28 aug Színek hallása, hangok látása
Színek hallása, hangok látása.
Betegség vagy áldás a szinesztézia?
Ha figyeltünk irodalomórákon, valószínű, hogy mindannyian hallottunk már a szinesztézia jelenségéről. Azokon az irodalomórákon, amelyeken a költői képeket tanították.
A közismert költői eszközök sorában – mint a metafora, megszemélyesítés vagy hasonlat – bizony ott tétlenkedett a szinesztézia is, amelynek jelentőségét nem nagy valószínűséggel sikerült átadnia a tanárnak – még ha kellő szakértelemmel és pedagógiai tapasztalattal is rendelkezett – az iskolapadot koptató kamaszodó gimnazistáknak. Azért, ha akkor még nem is volt teljesen világos, emlékezhetünk Tóth Árpád Körúti hajnalának sorára, mely „minden idők” tökéletes példája a szinesztéziára: „lila dalra kelt egy nyakkendő.”
A görög eredetű szó magyarra fordítva ezt jelentené: „együtt érzés” (igen, külön írva) vagy „összeérzékelés”, ami tulajdonképpen az érzékek határainak összemosását fedi, azaz a szinesztéziában szenvedő (vagy azzal megáldott?) „csodabogarak” színekkel társíthatják a zenei hangokat, a számokat vagy akár az embereket is.
Ide tartozik az auralátás is: e misztikus jelenség a szinesztézia egyik formája, vagyis az emberhez társított szín látása.
Na, de kilépve a költői kép keretéből – ami amúgy végtelen csodálatos képet, szófordulatot, mély lélekképet szült már csak a magyar költészetben is –, a szinesztézia igencsak gyakori jelenség a zene világában is. Számos zeneszerző született szinesztéziával, ami a zenetörténelem legnagyobb remekműveinek egy még magasabb szintre való emelését jelenti. Például, az állítólagosan szinesztéziás Alekszandr Szkrjabin (1872–1915), e mentális jelenségnek köszönhetően álmodta- és valósította meg az úgynevezett „színorgonát.” Az orosz zeneszerző utolsó szimfonikus alkotása, a Prometheus: a tűz költeménye, egyike azon remekművei közül, amelynek zenei hangjaihoz színeket, színárnyalatokat társított; mindezt a színorgona és a zenére komponált fényfestés tesz teljessé.
Az első számon tartott absztrakt festmény alkotója is, Vaszilij Kandinszkij (1866–1944) orosz festőművész állítólag színesztéta volt, ami már gyerekkorában megnyilvánult, ugyanis különbséget tett az úgymond „barátságos” és „barátságtalan” színek között, melyekhez amúgy folyamatosan hangokat kapcsolt. A világra való rácsodálkozása felnőttkorára is megmaradt és ezzel a puritán őszinteséggel próbált hangzást teremteni a látványból, vagyis olyan kompozíciókat akart megalkotni – a színek segítségével – amelyeknek dallamuk van.
Sorolhatnánk a történelem és jelenkorunk színesztétáinak végtelen névsorát és e jelenség számtalan, egyedi kombinációit. Ha ezek után mégis kételkednénk e csodálatos jelenség létezésében, nyugodtan keressünk és kérdezzünk meg egy színesztétát, hogy hányadika van?
Talán azt válaszolná, hogy: fehér.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
