Csodás érzés visszagondolni ezekre a pillanatokra, ezekre az üdítő, gondtalan gyermekévekre, még akkor is, ha idővel a vénség akaratos vasfoga kifordította önmagából és elkerülhetetlenül lazulni kezdett kapcsolatunk erős köteléke. Ezek az emlékek nemcsak a múlt berkeibe repítenek engem, hanem egy olyan mitikus időbe is, amelyben gyermekszívvel és főleg gyermekésszel nem számított végzetes dolognak a halál. Egészen addig, amíg azzá nem vált. Én kristálytisztán emlékszem arra a pillanatra (bizonyára mindannyiunk életében volt egy ilyen pillanat), amikor gyermekként szembesültem azzal, hogy a halál egy létező és végzetes dolog. Nem egy konkrét esemény világított erre rá, hanem az egyszerű gyermeki gondolkodás, mint amikor rácsodálkozunk valamire, hogy az tényleg úgy van és mellkason vág a bizsergető felismerés vagy éppen a mélységes csalódás. A trauma, mely akkor ér, amikor tudatosul bennünk, hogy nemcsak a távoli nagybácsi, de a szüleink sem élhetnek örökké. Viszont ezek a tapasztalatok visznek előre a felnőtté válás gazos és rögös ösvényén, közben elhullatva a naivság pelyhes tollait, melyeket az útszéli fák éles karmai tépdesnek le majd rólunk. Már gyerekként is félelmek, sőt mi több, aggodalmak tölti ki életünk mindennapjait.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Szemmel láthatóan haragszik Bambino, mert nem mentem érte az éjjel. Egyedül volt. Biztos vérmesre sírta a szemeit. Egyedül hagyta a saját anyja, aki még abban sem biztos, hogy most a jelenben történik-e mindez és valóban van-e egy kisbaba a karjaiban. Valószínűleg gondoskodni sem fog tudni róla. Pedig minden könyvet elolvasott, de egy kacifántos, tökéletesen működő elméletekre épített semmivel maradt. Valami mélyen, az ösztönök szintjén maszatol talán bennünk, újdonszült anyákban, mert kislánykorunkban egy-egy babát azért elringattunk, de valójában nincs az az ősanya a világon, aki kamaszként büszkén kihúzza magát és arra gondol, hogy ez a két fura alakú kitüremkedése a bőrömnek valamikor éltető táplálékot fog termelni egy tündéri kisbabának.

Mindenhol a méretet emlegetik, hogy kilencven-e legalább és hogy C vagy D kupa, vagy sportolás közben zavar-e, de a hozamról sosem esik szó. De ez csak egy példa, mert azért még van néhány csillió nehézsége az anyaságnak, amiket élesben fedezünk fel. Mint például azt, hogy mihez kezdjen egy kismama, akinek a kisbabája születésétől tudja, hogy nem való anyának és szemmel láthatóan haragszik. Erről egyik fejezetben sem tért ki doktor Spock.

Pedig milyen szívesen felvenném. Olyan sima a bőre, beleremegek az élvezetbe, ahogy végigsimítom az arcát. Csak fel ne ébresszem, mert fogalmam sincs, hogyan kell visszaaltatni. És ha nem tudom visszaaltatni, fáradt lesz, ordítani fog, ettől kiszárad és muszáj lesz megetessem, ebből a két dinnyéből, amelyek már valóban elég nagyra nőttek, de látszólag csak azért, hogy szülés után se tudjak hason aludni, mert más funkciót nem igazán töltenek be. Nem jön belőlük semmi. Na várjunk csak, azt mondták, kell fejni. Tudok én. Még nagyapám tanított. És hoztam egy ilyen pompát is. Minden rendben lesz, Bambino, ha felébredsz, már gőzölögni fog a fejőben a finom, habos tejecske. De vajon elég steril ez a pompa? Nem fertőtlenítettem le a kezem, mielőtt kivettem a zacskóból. Na ennyi volt akkor a történet. Nem fogok tudni fejni. Jobb ha felhívom a családorvosom és megkérdem, hogy így még használható-e a fejőgép, vagy hívjam ki a férjem, küldjem haza a fejőt egy fertőtlenítésre és csak utána fogjak neki ennek a műveletnek? Az orvos rábólint, fejjek nyugodtan. Eszméletlenül fájdalmas és csak négy kegyetlen csepp jön. Ezt hogy adjam oda Bambinonak? Pipettával? Felkenődött a fejő belsejére az egész. Még fejni sem tudok, erre sem vagyok jó.

Közben bejön a szülésznő. Melegen és barátsággal érdeklődik a hogylétem felől. Meg is lepődöm kérdésén. Mit számít, hogy én hogy vagyok, kérdem, most a baba a lényeg. A baba jól van, mondja, alszik, mosolyog, kis kacsói a feje mellett. Jól érzi magát. De te hogy vagy? Kicsit fáj mindenhol, viszket, hasogat, izzad és mardos, de jól vagyok. Csak nem tudom, mit fogok enni adni ennek a gyermeknek, ha felébred. Semmim sincs, mutatok a hálóingem kigombolt dekoltázsára. Nem is kell legyen. A babák nem születnek éhesen, mondja megnyugtató hangon. Kilenc hónapig tápláltad, a születése utáni pillanatig. Utána az a pár csepp előtej pont elegendő, minden tápanyagot tartalmaz, amire szüksége van. És milyen jó, hogy ilyen kevés van belőle, hiszen Bambino most tanul egyszerre lélegezni, nyelni és szopizni. Ezt az összetett műveletet nem tudná tökéletesíteni, ha egyből hatalmas mennyiségű tejjel kellene megküzdenie. Egyébként is pici még a gyomra, akkora, akár egy meggymag. Többet be sem tudna fogadni. Jó lett volna, ha melletted marad az elején, hogy már az első félórában kerüljön a melledre, mert akkor a legerősebb a szopási inger. Azért hívják aranyórának, mert aranyat ér, úgy a baba, mint az anya szempontjából. De így sincs semmi veszve, mert mellette vagy és ha válaszolsz a kéréseire, igény szerint szoptatod, akkor tudni fogja, hogy egy biztonságos világba született bele, ahol számíthat rád.

Bízzak magamban? Tizenkét óra alatt már háromszor hagytam cserben és ábrándítottam ki ezt a csöppséget és egyszer szinte nem vett levegőt. Hogyan tudnék bízni magamban ezek után? Közben Bambino kinyitja az egyik szemét, szétnéz alóla, visszacsukja és nyöszörögni kezd. Felveszem és próbálom szoptatni. Nem igazán akar. Csak egy kicsit sírdogálni szeretne. Sétálok vele, énekelgetem neki a Let it be-t. Megnyugszik a karomban. Jól tartom a fejét is, nem ejtem el, nem csúszik ki. Biztosan fogom. Ennyit már tudok. Meg tudom őt fogni és tartani is képes vagyok, akár hosszabb ideig is. Annyira hosszú ideig, hogy a végén kinyitja az egyik szemét, és mintha mosolyra húzná a száját. Boldog. Boldog vagyok.

Mosolyog a kicsike? Akkor biztos tele a pelus, mondja a nővér az ajtóból, szétroncsolva a kettőnk idilljét és már kapja is ki a kezemből. Hibátlan, egyszerű és tökéletes mozdulatokkal teszi, fordítja, oldja, lazítja, törli, csatolja, csavarja, köti újra és ismét illatozik a kisbabám a kezei között. A következő mosoly után én is erőt veszek magamon és megpróbálom leutánozni a nővér rögzített mozdulatait. A végeredmény három összerondított pelenka és egy pokrócon fekvő, csupasz lábú, elégedetlen baba, kötővel átkötve, akin túl laza a pelenka, mint utólag kiderült. De legalább működő baba, mert tölti a pelenkát és alszik és már enni is kért. Nem hiszem, hogy sokat kapott volna, de úgy tett, mintha minden rendben lenne. Aztán megint kért. És megint. És megint. És megint. És megint. És megint. Az addig porzó csatornák hamarosan felteltek éltető nedűvel, az üres szivattyúzást apránként felváltotta a megkönnyebbülés és Bambinonak a másik szeme is kinyílt egy pillanatra, épp csak annyira, hogy tetszését kifejezve hátranézzen vele a homloklebenyébe és mosolyogjon párat.

Néha be-benézett még a nővérke a tejszagú szobába, ahonnan a Let it be hallatszott, és miközben elkacsáztam lemosásra, titokban újrapelenkázta. Utólag mindig megdicsért, hogy ne, milyen ügyes anyuka, most sem folyt ki semmi, pedig mekkora baba és milyen sokat eszik.

Jelen cikk nem jöhetett volna létre Vitos Mária szülésznő és IBCLC laktációs tanácsadó önzetlen segítsége nélkül. Ezúton is köszönöm.

A gyerekszoba feltöltésével egyenes arányban ürül ki a gyerek fantáziája. Nem találja a saját szerepét a játékban. Minden funkcióját helyettesíti egy műanyag vacak. És annak ellenére, hogy megszámlálhatatlanul sok játéka van, kéri a következőt a pillanatnyi odafigyelés miatt. És mi megvesszük neki, mert nincs időnk hosszasan ráfigyelni. Nincs időnk leülni malmozni vele vagy bújócskázni. Nincs erőnk kergetőzni, nincs kedvünk barkochbázni, de szeretnénk, hogy boldog legyen, ezért magunk helyett adunk egy újabb játékot.

Karácsony előtt három héttel szűk ösvényeken lehetett csak közlekedni a játékboltokban. Plafonig érő játékhalmok között szédelgünk mi, szülők, hogy csemetéinknek megtaláljuk a szívük vágyát. Napokat töltünk a vásárlással, amit akár a gyerekkel is tölthetnénk, közösen, játszva, akár játékok nélkül is. Nehéz ebből az égig érő játékdoboztornyok szédítő csapdájából kikecmeregni, de mindenképpen megér egy próbát. Mi folyamatos harcban állunk a játékiparral. Az évek során sok energiámat felemésztette a játékmenedzsment, de tudatosan figyeltem szülővé válásom első percétől arra, hogy a gyereket megkíméljük a túlhalmozás buja kényelmétől, amibe belepusztul majd a játékkedvük és kreativitásuk. A játékmenedzsment komoly dolog, ezért szigorú szabályokat követelt. Ide másolom a mi belső szabályzatunk pontjait, nem feltétlenül fontossági sorrendben:

1. Amit ajándékba kapunk és haszontalan vagy gyenge minőségű, esetleg veszélyes a gyerekre nézve, be sem hozzuk a házba, az ajándékozónál marad. Kegyetlen dolog, elhiszem, de a Barvi babának hazáig biztos leszakad az egyik lába, akármekkora szeretettel adták, mert bóvli. A gyerek üvölt, Barvit meg kikukázzuk, mert Kem sem tűri ám a lábatlankodást.

2. Szülinapra, karácsonyra bővíthető játékokat ajándékozunk, aminek a kiegészítő szettjét megkaphatja az elkövetkező ajándékozások mindegyikén akár, akkor is örvendeni fog neki. Ilyenek az építőkockák, mágneses építőelemek, vasútszerkezetek, minden, ami fejleszthető. Így gyakorlatilag egy játéka van, de mégis egyre izgalmasabb a felhasználása annak az egynek.

3. A családot, rokonokat, barátokat bevonjuk az ajándékozási projektekbe. Kiválasztunk akár a gyerekkel közösen egy nagyobb értékű, de értelmes játékot és a rokonok összedobják a játék árát, amit egyébként esélyünk sem lett volna megvásárolni. Nálunk ilyen például a varázspalló.

4. A meglévő játékokat permutáljuk, cseréljük. Egyszerre csak négy-ötféle játék van kéznél és amikor azokat már vérig unta életünk értelme, akkor előkerülnek a dobozokból a kvázi-új játékok, amit fél éve nem is látott a gyerek és örömmel fogadja őket a birodalmába. Évente, félévente cserélgetem a játékokat és működik, a gyerek nem unja egyiket sem.

5. Ha hosszabb ideig nem használ egy játékot, egyeztetés után továbbadjuk.

6. Egy játék be, egy ki! Ha kap egy játékot, egy kevésbé érdekestől meg kell válnia. Érdekes, hogy ezek sosem könnyes búcsúk, azokat a játékokat is könnyedén ereszti útjára a gyerek, amikért sikítófrászt kapott két hete a játékboltban, a táncoló Mikulás szeme láttára.

7. Próbálunk minél többet játszani a gyerekkel. Egyedül nem fog tudni játszani, csak egy bottal vagy egy kaviccsal. Ezeket a mai komplex játékokat egy fél éves gyerek nem érti meg, nem alakult még ki evolúciós reakciónk ezekre a kacatokra. Hosszú időn keresztül értelmezhetetlen számunkra a fejünk fölött forgó bámuló plüss állatok serege, mert az emberiség történelme túlnyomó részének ezek nem voltak részei. Szóval meg kellett tanítanunk Bambinot játszani a játékokkal úgy, hogy vele játszottunk. Ezzel együtt megtanult mesélni, viselkedni, határokat betartani és persze használni a posztmodern játékait.

A gyerekek a játék által tanulnak, nem a játékok által. A tevékenység öröme teszi őket boldoggá, nem a tárgyak fölötti tulajdonélvezet. Az időnknek egész biztosan jobban örülnek minden körülmények között, mint a pénzünknek, amit játékra költünk. Költsetek hát több időt és halmozzátok el gyerekeiteket szeretettel, mert ez kell a gyereknek.

Boldog Karácsonyt!

Bár még lehet nem leszek annyira az elememben, hogy szülés után pár nappal sétálva hazatoljam a gyereket, és meg is fázhat. Jobb, ha autóval visszük haza, miután persze az autót teljesen lesterilizáltuk belülről (és kívülről is, a biztonság kedvéért). Úgyhogy be kell szereznünk még egy autósülést is, lehetőleg olyant, amelyik ráilleszthető a babakocsira, így csak kikapom a csomagtartóból a babakocsit bárhol, félkézzel kinyitom és rácsattintom a gyermekkel együtt az autósülést és készen is állunk a nagy sétára.

A tervezés ezen pontján megálltunk a beszéddel és egymás kezeit simogatva a távolba merengtünk pár másodpercre, magunk elé képzelve azt a csillámporos tündérmesét, amit a Bambinóval töltendő estéink jelenteni fognak.

• Várj, mert megfeledkeztünk a pelenkázó asztalról — töröm meg az idillt. Olyan lenne jó Bambinónak, amihez passzoló pelenkatároló vödör és babaszekrény, meg játéktároló is tartozik. Meg vannak ezek a klassz rezgő, éneklő hinták, meg pihenőszékek, onnan majd kukucsálhat, miközben végzem a munkám. Meg láttam ilyen emelőpárnás játszószőnyeget is, Bambinó biztos fogja élvezni, amikor hason szeretne majd lenni.
• Ezek mind jók, nagyon jók. Milyen komolyak vagyunk, látod, meg tudjuk csinálni — örvendezik az ember és folytatja a listát. Szükségünk lesz még csörgőre, cumira, cumisüvegekre, cumisüvegfertőtlenítőre, cumisüvegmelegítőre, etetőszékre, merevnyálazóra
• És fürdetőkádra, csipogó fürdőjátékokra, babafürdetőre, babatestápolóra és babaparfümöt is ajánlottak a boltban, aminek babaillata van — egészítem ki. De nagyjából ennyi. A többit majd megkapja radinába — nevetünk össze, és ismét az előbb elengedett, csodálatos jövőt jelentő távoli pontra fókuszáljuk tekintetünk.

Még pár sóhaj erejéig tart ez a mosolyba merevedett tökéletes pillanat, amint a babánkat várjuk és gondolatban már gondoskodunk róla, aztán hirtelen leránt a földre a valóság ereje:

• Lesz erre elég pénzünk?
• És hol fér el a kiságy, pelenkázó és játéktároló? A babaszekrény meg kizárt, hogy beférjen a szobába. Főleg amikor száradnak a ruhák, semmi esély, hogy be tudjunk menni a szobába, ha még azt is betuszkolunk oda.
• S a babakocsit hol fogjuk tartani? Csak nem fogom lecipelni gyermekestől a harmadikról?
• Hallod, az ülésválasztáskor ne nézzem meg a törésteszteredményeket? Inkább a biztonságosat kellene választanunk, még ha nem is talál a babakocsival.
• A babakád vajon elfér majd a fürdőkádban, vagy minden nap be kell cipeljük a tíz liter vízzel tele kádat a szobába?
• Hidegrázásom van a csörgők hangjától!
• És minek a sok cumisüveg meg sterilizáló, ha szoptatni fogok?
• Kell ez a sok holmi? Vagy ezek kellenek, biztos? Nem másak?
• Kérdezzük meg Ikszéket, szerintem.
• Jó, én is felhívom Ipszilont, hadd lássuk, nekik mi vált be.

Ikszék, akár csak Ipszilonék két párhuzamos valóságot vázoltak elénk. Egyik valóság, amit Ikszék egy esti társasjátékozás alatt meséltek, azt igazolta, hogy nagyon jó választás volt minden tárgy, amivel körülvették életük értelmét. Már két hónaposan átalussza az éjszakát és boldog baba, így kiegyensúlyozott gyerek és felelős felnőtt válik majd belőle, hasznos része lesz majd a társadalomnak, és kiváló polgára az államnak. Ipszilonék is ugyanezt közölték egyik véletlenszerű találkozásunk során.

Aztán Iksznével találkoztam pár hónappal később, amikor a babának már nőni kezdtek a fogacskái és még mindig utálta a kiságyat, a babakocsitól sikítófrászt kapott, és nem lehetett sehova letenni őt, mert folyamatosan csak és kizárólag az anyján szeret lógni. Érintetlen maradt a rezgőszék és a forgó-billenő hinta, a játszószőnyeg és a játszóágy is, Ikszné szemei alatt meg csak gyűltek a szürkülő karikák az álmatlan éjszakáktól. Ipszilon meg egy legénybúcsún vallott az emberemnek, hogy már csak egy ösvényen tudnak közlekedni a házban, mindent elárasztottak az elemzabáló műanyag kütyük. A nagyi is minden héten hoz egy újat, meg hát nem kímélték ők sem a pénztárcájukat, legyen meg mindene annak a gyermeknek, nehogy már panaszkodjon, hogy neki semmije sem volt.

Üldögéltünk az emberrel a kanapén, a pocakra erősített fejhallgatóból kihallatszott egy kis éji zene és felírtuk egy fehér papírra: Mi kell Bambinónak?

• Meg kell születnie! Ez fontos. Ahhoz meg nekem van szükségem kellékekre első sorban, neki meg rám van szüksége.
• A kórházban mire van szüksége? Mondjuk a ruhán, pelenkán kívül?
• Rám!
• Utána hogyan érkezünk haza?
• Írjad, biztonságos autósülés.
• Remek. Egy megvan. Utána, ha hazaérünk, mit fog csinálni?
• Enni fog, meg aludni, legalábbis így hírlik.
• És mit fog enni?
• Anyatejet.
• És hol fog aludni?
• Mellettem, a Iksz junior is csak az anyja mellett alszik.
• Napközben hova tesszük?
• Ölbe vesszük.
• És ha sír?
• Dédelgetjük.
• És ha már nem bírod tartani?
• Hmm. És ezek a hippie kendők vagy mik? Láttam a múltkor egy anyukán, benne volt a gyerek, úgy vitte, hogy bele volt csavarva valahogy.
• Nézzünk utána. Felírom ide. Azzal akkor sétálni is lehetne, nem? És fel tudod hozni benne Bambinót a harmadikra is, akár.
• Na, alakulunk — húztam mosolyra a szám, de most már nem egy reklámfilmbe képzeltem bele a mi kis jövőbeli triónkat, hanem a saját valóságunk keretei közé.

Nem attól fog boldogan gügyögni, mert zenél neki a hinta. Nem a zenélő forgótól fog békésen aludni. Ezekkel minket bíztak meg, még az idők elején, ezekért mi vagyunk a felelősek.

Bár a bevásárlólistánkat az eredeti harmadára csökkentettük, így is hegyben álltak a porfogók a lakásban, és ironikus módon pont Bambinóra jelentettek veszélyt, amikor kúszni-mászni kezdett. — Segundónál jobban csináljuk majd, meglátod — mondta az emberem és böngészte tovább a lakáshirdetéseket.

–  A jó Isten éltessen sokáig, szüvem, boldog születésed napját! Teljesüljön minden kívánságod!

–  Köszönöm, Nannyó, köszönöm szépen!

–  Hány éves is lettél, szüvem? Huszunöt! Na. Amikor én huszunöt éves voltam, mán a nénjikéd is segített szénát csinálni, akkora vót. Akkor anyád mán nagy leánka volt, ő mán a szekeret es megrakta.

–  Aha.

–  Öregedsz te is mostmán, na, ideje lenne egy gyermeknek…

…

-Hálo? Háálo? Na, letette.