A konyha egy igazi harctérré változott az otthonunkban. Mióta Zselyke el tud szaladni, el is szalad. Ezt igazából már az utazásaink alatt is tapasztaltuk, hiszen rutinos gyerekvadászokká fejlődtünk a főétkezések ideje alatt. Az akaratosság, a hiszti és végtelen időkig elhúzódó tagadás és ellenszegülés uralmuk alá hajtották mindennapjainkat. Ha csak fele ennyire jól művelné az evészet művészetét, biz isten, egy szavam sem lenne, de amikor asztalhoz kell ülni, nem kell neki semmi, kínálhatjuk bármivel. Eszik, ha éhes, nem kell erőltetni, mondják, de a szülő csak annyit lát ebből az egészből, hogy a gyermeke megint nem evett egy árva falatot sem. Így ér véget minden egyes nap, természetesen Mici felügyeletével, aki hűségesen helyszínel, minden földre esett falat esetében. Legalább a macska nem hal éhen.

Az egyeduralomnak azonban lassan vége, hisz pár napon belül Zselykéből nagytestvér lesz. Mici bizonyára már megszokta, hogy legtöbb esetben nem ő az első. Már beletörődött abba, hogy néha elfelejtünk enni adni vagy éppen kevesebb törődést kap. Ezeket a mulasztásokat persze előbb vagy utóbb háromszorosan is behajtja rajtunk. Zselykével kapcsolatosan azonban vannak aggályaim: szeret a középpontban lenni, a végtelenségig akaratos, egy igazi színház vele az életünk. Meséltünk neki a kistestvérről, örül is neki nagyon, csak abba még nem gondolt bele, hogy osztoznia kell majd vele a főszerepen és a királyságon. Aggályaim mellett azonban bizakodó is vagyok és hiszek abban, hogy a benne felhalmozódott energia nem a féltékenységben teljesedik majd ki, hanem sokkal inkább a szeretetben, az odaadásban, a gondoskodásban, húgocskája felé.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

A természetben tett kalandok és felfedezőutak egyébként rengeteget segítettek a járásban. A szelterszi út előtt csak kisebb távokat tett meg egyedül, de még így is bizonytalan volt és félt, viszont most ráébredt arra, hogy ha próbálkozik és nem adja olyan gyorsan fel, messzebbre eljut és többet tapasztal. Zselykét pedig hajtotta a kíváncsiság. Azóta pedig kiválóan boldogul, egyre ritkábban riad vissza, bátran veszi az akadályokat.

A természettel való ismerkedés pedig nagyon fontos. Életünk nagy részét mesterséges környezetben éljük le, így nem csoda, ha a gyermekek csak képernyőről vagy éppen a konyhából ismerik például az állatokat. Egy torz kép alakul ki bennük, ahogy a lila milka tehénnel kapcsolatban is. A tapasztalatok által megszerzett tudás egy életre szól. Rácsodálkozni a patak csobogására, üldözőbe venni a hangyákat és nyakig koszosnak lenni nem rossz dolog, sőt azt jelenti, hogy a gyermek jól van, virgonc és tökéletesen jól érzi magát az adott környezetben. Nem kell steril burokban tartani, hagyjuk, hogy felfedezze a világot.

Zselyke most éppen abban a korban van, hogy mindent a szájába vesz. Ez egyfajta ismerkedés a tárgyakkal. Mindent megnyalogat, mindent megkóstol és amit nem látunk, azt lehet, hogy meg is eszi. Valószínűleg minden szülő rémálma, hogy vajon ma mit nyel le a gyermek?! De ha jól belegondolunk, ez sem egy kimondottan rossz dolog. Ahogy mondják, egy kis emésztő nem árt. Erősödik az immunrendszere. És egy kierősödött immunrendszer sokkal ellenállóbb lesz majd a fertőzésekkel szemben. A túlzott higiénikus környezet pedig nagymértékben hozzájárul a gyermekkori allergiák kialakulásához.

Három nap bőségesen elég volt ahhoz, hogy ne ismerjünk rá a gyermekre, és nem azért, mert annyira ügyes lett, hanem mert úgy járt, mint a kemencébe bújt Kis Bence. De sok új élménnyel gazdagodott és általa mi is. Boldog volt és felhőtlenül vidám. Számunkra pedig ez volt a legfontosabb.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

A világhálón számos cikket lehet ezzel kapcsolatosan olvasni. Mert, hogy a nem-korszakot is lehet kezelni, alakítani és ötletek százai sorakoznak, hogy miként lehet leszoktatni a gyermeket a nem szó használatáról. De kell ez nekünk? És egyáltalán bevált valakinek? Miért ne mondhatná a gyermekem azt, hogy nem? A szakértők szerint, ha azt mondjuk gyermekünknek, hogy nem szabad, egy életre szóló lelki sérülést okozhatunk ezzel neki. Nem láttam még senkit sem emiatt sérülni, komolyabb dolgok miatt viszont annál inkább. Szerintem mindannyian a szüleinkkel vívott harcban és ellenkezések sorozatában nőttünk fel, mert valamiért jólesik nem-et mondani. Később belátjuk, hogy értelmetlen volt ez a sok, felesleges erőkifejtés, de majd mind visszakapjuk ugyanezt a saját gyermekeinktől is. Éppen ezért én erre nem tekintek rossz dologként, sokkal inkább egészséges normalitásként. Mert „az élet halc, mondta a vénasszony, aki nem tudta kiejteni az r-t.” (Harcom – Karl Ove Knausgard)

Minden nap, amikor hazaérek és becsukom magam mögött az ajtót, hallom, ahogy Zselyke már távolról kiabál és döng szapora kis térdei alatt a padló. Siet, hogy megnézze, ki jött be az ajtón. Amikor meglát, elmosolyodik, kacagni kezd, felettébb boldog. Leguggolok, egészen közel jön, felkapaszkodik, szorosan magához ölel. És ha nem kérem, talán még puszit is kapok!

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Mindig transzferrel utaztunk a bukaresti reptérig. Ez ideális volt számunkra: kényelmes utazás, saját autót nem kell elhagynunk a reptéren és ezzel a vezetés fáradalmait is kipipálhattuk. Ám idén minden megváltozott! A transzfer felnőtteknek tökéletes, viszont kisgyerekkel túlságosan kötött lenne, főleg hogy a többi utashoz is kell alkalmazkodni. Így saját autóval mentünk le, már csak abból a meggondolásból is, hogyha valami gond van, bárhol és bármikor meg tudunk állni. Ezúttal még szerencsénk is volt, hiszen éjszaka kellett utazzunk és mivel Zselyke nagyon jó alvó, zökkenőmentesen leértünk a fővárosba. Az autót egy parkolóban hagytuk el (erre online fizettem elő), ahonnan a személyzet pár perc alatt bevitt a reptérre. Zselyke a reptéri várakozást is jól viselte és csak az ellenőrzőkapuknál ébredt fel. A másfél órás repülés alatt végig ébren volt, de simán elfoglalta magát az ülések fejpárnáján lévő tépőzáras kis terítők letépkedésével. Egy hibát követtünk el csak, mégpedig azt, hogy egy nyalókát adtunk a kezébe leszálláskor. Ezt azért tettük, hogy ne duguljon be a füle. Az eredménye az lett, hogy a végén már mindhárman össze voltunk ragadva a nyalókával. De legalább a füle nem dugult be. A reptérről aránylag hamar kikecmeregtünk és buszos transzferrel robogtunk a szállodáig. Ezen a szakaszon már mindhárman szundikáltunk.

Két szállodát is kinéztünk magunknak. Már csak el kellett dönteni, hogy melyik a legmegfelelőbb. Amíg az egyik nagyon jó értékeléssel rendelkezett, addig a másiké a béka feneke alatt volt. De a jobb szálloda fél km-rel volt távolabb a városközponttól, összehasonlítva a gyengébbel. Ha csak ketten megyünk, bizonyára a jobb szállodában foglalunk, de figyelembe véve azt, hogy nekünk most sokkal többet fog jelenteni a közelség, így hosszas gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy maradunk a gyengébb szállodával. Nem döntöttünk rosszul. A Diamond of Bodrum egy 5 csillagos szálloda, ultra all inclusive ellátással, tökéletes kilátással és remek fekvéssel a lankás hegyoldalban, karnyújtásnyira a tengerparttól és a városközponttól, tiszta szobákkal és kifogásolhatatlanul kedves személyzettel. Nem tudok rosszat mondani róla. Ne higgyünk vakul a negatív véleményeknek. Igaz, babaágyat igényeltünk és egy kis kihúzhatós fotelt kaptunk, de miután átgondoltuk a dolgot, megtartottuk és nem kértünk helyette babaágyat. Hogy miért? Így nagyobb volt a tér és több hely maradt mászkálásra. Zselyke pedig most pont ezt igényli, a mászkálás fázisában van. Az étteremben minden pincért levett a lábáról, mindenki szórakoztatta, néha még túlzásban is, így ment sokszor a játék az evés rovására. Az idegenekkel való szocializálódásának azonban nagyon örültem, hisz ez azt az üzenetet közvetítette felénk, hogy nem fél, hogy barátsággal fogadja mások közeledését és ez majd nagy előnyt jelenthet neki a közeljövőben, minden társas kapcsolat terén.

Próbáltunk minden eshetőségre felkészülni, így vittünk magunkkal ernyőre összecsukható babakocsit (a repülőre ingyen felvihető) és manducát is. Mindkettőnek nagy hasznát vettük, hisz amikor aludt, manducával magunkhoz csatoltuk és szabadon közlekedhettünk, más esetekben pedig, amikor ébren volt, nagyon jól lefoglalta magát a sok újdonsággal és a babakocsiban türelmesen megült. Így többnyire zavartalanul barangolhattunk a városban, kedvünkre nézelődhettünk a bazárban és ellátogathattunk számos nevezetességhez is.

A nyaralás során számtalan alkalom nyílt pancsolásra és fürdőzésre. Egyrészt a hotel területén lévő medencékben, másrészt a kőhajításnyira lévő Égei-tengerben. Mivel Zselyke már hónapok óta jár babaúszásra, nem félt és nagyon otthonosan mozgott a vízben. Egyébként ez fordítottan is hasznos volt, hiszen Bodrumban napi szinten pancsolt, így miután hazajöttünk, a babaúszás is sokkal gördülékenyebben ment. Egyik alkalommal a parton, egy nagyon merész és nagyon meglepő esetben volt részünk, mely a turisták segítőkészségéről adott tanúbizonyságot. Zselykének természetesen tetszettek a színes kavicsok és csakhamar bekerültek a szájába. Amire bármit is tehettünk volna, egy nő kirohant a vízből és benyúlt a szájába, nehogy lenyelje a kövecskét. Úgy gondolom, a lélekjelenlétnek egy ékes példájával találkozhattunk!

Minden utazás alkalmával kötünk biztosítást. Ez egy mentőmellény, amibe jó erősen kapaszkodhatunk. Ha gyerekkel akarunk utazni, a biztosítás fontossága megduplázódik. Háromféle biztosítást különböztethetünk meg: utasbiztosítás, útlemondási biztosítás (sztornó) és az összetett, mely mindkettőt tartalmazza. Nyilván a harmadik variáns a legjobb, hisz a foglalás időpontjában megkötött összetett biztosítás nyújt védelmet az utazás időpontjáig azokban az esetekben, amikor valamilyen okból kifolyólag nem tudunk elmenni a nyaralásra, továbbá a nyaralás első napjától utasbiztosítássá változik és tart a hazaútig. Így vagyunk teljesen fedve a nyaralás előtt és alatt is. Soha ne sajnáljuk a biztosítással járó pluszköltségeket.

Az igazság viszont az, hogy bármennyire is törekszünk, nincsenek tökéletes szülők, ahogy tökéletes gyerekek sem, így a tökéletes utazás is csak délibáb a képzeletben. De nem is az a fő cél, hogy hibátlan legyen a nyaralásunk. Hibák mindig vannak, és hibáink által válhatunk mi is jobbá. A fontos az lenne, hogy ne vesszünk el a kimerítő részletekben, és próbáljuk megélni azokat az örömteli pillanatokat, amelyek ott virágzanak körülöttünk a spontaneitás fellegvárában.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Mivel Benedekmező egy táborhely, nincs kapacitása arra, hogy nagyobb létszámú eseményekre is biztosítson ellátást. Így mindenképp szükségünk volt egy kiszállító cégre, melyben a Tribel FF étterem és pizzéria sietett a segítségünkre, Dobolyi László képviseletében. A cél pedig nemcsak az volt, hogy egy bizonyos menüt biztosítsunk, hanem az is, hogy ezt tegyük oly módon, hogy az étkek melegen kerüljenek az asztalokra 8 km távolságból. Ezt egyébként zseniálisan megoldották, és nemcsak meleg, de finom is volt minden. Az italok nagyobb részét is velük oldottuk meg, és szerettük volna, ha kerti parti jelleget ölt, így a rendezvénysátor egyik szegletében kialakítottunk egy olyan sarkot, ahol csapolt sört, kávét, limonádét és koktélokat kérhettek vendégeink. Az italok másik részét egy üzletlánc lerakatán keresztül oldottuk meg, kiegészítve az itallap felhozatalát. Sokat mérlegeltünk, és mivel az egészséges életmód hívei vagyunk, a cola alapú termékek tiltó listára kerültek, sőt mi több, nem volt semmilyen szénsavas üdítő. A tésztaféléket és az édességeket két különböző forrásból oldottuk meg. Egyrészt édesanyám segített a hagyományos édes tészták és sós pogácsák megsütésében, másrészt az Orka (kézműves édességek) biztosította a candybart izgalmas finomságaival (cake pops, cup cakes, pohárdesszertek, habcsók, kekszek stb.) és gyümölcseivel.

Az esemény fénypontja a fagyitorta volt, melyet szintén édesanyámnak és az Aria cukrászdának köszönhettünk (különleges ízvilágáról és természetes alapanyagairól híres): egy csokimázzal bevont, színes fagyibelsőt rejtő, abszolút nyári finomság, mely tökéletes gyógyírként szolgált ebben a nyári hőségben. A gyerekek éltek-haltak érte, és ahogy láttam, nem csak ők!

Egy ilyen esemény úgy szép, és úgy marad meg igazán, ha meg is örökítjük, ezt valósította meg számunkra Demeter Attila. A fotózással kapcsolatosan az volt az elvárásunk, hogy a csoportképeket leszámítva szóljon ez a nap a kreatív pillanatképekről, örökítsük meg a hangulatot, a jókedvet, az örömteli pillanatokat. A képek magukért beszélnek!

A zenével kapcsolatosan akadt némi problémánk. Elsőre zenészekben gondolkodtunk, de nem nagyon találtunk olyan csapatot, amely megfelelt volna igényeinknek. Nem szerettünk volna mulatós zenét. Így a kerti partihoz sokkal jobban passzolt egy DJ. Ekkor jutott eszembe, hogy líceumi évfolyamtársam, Bartos Zsolt szabadidejében lemezlovas is. Ő volt a tökéletes választás és igazi parti hangulatot varázsolt nekünk. Mivel ő sem szereti a mulatós zenét, így egyáltalán nem volt nehéz a chill-es, nyári slágerek medrébe terelni a hangulatot.

Díszítés terén nem akartunk túlzásokba esni. Úgy gondolom, hogy sokszor a kevesebb több és legtöbb esetben többet nyújt, mint a túlcicomázott, mindenféle kellékek tárháza. Mivel Zselyke imádja a lufikat, inkább erre reflektáltunk és a család segítségével felfújtunk közel százat. A szépen megterített asztalokon és a vázákba illatozó fréziákon kívül nem is volt más kiegészítő.

Az ülésrend szerintem alap dolog, mert valahogy bennünk, emberekben megvan az a rossz szokás, hogy mindannyian ugyanahhoz az asztalhoz akarunk leülni. Az ülésrendet szépen elhelyeztük a bejáratnál, az asztalokat pedig megszámoztuk.

Úgy gondoltam, ahhoz hogy mindenki értesüljön minden apró részletről, találnom kell egy megoldást, egy eszközt, egy online csatornát, amely segítségével könnyen és gyorsan fenn tudom tartani a kapcsolatot a meghívottakkal. Így választottam a virtuális teret eszközömnek. Létrehoztam egy eseményt, ahová mindenkit meghívtunk. Meghívót sem nyomtattunk, hisz az esemény felületén megosztva mindenkihez célba elért. A virtuális felület segítségével tudtam közölni fontos információkat, mint például azt, hogy ez egy kültéri esemény lesz, így hozhatnak magukkal lazább ruhát, átöltözhetnek, mert az volt a célunk, hogy ne csak kívülről nézzen jól ki ez az esemény, hanem érezzék is jól magukat vendégeink. Ez még fontosabb volt a gyerekek szemszögéből: szóltunk, hogy hozhatnak játékokat, hisz az udvaron szabadon játszhatnak és szaladgálhatnak, sőt még egy játszóteret is igénybe vehetnek. És nem utolsósorban, ezen a platformon, utólag az esemény alatt készült fotókat is mindenkivel megoszthattuk.

A júliusi kánikula pedig kitartott. Csodás nap volt az ünneplésre. Zselyke a lehető legjobb kislányként állta a sarat egész nap, a szertartás első percétől az ünneplés utolsó pillanatáig. Ott, a rendezvénysátor küszöbén jó érzéssel töltött el, ahogy tekintetem végigszaladt a meghívottakon, a családon, a szeretteinken. Mert úgy tűnt, hogy minden úgy sikerült, ahogy azt elterveztük és nagy boldogság volt látni azt, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki jól érzi itt magát…

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Csodás érzés visszagondolni ezekre a pillanatokra, ezekre az üdítő, gondtalan gyermekévekre, még akkor is, ha idővel a vénség akaratos vasfoga kifordította önmagából és elkerülhetetlenül lazulni kezdett kapcsolatunk erős köteléke. Ezek az emlékek nemcsak a múlt berkeibe repítenek engem, hanem egy olyan mitikus időbe is, amelyben gyermekszívvel és főleg gyermekésszel nem számított végzetes dolognak a halál. Egészen addig, amíg azzá nem vált. Én kristálytisztán emlékszem arra a pillanatra (bizonyára mindannyiunk életében volt egy ilyen pillanat), amikor gyermekként szembesültem azzal, hogy a halál egy létező és végzetes dolog. Nem egy konkrét esemény világított erre rá, hanem az egyszerű gyermeki gondolkodás, mint amikor rácsodálkozunk valamire, hogy az tényleg úgy van és mellkason vág a bizsergető felismerés vagy éppen a mélységes csalódás. A trauma, mely akkor ér, amikor tudatosul bennünk, hogy nemcsak a távoli nagybácsi, de a szüleink sem élhetnek örökké. Viszont ezek a tapasztalatok visznek előre a felnőtté válás gazos és rögös ösvényén, közben elhullatva a naivság pelyhes tollait, melyeket az útszéli fák éles karmai tépdesnek le majd rólunk. Már gyerekként is félelmek, sőt mi több, aggodalmak tölti ki életünk mindennapjait.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.