? Nem lehet, hogy pont ez a probléma? Hogy egy ördögi kört kreálunk abból, hogy mi nem beszélünk, s ezért majd a gyerekeink sem fognak. És most nem a súlyosabb ügyekről beszélek. Dr. Soós Kinga marosvásárhelyi pszichiáterrel beszélgetve az volt az első, ami felmerült, hogy vajon a bántalmazónak eszébe jut-e felnőttként, ahogyan az iskolában viselkedett. A szakember szerint nagyon fontos az, hogy mennyire fejlődik az évek során az érzelmi intelligenciánk. Mert ha igen, akkor áldozatként és bántalmazóként is tisztán tudunk visszatekinteni arra, ami a suliban történt. Ha viszont, tegyük fel a bántalmazó alul marad, ami az érzelmi intelligenciát illeti, akkor nagy a lehetősége annak, hogy nem hogy megbánást nem tanúsít, hanem folytatja a bántalmazó viselkedést.
Valamikor a covid időszámításban volt egy nagyobb robbanása a bántalmazásos coming out-oknak. Emlékszem, a férjemmel sétáltunk, és hideg volt. És éppen valamelyik hangosabb ügyet beszéltük ki egymás között. Hol a határ, kinek mennyire van igaza, és hasonló. És akkor eszembe jutott. Egy síró, talán ötödikes kislány, a biológia tanárnőjének könyörög, hogy segítsen, mert a fiúk nem hagyják békén. Majd a tanárnő dühös arca, hogy ez nem az ő dolga, vagy valami ilyesmi. Azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, hogy segítséget kértem. És egy másik eset. Nyolcadikos voltam. A kilencediket más iskolában akartam kezdeni. Írtam egy levelet az osztályomnak és a tanáraimnak, amiben elmondtam, hogy mennyire nyomorúságos volt a velük töltött idő, és hogy undorítónak tartom azt, hogy elitizmusba burkolva képesek minden olyan emberi lény életét pokollá tenni, aki nem olyan, mint ők. De lehet, hogy nem is írtam meg azt a levelet. Csak nagyon szerettem volna. Az biztos, hogy sosem álltam ki eléjük, hogy ezeket elmondjam. De nem is ez a lényeg.
Hanem, hogy ezekről senkinek sem beszéltem. Sem gyerekként, sem később. Dr. Soós Kinga szerint sokat segíthet az, ha ezeket a dolgokat megbeszéljük. Elmondhatjuk egymásnak, hogy ki hogyan tudta ezt magában lerendezni. Vagy ha beszélni tudunk a zaklatóval. A megbocsátás általában mindkét félnek megnyugvást tud adni. Persze ide nagyon nehéz eljutni. Én sem tudtam még szembenézni. Néha, amikor nagyon mélyre merülök, eszembe jutnak ezek a fiúk és lányok. Érdekes, mert ha statisztikába szeretném őket tömöríteni, akkor kábé fele-fele arányban lettek zenészek és orvosok. Az egyik érzelmekből él, a másik pedig abból, hogy másokon segít. Vajon eszükbe jut valaha, hogy mit tettek velem? Amikor a kislányom szemébe néz, és azt mondja, nagyon szép, gondol arra, hogy kényszerített, hogy megnézzem a farkát, lekurvázott, kiközösített? Vajon, ha ezt olvassa, akkor túllát azon a hülyeségen, hogy itt van még egy ember, aki ezzel szeretne népszerűséget?
Nagyon sokat tanultam Szilágyi Liliána történetéből. Leginkább talán azt, hogy hogyan lehet higgadtan, átgondoltam kezelni ezeket a sérüléseinket. Hogy nem kell nekiugrani karommal a bántalmazónak. Éppen elég az, ha kénytelen meghallgatnia, amit mondunk. Sokszor hangzott ez el az úszónő szájából is. Hogy csak annyit szeretne, ha az édesapja meghallgatná. Én sem gondolom azt, hogy név szerint kardélre kellene hánynom bárkit ebből a történetből. Csakis azért mondom ki, mert úgy gondolom, beszélni kell róla. Akár egy sör mellett a barátokkal, vagy a kislányoddal lefekvés előtt. Hogy ne legyen tabu. Talán ez az első lépés.
De mondok ennél többet is. Fentebb is írtam, hogy a különböző közösségi felületeken ma már nincs olyan nap, hogy egy csoportban, vagy egy bejegyzés alatt ne kerülne ki legalább egy agresszor, aki csak úgy a székéből verbálisan odacsapja a másikat a földhöz. Az a helyzet, hogy az online felületeken minden szélesvásznú és végérvényes. Bár nem vagyok szakember, de azt hiszem nem épp a hitelességéről árulkodik az egy embernél, ha a gyerekének elmondja, hogy ne bántsuk a gyengéket, majd két óra múlva valakit csuklóból elküld az anyjába. A pszichiáter szerint is, a gyerek általában lemásolja azt, amit a felnőtt csinál, ezért kellene nagyon odafigyelni. Az internetes zaklatás sokkal durvábban folyik. Az emberek kiengednek, bátrabbak, s ebben az arctalanságban sokkal fájdalmasabb sértések íródnak le. Tisztán emlékszem arra, amikor az első online Honfoglaló játékom alatt, valamikor 11–12 éves koromban először elküldtek a picsába. És hogy utána már mennyire bátran hánytam én is oda az embereknek, hogy bazd meg. És az csak egy játék volt egy chatszobában. Mára már egy világ szeme láttára zajlik minden. Azt hiszem, a hírportálok mellett szorosan a Facebook-csoportok viszik el a versenyt a hátukon, ami a bullying-ot illeti. Ez is azt mutatja, hogy annak ellenére, hogy a kemény sulis éveket már rég besöpörtük valahová, meg ugye felnőttek lettünk, mégis, a csoportok által visszasüppedtünk oda, ahol még az érzelmek és tettek szabadon száguldozhatnak.
De térjünk még egy kicsit vissza a gyerekekre. A beszélgetés alatt többször is elhangzott a szemtanúk szerepe. Mert az áldozat nem beszél. És ameddig nem beszél, addig nincs is ügy. És ettől tud újra és újra megtörténni a baj. Viszont a szemtanúk, ahogyan a felnőtteknél is lenni szokott. Ők tudnának tenni. De nem tesznek. Érzelmileg vagyunk süketek és vakok. Valamint imádjuk ízlelni a brutalitást, ha nem mi vagyunk az elszenvedői. Vajon az olvasók közül hányan kattintottak rá már olyan cikkre, ahol figyelmeztettek már az elején, hogy a következő felvételeken szex, brutalitás, abúzus látható. Megérint még minket, ha az utcán egy incidensnek vagyunk a tanúi? Szólunk, vagy beleszólunk, ha valakit kommentben támadnak? Teljesen értelmetlen elvárnunk olyat a gyerekektől, amit mi magunk sem gyakorlunk. Pedig Soós Kinga szerint a szemtanúk közösségi kiállása az egyik legfőbb kulcs ahhoz, hogy a bullying megszűnjön.
Talán mi még szerencsésebb helyzetben vagyunk. Nincs szabad fegyverhasználat az országunkban, nincsenek erős szélsőségek sem körülöttünk. Viszont, mintha nem akarnánk megoldásokat. Problematizálunk, másokon keressük a megoldásokat, mi magunk viszont saját magunkkal sem tudunk kibékülni. A gyerekeknek márpedig békére van szükségük ahhoz, hogy egymást szeretni tudják.

Az alábbi felületeken hallgatható:

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ