23 szept Mi lesz ebből a gyerekből
Mi lesz ebből a gyerekből
Régen mindig jobb volt. Ezt tudjuk, hallottuk elégszer, ez egy axióma, amivel nincs is amiért vitatkozni. Régen megkövetelték a tananyagot és aki nem tudta, körmös kapott érte. Jogosan. Aki nem írt úgy, ahogy a tanítónak tetszett, a legcsodálatosabb betűi után is odaírták pirossal, hogy “Írj szebben”. Aki nem végezte el a házi feladatát, annak járt a rossz jegy és könnyűszerrel ki lehetett bukni első osztályból is. Aki nem szerette a könyvet, mehetett kapálni. Mindenki másnak fényes jövőt jósoltak, egy meleg irodában.
Fontos volt, hogy kellőképpen értsen a matematikához az embergyermek, mert akkor volt csak okos. A szülők hencegése során zseniként emlegették, az iskolában csak úgy nevezték “kocka”. Fontos volt, hogy minden adatot pontosan vissza tudjon adni az a gyermek, szó szerint, amit a tanár kitalált egy adott téma kapcsán. Fontos volt a tanárnak. A szülő szerint magolt. Az iskolában ő volt a “lexikon”. Fontos volt, hogy nehogy testnevelésre adja a fejét, netán behódoljon bármilyen fajta előadóművészetnek, mert abból sosem lehet megélni. Soha senki nem élt meg csak abból, hogy a száját jártatta. A tudás hatalom. Sok beszéd, szegénység. Ezeket is mind tudjuk és próbáltunk azonosulni ezekkel az értékekkel. Amikor már nem ment tovább, akkor meghackeltük a rendszert, megoldottuk számítógépen, majd lemásoltuk kézzel az eredményt. Miért nem tettük bele a munkát a számolásba? Mert minket az jobban érdekelt, hogyan tudunk olyan általános érvényű összefüggéseket találni, amivel nem csak a mai feladatot tudjuk elvégezni, hanem a holnapit is. Háromszor annyi időbe került az első alkalommal kitalálni az algoritmusokat, de utána már csak pár perc volt minden matek házi.
Mi voltunk az átmenet az analóg és a digitális világok között és mindenki meglepetésére sikeresek lettünk olyan területeken, amiket az előző generációk el sem tudtak képzelni, hogy egyáltalán létezni fognak.
És most itt állunk az iskola kapuban a gyermekeink kezét szorongatva és fogalmunk sincs, milyen jó tanáccsal lássuk el őket, melyek legyenek a “tanulj fiam, mert ami a fejedben van, azt senki nem veszi el tőled” jellegű jelmondataink, melyek hallatán a gyermekeink kedvükre forgathatják a szemeiket. Mi legyen az a jó szakma, ami fele irányítsuk az alfa generációt, amikor látjuk, hogy az influenszereknek sokkal jobban megy a dolguk, mint a jó meleg irodában kiégő papírtologatóknak? Hogyan magyarázzam el a gyermekemnek, hogy fontos, hogy megtanulja a tényszerű adatokat, amikor én is mindenre a böngésző keresőjét használom? Hogyan tudjak szülőként beállni az oktatási rendszer évszázados módszerei mögé, miközben a felnőtt életemben még nem jött el az a pillanat, amikor hirtelen integrálnom kellett volna, pedig kizárólag olyan szakmákban dolgoztam, amelyekhez állítólag kötelező a magas szintű matematika? Vagyis addig volt csak kötelező, amíg csak tanultuk ezen szakmákat. Amint kikerültünk a munka mezejére már csak a tapasztalat volt kötelező, ami ugyebár csak nulla volt, mert csak az elméletet tanultuk, de azt jó részletesen. És ezek mi vagyunk, azon szerencsések, akiken megakadt egy-egy munkáltató szeme és tapasztalat nélkül is szívesen alkalmazta.
Milyen értéke van ma egy érettségi diplomának, miközben már a mesteri diploma is középszintűnek számít? Mindeközben meg azt látjuk, hogy egyre gyengébben teljesítenek a diákok a különböző vizsgákon és csóválja a világ a fejét, hogy mi lesz így a jövő nemzedékkel és főleg a jövőben az idősekkel, ki fogja befizetni az adót a nyugdíjalaphoz ezek közül a semmirekellők közül, akik nem képesek megjegyezni majd visszamondani szóról szóra, hogy mikor volt a nem tudom melyik csata? Akik mesterséges intelligenciával oldják meg a feladataikat, ahelyett, hogy végigkínlódnák magukat rajta és mint minden eddigi rendes generáció jól megszenvednének az iskolapadok között, azokra hogyan lehet alapozni? Botrány. Hogyan lehet így rájuk bízni egy teljes jövőt, ami tele lesz mindenféle cifra borzalommal, mint ahogy azt az elmúlt években már demó verzióban megélhettük?
Az emberiség történelme során többször is előkerültek botrányos nemzedékek, népcsoportok, akikre nem lehetett alapozni, akik megbízhatatlanok és felelőtlenek voltak. Az ilyen csoportok mozdították előre a világot, de sajnos csak akkor, ha támogató, esetenként vizionárius volt a rendszer, ami őket körülvette. Mi támogatja most a gyermekeinket az oktatási rendszeren belül abban, hogy a rájuk váró vagy akár a jelenlegi világnak részei legyenek? Hogy létezik, hogy Arisztotelész óta az oktatás ugyanazt jelenti: faktuális tények átadása és annak befogadása. Erre már vannak eszközeink, módszereink, melyek használatát az iskola ritkán szorgalmazza, felnőtt életünk során viszont kizárólagosan azokat fogjuk használni. Mikor fogjuk a felnőtt dolgokat tanulni? – kérdezi a gyermek otthon és nem tudom, hogyan is fogalmazzam meg politikailag korrekt módon, hogy azt nem tanítják az iskolában, amit majd tenned kell, amivel majd a napjaidat tölteni fogod a hátralévő életedben. Az iskolában azt tanítják meg, amivel több mint valószínű, hogy nem fogsz soha többet foglalkozni, ahogy kiléptél az iskolakapun.
Persze vitába szállhatunk, hogy hiába alkalmazkodik az oktatási rendszer a mai felgyorsult világhoz, mert egyszer szakadjon le az internet és máris nem fogja tudni az Avogadro számot és hoppon marad a semmi közepén, akkor meg aztán sajnálni fogja, hogy nem figyelt jobban órán, de valószínűleg meddő vita lenne.
Létezik, hogy azokra az időkre készítjük a gyermekeinket, amikor majd elveszik az áramot, nem lesz internet? Valószínűleg nem, mert eddig még semmit nem tanultak a kertészkedésről, állattenyésztésről, építkezésről, ácsolásról, fenntarthatóságról, tudatos fogyasztásról. Vagy talán a kocsmakvízekre készülnek? Vagy pontosan hol és mikor fogja a hasznukat szolgálni ez a sok információ, amit magukba kell szívjanak? Miért nem része a tantervnek az olyan örökérvényű készségek fejlesztése, mint a reziliencia vagy bármi egyéb, amit valóban használni fognak? Mert a mesterséges intelligenciát fogják használni, mint ahogy a kütyüket is, csak egyáltalán nem mindegy, hogy megtanulják őket ésszerűen, a maguk hasznára fordítva alkalmazni vagy csak görgetnek a végtelenbe, miután kiszívta őket egy olyan rendszer napi nyolc órában, aminek semmi értelme és aminek semmilyen hasznát nem látják.
A régi szép időkben azok az oktatók, akik megengedték a logarléc, számológép, számítógép, gyorskereső használatát még a vizsgákon is, akik kísérleteket mutattak be, kivitték a tanítványaikat az életbe és arra törekedtek, hogy a kíváncsiságukat táplálják, ezáltal ki is lépve az oktatási program keretei közül, kockáztatva saját állásuk, nagyobb tiszteletnek örvendtek és a diákjaik legtöbb esetben örömmel és nyitott elmével vettek részt a tanóráikon. Megfoghatóvá és érdekessé vált az a tantárgy, amiben nem a kulival telt el az idő, hanem a kutatással, a felfedezéssel és az elmélet gyakorlatba való átültetésével. Most sincs ez másképp és létezik az a házi feladat, ami MI segítségével még több munkát igényel, mint anélkül, és az sokkal érdekesebb és életszagúbb a mai generációk számára.
Sokszor megfordult a fejemben a kérdés, hogy mi a jövő sztár szakmája vagy hogy egyáltalán hogyan tudjuk megsaccolni ilyen körülmények között, amikor ekkora az elmélet és a gyakorlat közötti szakadék, hogy mi az, amit a gyermekünk szeret, ami számára örömet fog okozni és boldogan fogja végezni egy életen keresztül? Hát nem tudjuk és különben is, miért kellene egy életen keresztül ugyanannak a szakmának az útjait járni? A régi szép időkben kudarcként volt elkönyvelve, ha az ember szakmát váltott. Kiesett a sorból, nem bírta, nem volt neki való. Most azonban már inspiráló ha látjuk, hogy az emberek nem félnek újrakezdeni, nem félnek újrahuzalozni magukat és legtöbbször kifejezetten szeretik az új szakmát, amit már felnőttként választottak, amikorra már megismerték önmagukat, a képességeiket és úgy általában már belekóstoltak az életbe, tudják, hogyan kell megrágni azt. Hogyan is várhatjuk el tizenévesektől, hogy tudják, mit akarnak az életükkel kezdeni?
Miért sürgetjük a gyermekeinket, hogy rögtön egyetemre menjenek, bármi áron is? Miközben meg persze szapuljuk a felgyorsult világot. Miért nem hagyunk nekik időt szétnézni, megismerni, megérkezni a számukra a gyakorlatban is megfelelő szakmába? Miért nem emeljük ki jó példaként azt, aki rugalmas volt és bátor és mert változtatni azon, amit már eldöntött egyszer, tévesen? Miért szégyen tévedni és újrakezdeni? Mind mind érvényes kérdések, melyeket rendszer szinten kellene megválaszolni. Porszemként viszont csak port kavarni tudunk, figyelmet felkelteni esetleg és persze megtanítani a saját gyermekeinket a “felnőtt dolgokra”. És nem utolsó sorban pedig megköszönni azoknak a tanítóknak a fáradhatatlan munkáját, akik ugyanezt teszik pult alatt, a rendszer elavult merevségére fittyet hányva.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
