27 szept Soha meg ne állj!
Soha meg ne állj!
„Dolgozz, fiam, soha meg ne állj!” – ez volt nagyanyám egy életen át tartó mottója, amit ő is megörökölt a női felmenőktől, és amit meglepő módon mégsem hímzett rá a nyári konyha falvédőjére, hogy ezzel tegye láthatóvá a külvilág számára, mi is az a hajtóerő, ami benne dolgozik és nem hagyja nyugodni.
Nagyanyám tisztában volt vele, hogy az ő falujában az asszony dolga egyben tartani a családot, ételt rakni az asztalra, gondozni fiatalt és öreget, és a férfiak hiányában, akiket a haza elszólított, otthont teremteni, kőből és verejtékből, és persze védelmezni azt.
A legtöbb erdélyi nő, vagy ha úgy tetszik asszony sorsát nem ma írták, hanem olyan sötét időkben, amikor az elfogadáson és beletörődésen kívül más lehetőség ritkán állt rendelkezésükre. Azt is mind tudták az erdélyi asszonyok, hogy az asszony nem ember, a konyhában a helye és amit mond, nem veszik komolyan, mert csak asszonybeszéd. Házsártos, hisztis vagy dáma volt az, aki panaszra nyitotta a száját. Ezért nem is nyitotta senki. Vagy ha netán mégis, azt csak az ő kamrája tudta vagy a szomszédasszony, hogy milyen nehéz is a falu legjobb kapásának lenni, miközben a családot, a háztartást és a gazdaságot is rendezni kell. Azt csak az ők Istene tudta, milyen árat fizettek, hogy fenntarthassák azt a tökéletes, már-már szuperpozíciót, amikor is egyszerre teljesítenek és nyújtanak kiváló minőségű szolgáltatást a munkában, a háztartásban, a mindenkori kapcsolataikban, a gyermeknevelésben, az önfejlesztésben, és még a templomba is időben érkeznek, a kapujuk eleje mindig tiszta. Modern problémának hangzik, pedig már száz évvel ezelőtt is roppantak össze asszonyok amiatt, hogy nem tudtak megfelelni az odabentről sarjadzó elvárásoknak, amiket láthatatlan hozományként magukban cipeltek.
Mint minden rendes családban, a miénkben is megosztoztunk ezen a hozományon, és ki-ki a maga kreatív módján zsigerelte ki saját magát a tökéletességre való törekvései által. És ha átmentünk a szomszédasszonyhoz panaszkodni, vagy a babaklubban megosztani, hogy semmire sem vagyunk jók, rendszerint kiderült, hogy nem vagyunk egyedül ezzel az érzéssel. Legtöbben elégtelennek érzik magukat, és irigyen vagy ábrándozva figyelik a közösségi média hasábjairól visszakacsintó tökéletes életeket, melyeket önmagukat szintén elégtelennek érző emberek élnek.
Feltevődött bennem a kérdés, hogy valójában ki is állapította meg, hogy mi az elég jó és hogy ki felel meg az előírt kritériumoknak? Vajon még mindig ugyanazok a követelmények érvényesek, mint nagyanyáink idején vagy ma már elfogadnak „tökéletlennek” is? Ha pedig elfogadnak, miért érezzük továbbra is azt, hogy a létjogosultságunkat ki kell érdemelni? Mert apáink fiút vártak, aki segít a gazdaságban? Mert az öcsénk volt a gyermek, mi meg a leányka? Vagy ez egy ilyen női dolog, hogy kiválóan kell teljesíteni, hogy egyáltalán számba vegyenek bennünket? Magunk számára legalább miért nem elég jó az elég jó? Mert bele született a fülporcainkba, hogy nem elég jó. Bennem is ott van, és anyámban is, és az ő anyjában, és az ő anyjának az anyjában is, visszamenőleg egészen Éváig. Állandóan bizonyítjuk, hogy nem vagyunk sarlatánok, hogy amit teszünk szakértelemmel tesszük. Hogy megérdemeltük a dicséretet, a sikert, az elismerést. Ha előléptetnek, még többet dolgozunk mint azelőtt, hogy igazoljuk, méltók voltunk rá, nem csak azt hitték rólunk. Miért? Miért érezzük magunkat, főleg nőként még mindig imposztornak? Lehet azért, mert egy borda vagyunk csak, a férfi kedvére teremtve? Vagy mert ki kellett vívnunk a függetlenségünk, de legbelül megmaradt a Stockholm-szindróma és továbbra is csak fogságban érezzük jól magunk?
A múltat elemezve ki tudom jelenteni, hogy nagyanyámnak az 1950-es évek derekán már imposztor szindrómája volt és a végsőkig hajtotta magát, hogy nehogy alulmaradjon, nehogy kiderüljön, hogy egy csaló és valójában nem jó semmire, mint ahogy a nők úgy általában. És most itt ülök én is, éjfélkor a laptop előtt és túlórával bizonyítom egy láthatatlan bírának, hogy kiérdemeltem és becsületesen megdolgoztam azért, amim van, hogy nem csak az ölembe hullott, hogy van jogom hozzá. Hogy van jogom ahhoz, amihez a mélyen vájt minta szerint nem szabadna nőnek joga legyen.
Ha megállunk egy pillanatra, visszanézünk a múltunkra, a kihívásokra, az esésekre és felállásokra, ha szembenézünk azzal a fiatal, álmodozó és eltökélt önmagunkkal, akik voltunk és objektíven számot adunk arról, hogy honnan indultunk, milyen hamuba sült pogácsával, kivel hogyan bántunk az utunk során, és végül hova érkeztünk, viszonylag tiszta képet kapunk arról, hogy pont ott vagyunk-e, ahol lennünk kell vagy sem. Nyilván ez egy hosszas folyamat, amíg elér az ember abba a harmonikus állapotba önmagával, hogy elismerje, mégsem sarlatán módon jutott hozzá a sikereihez. Akadályok is vannak bőven, amelyek akár bizonyítékként is szolgálhatnak számunkra, hogy tényleg imposztorok vagyunk, de amelyekre tekinthetünk úgy is, mint újabb lehetőség a saját határaink átlépésére vagy éppen azoknak a kijelölésére.
Ha megállunk egy pillanatra és nem csak a saját múltunkra tekintünk vissza, hanem visszamegyünk fejben a családfánk ágain is, saját eléréseinknek megtaláljuk az apró magvait a felmenőinkben. Ezáltal kissé el is szakadunk attól a valótlan elképzeléstől, hogy nekünk szerencsénk volt, hogy nekünk nincs itt helyünk, hogy nekünk nem jár. Mert attól a ponttól kezdve, hogy a tehetségeinket mások őrizték nekünk, hogy mi végül kibontakoztathassuk, már nem tűnik szerencsének, már nem tűnik csalásnak. Fejlődésnek tűnik, az örökség továbbvitelének, kivirágoztatásának tűnik.
És ez viszont az a fajta örökség, amibe nem rokkanunk bele mi sem, és amit valóban érdemes továbbadnunk nekünk is a következő generációknak.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
