Babanapló apaszemmel: 10. Még nem beszél? Még nem jár? Nem, de már prímán hegedül és most tanul zongorázni!

Szerző: Ladó Csaba • Fotók: Freepik, Ladó Csaba • 2024. január 15

Megosztom:

Babanapló apaszemmel:
10. Még nem beszél? Még nem jár? Nem, de már prímán hegedül és most tanul zongorázni!

Minden áldott reggel, mielőtt a gyógyszertárba indulok, Zselyke már ébren van és megrendíthetetlen jókedvvel, viháncolva, éles, gyermeki kacajjal dübörög át a házon. Majd kicsattan a boldogságtól! Nem is léphetnék ki jobb hangulatban a lakásból. A küszöbről még integetek neki, ő már várja, majd azt mondja pá-pá és hadonászva visszainteget. Meglepő módon jobb kézzel, annak ellenére, hogy anyja-apja balkezes…
Kislányunk, novemberben betöltötte az egy évet. Ez lett az év legnagyobb eseménye, meg is ünnepeltük rendesen. Zselyke örömmel ízlelgette első tortáját, a nappalinkat pedig azóta is cicás lufik ostromolják szüntelen. Ez természetesen nem véletlen, hisz Mici miatt, tombol nálunk a cicaőrület. Mondhatni ez nálunk a módi és kislányunk első szava is mi más lett volna, ha nem a cica. Bárhol meglát egyet, legyen az a házi kandúr, egy játék vagy meséskönyv, azonnal összecsapja két kezét és boldogan mondja, cica-cica! Most, hogy már nagyon gyorsan mászik, Mici sincs biztonságban, néha beáll a játékba, szó szerint kergetőznek, de amikor megunja, odébb áll, ahol Zselyke már nem érheti el. Evéskor azonban Mici is cinkos, a konyhai körülőkére telepedik, egészen közel az etetőszékhez, és örömmel elfogadja a falatokat, melyeket Zselyke nyújtogat neki.
A második szó, amit megtanult és messzemenően a legtöbbet használ, az a nem szó. De bizonyára nem mondok annak újat, aki átesett már a gyereknevelés szépségein. Ez a tökéletes válasz, minden napszakban és annak minden kérdésére. Bár a nem-korszak kicsit még odébb következik, ez bizonyára az azt megelőző pre-nem-korszak. Ilyenkor kezd el a gyerekek személyisége kibontakozni, ráébrednek arra, hogy van saját akaratuk és nem-et mondhatnak bármire, csak mert megtehetik. És ezt nagy előszeretettel, a szülő legnagyobb „örömére” meg is teszik.
A világhálón számos cikket lehet ezzel kapcsolatosan olvasni. Mert, hogy a nem-korszakot is lehet kezelni, alakítani és ötletek százai sorakoznak, hogy miként lehet leszoktatni a gyermeket a nem szó használatáról. De kell ez nekünk? És egyáltalán bevált valakinek? Miért ne mondhatná a gyermekem azt, hogy nem? A szakértők szerint, ha azt mondjuk gyermekünknek, hogy nem szabad, egy életre szóló lelki sérülést okozhatunk ezzel neki. Nem láttam még senkit sem emiatt sérülni, komolyabb dolgok miatt viszont annál inkább. Szerintem mindannyian a szüleinkkel vívott harcban és ellenkezések sorozatában nőttünk fel, mert valamiért jólesik nem-et mondani. Később belátjuk, hogy értelmetlen volt ez a sok, felesleges erőkifejtés, de majd mind visszakapjuk ugyanezt a saját gyermekeinktől is. Éppen ezért én erre nem tekintek rossz dologként, sokkal inkább egészséges normalitásként. Mert „az élet halc, mondta a vénasszony, aki nem tudta kiejteni az r-t.” (Harcom – Karl Ove Knausgard)
Ahogy Zselyke egyre jobban cseperedik, megtanult kúszni, mászni és most már ügyesen álldogál, a következő lépés viszont még várat magára, mert még nem jár. De akárhányszor találkozunk egy ismerőssel, nekünk szegezi kérdéseit: de még nem jár? De még nem beszél? Ilyenkor kéne spontán, valahogy így lereagálni: nem, még nem jár, de prímán hegedül és most tanul zongorázni! Ezek a teljesen értelmetlen kérdések a szülőt természetesen letörik és kétségbe ejtik: a gyermeke még nem beszél, sőt mi több, még nem is jár! Ilyenkor elfelejtjük azt, hogy minden gyermek máskor tanul meg beszélni és máskor kezd el járni is. Van, aki hajjal születik, van, aki fogacskákkal. Az ókorban az ilyen gyermekeket sámánként tisztelték. Most pedig ehhez hasonló kérdésekkel riogatjuk a rokonságot. Bizonyára nem szándékos, de a szülő tudat alatt pánikol. Szerintem túl sok időt fordítunk olyan dolgokra, ami még nincs (pedig még nem múlta idejét) és kevés időt szánunk arra, hogy értékeljük és gyönyörködjünk az alakuló, csiszolódó gyémántban, hisz sugárzik belőle az odaadó szeretet, amikor szorosan magához öleli a macit, napról napra ügyesebb, használja az eszét és milyen nagy öröm látni, hogy megtanult háttal lemászni az ágyról, és mindennek tudatában, a sikeres földet érés után még tapsol is. „Megláttam az angyalt a márványtömbben, és addig véstem, míg ki nem szabadítottam”. (Michelangelo)
Minden nap, amikor hazaérek és becsukom magam mögött az ajtót, hallom, ahogy Zselyke már távolról kiabál és döng szapora kis térdei alatt a padló. Siet, hogy megnézze, ki jött be az ajtón. Amikor meglát, elmosolyodik, kacagni kezd, felettébb boldog. Leguggolok, egészen közel jön, felkapaszkodik, szorosan magához ölel. És ha nem kérem, talán még puszit is kapok!

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ