„Și învățați puii mei în maghiară!”

Mindennapjaink membránjának érzékeny témáit feszegeti A 0. kilométerkőnél című színházi előadás, melyet a járvány miatt hónapok óta bezárt romániai színháztermek újranyitásának első napján, szeptember 18-án mutatott be közösen az Északi Színház két társulata, a Harag György Társulat és a Mihai Raicu Társulat. Régóta keresett megvalósítás ez a koprodukció, a társulatok évadnyitó előadását Ándi Gherghe rendezte.

A járványhelyzet komollyá válására adott első emberi reakcióink, a körülményeknek megfelelő biztonsági bevackolások közepette a művészvilág sem reflektált egyből a helyzetre, inkább áthidaló megoldásokat keresett, önmagát próbálta újraértelmezni, új utakat keresni, régebbi hagyományokat ébren tartani, vagy előadás-felvételeket sugározni.

A nagy változások újraírják a szociális hálók dinamikáját, a mélyben már mocorgó feszültségek is előmerészkednek, a „nagyvadak” — ahogy az első, állatokról szóló történetben is —, de szűkebb pátriánkban vagy a határ másik oldalán, avagy a tágabb határaink feszegetésben, az ideológiák újra sminkelésében teret és hangot kérnek maguknak. Ráadásul néhány lény fejében frusztrációk, ideológiák, bosszúk és traumák, korlátok (értsd: előítéletek) tombolnak.

Háborognak az első történet szereplői is: Ezópusz és Orwell után nem nehéz ebbe a műfajba belehelyezkedni, állatmese – tanmese ez, nem kedves állati gügyögés lenyűgöző fejbábokkal! (Jelmez: Cristina Milea, dicséret a fejbábok kivitelezőjének is!). A Teve (Ioana Cheregi), a Strucc (Raluca Mara), az Antilop (Sergiu Tăbăcaru) és a Sivatagi Róka (Moldován Blanka) közös „brainstormingjából” megszületik a gondolat, válasszanak Vezetőt, hisz már azt sem tudják jódolgukban mi a bajuk, talán csak az eseménytelenség és a nosztalgikus múltidézés, a „soha nem jó, ami épp van”- életérzés hatalmasodott el felettük! A választás-uralkodás-elbukás forgatókönyve az általunk nagyon jól ismert és sajnos felismert hatalmi játszmák mentén zajlik, arcunkra fagy sokszor a mosoly, főleg amikor ráébredünk: a lusta, látszólag aranyos és veszélytelen Oroszlán (Keresztes Ágnes) álarca mögött egy manipuláló, kegyetlen véreskezű népirtó bújik meg, akinek a kezdetben zörgő játéka — egy mouse — a rettegésben tartás eszköze lesz! És a zsarnok végül elbukik, de helyette újabb és újabb zsarnok születik, amíg van még színész a színpadon, akit végül bedarál a színházgépezet, a díszletmunkások átdíszítése a következő jelenetre.

A második történet helyszíne ismerős lehet: a kutyakakik díszítette homokozók melletti játszótér emberpalántákkal: románokkal és magyarokkal. Etnikai probléma nuku, de valami feszültség csak van! Lássuk csak: a román vezérfiú (Andrei Stan) aranyló homokot, zöld pázsitot és forgó körhintát álmodik és görcsösen hiszi, lelki szemeivel látja is ezt, akár a vérét is adná ezért a földért (a grundért!), amit meg kell védeni a távolban játszó és ide-idekacsintó gyerekektől! Támogatója is akad ebben a látomásban, barátjával (Sergiu Tăbăcaru) abszolút többségben vannak Nimródka (Poszet Nándor) idegesítően faggató-kételkedő kérdéseivel szemben. A magyar fiúnak tényleg semmi tapasztalata és előítélete nincs ember-ember, román-magyar, körhinta-mászóka ügyekben, ártatlan kíváncsiságának liliomtiprása felteszi bennünk a kérdést, de akkor hol romlik el mindez? Ez a helyzet is megérkezik: előbb a román fiúk hagyják magára a lányok (Raluca Mara és Keresztes Ágnes) miatt, majd apuka is megérkezik, Magyar Magor bácsi (Frumen Gergő) a polgármesteri támogatói kampányát a nézőtér soraiban kiteljesítő ígéretviharral! Ahogy ez sejthető, apuka nagyon-nagyon ledorongolja Nimródkát, hogy kivel barátkozik, szitokfelhő másokra, a másképp gondolkodókra, akik máshogy öltözködnek, más a színük stb.

Ilyen az, amikor rossz időben és rossz helyen ránk talál valami jó kis esztelen eszme! — mondaná a tükör annak, aki mer belenézni!

És az eddigi szemvakítós tükörjáték csak bevezetője a harmadik történetnek, ami ha eddig nem fájt eléggé az előadás, most majd fog! Megjegyzem, eddig a pontig is hagyták el a nézőteret, de ez Szatmáron jó-jó, mert végre meg merik tenni!

Marslakóknál vagyunk vendégségben. Na de milyen nyelven beszélnek a marslakók? Hát „feleapăfelevíz”-nyelven! Meglepően könnyű megszokni, hiszen ismerjük e nyelvet, olyan otthonos az érzés, a kivetített fordításra sem kell rápillantani! Vajon a román nézők is értik?

Otthonos itt más is, még ha a marslakók fejfedője vicces, mozgásuk gépies és egyforma ruhában járnak. Ugyanúgy családban élnek végkimerülésig hajtó, a hatalomtól, Doamna Preşedinte-től (Moldován Blanka) rettegő férj-apukával (Frumen Gergő), nyaralásról álmodozó anyukával (Keresztes Ágnes) és az angolt folyékonyan beszélő 3 éves kisfiúval (Sergiu Tăbăcaru). Kilencszobás lakás, családi konfliktusok, kölcsön! Egy kicsit fejlettebb technológia, na de a kihalt kősivatagban a ház körül van, akihez imádkozzanak, ha problémájuk akad: kőistenük meghallgatja őket.

Ami megzavarja a nyugalmat „márciánéknál”, az a Föld nevű bolygóról idevándorló idegenek, akiknek elfogytak a megélhetési tartalékaik. Utópisztikus látomás aktuális tanulságokkal. Ki hogyan reagál és mi lesz főhőseink sorsa a Marson, amikor a fiát megszülni készülő Mária és férje (Ioana Cheregi és Andrei Stan) bekopogtatnak a földi időszámítás szerinti karácsony előestéjén a családhoz? Vissza a jövőbe! Mindenki maga értelmezze a látottakat, nem kell félni, a jók győznek!

Mindhárom történet nyelvi rétege plusz jelentésekkel tölti meg a szereplők közötti kapcsolatok alakulását: az állatok történetében akkor válik harci eszközzé a nemzeti identitás, melynek kifejezése a nyelv, amikor a hatalmi harcok felerősödnek, az érdekek körvonalazódnak: a magyar sivatagi róka hatalmi pozíciójának kiteljesedése a román strucchoz és tevéhez intézett mondata, ami kimondásának pillanatában az előadás ikonikus mondatává válik: „Și învățați puii mei în maghiară!”

A játszótéren Nimródka teljes toleranciával építi akcentussal beszélt román nyelvvel a barátság várát, hogy aztán kiderüljön, hogy a román srác is készségesen megszólal magyarul, amikor csajozni szólítják az érdekei.

A marslakók nyelve egységes, kevert román-magyar, itt nincsenek nemzetiségi problémák! Még ha voltak is, a közös ellenségkép-gyártás megoldotta azokat! Itt az idegenek a földlakók, akik angolul beszélnek és a 3 éves marslakó gyerek érti csak meg őket.

Mindennap érzékelt, elfogadott jelentések ezek, most mégis rácsodálkozunk, nevetünk abszurditásán, de elfogadjuk épp a toleranciánk, az érdekeink vagy az identitásunk megőrzéséért küzdve.

Az előadás pimasz és provokatív, fájdalmas igazságaival, legfőképpen feltett kérdéseivel egy torztükör, látlelet Rólunk! Ha egy szóval kellene megfogalmaznom mit ad, miben segít, hogyan hat és viszi tovább az előadás azt, aki hagyja, akkor az EMPÁTIA szó villan be: ami önvizsgálatot, szemlélődést, kedvességet és tudást, gondolkodást, odafigyelést kér. Ugyanakkor idealista nézőpontnak tűnhet, mert a személyes sérelmeimet a családi múlt fájdalmas történeteiben, a nagyszülők, szülők, gyermekeim vagy saját mindennapi tapasztalataiban, hogyan is kellene átkódolni?

Persze a színházi kijáratot eltorlaszoló és abban hangosan fújtató „hogy képzelik ezek, ez felháborító!” kinyilatkoztatások is az előadás részei, ahogy a tapsra kiálló rendező pólóján az elhíresült # szfe-felirat, az egynegyedére csökkentett nézőszám a kísérteties maszkos foghíjas nézőtérrel (a helyesírásellenőrző program a maszk helyett álarcot javasolt!).