Műfaja: valós eseményeken alapuló történet meddőségről, béranyaságról, örökbefogadásról — hogy meddig képes elmenni egy nő azért, hogy gyermeke lehessen

Az íróról röviden: Durica Katarina Pozsonyban született 1983-ban, Csallóközben nőtt fel. 20 évesen Egyiptomba költözött fél évre, majd a következő években újra utazott. Évekig dolgozott arab országokban — Egyiptomban, Jordániában, Tunéziában és Törökországban. Tapasztalataiból és az ott megélt élményeiből született első regénye, a „Szökés Egyiptomba”, amely szlovák fordításban is megjelent. Második regénye, a „Szlovákul szeretni” már a Libri Könyvkiadónál jelent meg. Volt idegenvezető, és egy szlovákiai magyar miniszter szóvivője. Tudósított parlamenti választásokról, beszámolt a kelet-afrikai vidéki nők helyzetéről, forgatott női börtönben. Jelenleg újságíróként dolgozik, főleg nőket érintő témákkal foglalkozik. Harmadik regényéhez, ami „A rendes lányok csendben sírnak” címmel jelent meg, évekig gyűjtötte az érintettek beszámolóját.

A rendes lányok csendben sírnak című bestseller után Durica Katarina ismét egy kívülről láthatatlan világba vezeti be olvasóit Városi rókák című regényében. A hatalom, a kiszolgáltatott nők, a kompromisszumok és lázadások világába. A szerző regénye izgalmas krimi, felkavaróan őszinte vallomások sora, három nő harcának és útkeresésének felemelő története.

Új regényéről így vall: „Ha történelmi regényt írnék, levéltárakban és archívumokban kutatnék, de mivel ez a jelenünk, így a közösségi médiát böngésztem. A téma feltérképezéséhez először fórumokon kutattam, a termékenységgel és meddőséggel kapcsolatos cikkek alatti kommentfolyamokat olvastam, majd azokat az embereket szólítottam meg. Amerikában legális a béranyaság, ahogy a petesejt-, és spermadonorság is, így eléggé transzparens a piac. Ott a béranyának jelentkező nők bejegyzésekben hirdetik a testüket, megmutatják az egészséges életvitelüket, így próbálják meggyőzni a gyerekre várókat, hogy alkalmasak lesznek a feladatra. És nem kertelnek a béranyaság kapcsán, az Instagramon hirdető nőkkel így könnyen kapcsolatba tudtam kerülni, őszintén válaszoltak a kérdéseimre. Az egyik fiatal nő huszonnyolc évesen már öt gyereket szült másoknak. De volt olyan is, aki újságíróval nem akart beszélni, viszont kérte, hogy ha tudom, kössem össze béranyát kereső magyar párral. Még jutalékot is felajánlott. – Három gyerekem van, így sokat járok játszótérre, játszóházba, a homokozó mellett álldogálva az anyák sokszor avatják bizalmukba a másikat, én is sok történetet, őszinte vallomást hallottam örökbefogadásról, lombikprogramokról, akár petesejt- vagy spermadonációról is. Ezek is közrejátszottak abban, hogy kíváncsi lettem, ki meddig képes elmenni azért, hogy saját gyermeke szülessen. Én is nagyon erősen vágyódtam a gyerekre, és sikerült, természetes úton, ingyen. És persze bennem is felmerült a kérdés: én elmentem volna a falig, hogy anyává válhassak?” Durica Katarinát könyvei megjelenésének sorrendjében ajánlom olvasni. Hiszen így az olvasó együtt fejlődik az íróval, teljesebb képet kapva annak szokatlan őszinte lencséjén keresztül a világról.

A könyv cselekményéről röviden:

Lányok és asszonyok, béranyák és biológiai szülők, petesejtdonorok és meddő nők. Lemondás, pénztelenség, kiszolgáltatottság az egyik oldalon; szégyen, remény és hatalom a másik oldalon.

Vannak nők, akik elmennek a falig, hogy gyerekük lehessen, hogy megtalálják a boldogságukat, hogy kerek legyen az életük, és vannak nők, akik mindenre képesek azért, hogy a felszínen maradjanak, hogy fel tudják nevelni a gyerekeiket, hogy normális körülmények között élhessék hétköznapjaikat.

Durica Katarina új regényében ismét tabutémákat döntöget, és ahogy azt tőle már megszokhattuk: ő is újra elmegy a falig, de ő azért, hogy megírja azoknak a sorsát, akik nem beszélnek, vagy akikről mindenki más hallgatni szokott.

Hogyan rezonált bennem a Mennyit adtál érte?: