
27 okt Megszületni és meghalni a közösségi médiában
Megszületni és meghalni a közösségi médiában
Valami furcsa és megmagyarázhatatlan történik a közösségi médiában. Igazából nem is olyan furcsa, viszont annál nyomasztóbb már csak beszélni is róla. A halál és a születés egyre növekvő térhódításáról beszélek hashtagek-be, képekbe, vagy éppen vlogokba gyömöszölve.
Először akkor ütött ez nagyon erősen arcon, amikor egy édesanya Facebook-oldalára tévedtem, aki a halott kisbabájáról posztolt fotókat. Emellett szülésközvetítő vlogokról már rég tudunk. Ennek pedig lehet vitatni a hasznát és hátrányait is, de tény, hogy valami olyat látunk ilyenkor, amibe nem tudtunk volna csak úgy belekukkolni tíz évvel ezelőtt. Most pedig már természetes, hogy ha beírod TikTok-ra vagy Youtube-ra, hogy birth vagy labor, akkor valamilyen formában biztosan látsz néhány szülést. Igazi szülést. És ha egy intenzív osztályt szeretnél látni belülről, halálszagúan, akkor azt is megteheted, és az a durva, hogy ez nem csak egy film lesz, ahol a szereplők csak színészek, és így bele tudod ringatni magad az illúzió biztonságába. Hanem minden egyes alkotóeleme igazi, és húsba vág.
Biztos láttatok már ti is olyan hírt, aminek az volt a szalagcíme, hogy tekintsd meg a tinédzser utolsó posztját, mielőtt öngyilkosságot követ el. Vagy rejtélyesen eltűnt a népszerű influenszer — a barátja utolsó posztjai gyanúba keverték a fiút. Rákattintasz? Az esetek nyolcvan százalékában igen. Van jogod ezt látni? Ez már egy nagyon nehéz kérdés. Ugyanakkor az is borzongató érzés tud lenni, hogy itt vannak közöttünk ezek a profilok haldokló, vagy már eltávozott emberekkel, akik meg akarták mutatni a világnak a betegséget, amivel harcolnak, majd az élet utolsó nagy pillanatait is. Vagy pedig nem ők, hanem a szülők. Ugyanis létezik egy ilyen hely is a virtuális zsongásban, ahol édesanyák dokumentálják a gyerekeik gyógyíthatatlan betegségét. Egy férfi a párja haláltusáját és a gyász folyamatát fotózta be a négyzetrácsok közé. Terápiás céllal történt mindez, ebben nincs kétségem. Talán segítő szándékkal is, hiszen mindig könnyebb úgy bírni a fájdalmat, ha tudjuk, hogy nem csak mi viseljük ezt a terhet. Mégis.

Nagyon nehéz kutatás volt ez. Kicsit olyan volt, mintha sírkövek között járkálnék, ahová benézve olyan pillanatokat láthatok, ami nem rám tartozik igazából. Furcsa, gyomorideges téma ez, hiszen ott vannak, a mi kis nagy online közösségünkben a halál előtti pillanatok, a szülés fájdalma és nedvei, a gyász mélysége. Az utolsó pillantások egyike. Jó a közösség, de mi van akkor, ha idegeneket engedünk be a legintimebb pillanatainkba? Tényleg segít?
Vendégem, Bóta Timea pszichológus, a Nő a tükörben Facebook- és Instagram-oldal megálmodója valamennyire feloldotta bennem a látottakat, illetve azt is megerősítette, hogy érdemes volt ennek a témának nekimenni, mert ez már nem egy jelenség, hanem a jelenünk, amivel kezdeni kell valamit.
Szerinted miért történik most ez? Miért van az, hogy ennyire kikerült nyilvánosság elé a gyász, illetve a születés? Vagyis az életünk legmeghatározóbb, és egyben legintimebb pillanatai.
Szerintem ez arról szól, hogy határainkat keresgéljük. Mert az, hogy egy születésélmény, egy halállal kapcsolatos élmény vagy akár egy mentális betegségnek a coming out-ja meddig ér el, az arról szól, hogy az ember hogyan állítja be a saját határait. Hogy mi az, amit meg akar mutatni magából, és mit jelent számára az intimitás. Ha az élete nagy, fontos történései kikerülnek az online térbe, akkor az azt jelenti, hogy az illető a határait nagyon eltolja, nagyon megnyitja mások számára. Aminek megvan a kockázata, de a nyeresége is. Nyilván ezért a nyereségért csinálja mindenki, aki így dönt.
Ha már határokról beszélünk. Egy dolog az, hogy én meddig tolom ki a határaim, viszont ott a másik oldal is, a befogadó. Nem akarok vele találkozni, de úgyis szembe fog jönni velem, hogy valaki a szülését közvetítette online. Nem sérti meg ezzel az én saját szférámat?
Nagyon sokszor megsértik mások a határainkat. Viszont a saját határaink védelme, az a saját ügyünk. Amikor azt gondolom, hogy ez már nekem sok, akkor megvan a lehetőségem, hogy leiratkozzak, illetve szabályozzam a tartalmakat. Frusztrálódni nem érdemes, hiszen azt is tudni kell, hogy a határainkat mi magunk szabjuk az online térben is. Inkább az a kérdés, hogy mit tanultunk a családunkban a határaink védelmét illetően. Illik-e valakitől megtagadni a befogadást. Hogy mennyi teret hagyjunk meg másoknak, ameddig még elmehetnek, és mikor van az a pont, amikor egyszerűen megszakítjuk a kapcsolatot valakivel, mert nem akarjuk látni ezeket a tartalmakat.
Ahogy már említettem, nekem az első sokkélményem azzal az édesanyával volt, aki a halott kisbabájáról készített képet tette ki az üzenőfalára, illetve más csoportokba. Nem tudtam abban a helyzetben eldönteni, hogy ezt hagyni kell, hiszen ő így dolgozza fel a gyászát, vagy pedig jelenteni kellene, mert ez már nem megengedhető. Szerinted ilyen esetben hogyan kell eljárni?
Részben az ő oldaláról mindig az a kérdésem, hogy vajon milyen szükséglete van annak az embernek, aki megosztja a véres szülését, vagy a haldokló valakijének a fotóját. Mert akkor nem kapcsolok ítélkező üzemmódba. Saját magammal szemben pedig azt kell eldöntenem, hogy akarok-e ilyen tartalmat látni, vagy sem. De ha érdekel a jelenség, akkor mindig a posztoló oldala az érdekes, hogy mi az igénye annak az embernek, és én akarok-e erre az igényre válaszolni. A részvétnyilvánítás ugyanis része a társadalmilag elfogadott gyásznak. A részvét arról szól, hogy kiveszem a részem a fájdalmadból, hogy könnyítsek a lelkeden. És ez gyönyörű. De ennek is megvannak a határai. Nem olyan régen, a fényképezőgép feltalálása után, nagyon nagy divatja volt Angliában a halottakkal való fényképezésnek. Beöltöztették a halottat, mintha élő lenne, és azzal fotózkodtak. És persze ma borzongva nézegetjük, hogy ezt hogy gondolták. Viszont én úgy gondolom, hogy ebből is látszik, hogy ugyanabban a témában forog az emberiség. Megérteni a halált. Elfogadni a saját halálunkat. Amikor meghal valaki, akkor nagyon közel kerülünk a saját halandóságunk élményéhez. Az egész életünket végigkíséri az ezzel való egyezkedés. A szorongás feloldása, az elfogadás. És amikor történik egy ilyen, akkor ott vagyunk a közelében ennek a nagy titoknak.

Azért nagyon sok olyan népi kultúra, vallás létezett és létezik, ahol nagyon intenzíven, közösségben élik meg a halál körüli időszakot, a testhez való viszonyulás is más, és, hogy milyen szellemiségben, hangulatban viszik véghez ezt a folyamatot. Polcz Alaine-nél is olvastam erről a közösségi erőről. Egy másik példám egy idős férfi, aki az élettársának a halálát és a halál utáni gyászát posztolja az Instagram-oldalára. Mindezt nagyon ízlésesen, nem szemet sértően. És azt vettem észre magamon, hogy talán emiatt igazán részvétet érzek iránta. Lehet, hogy akkor picit átgondoltabban kell ezeket a posztokat kitenni, ha jól akarjuk csinálni?
Minden attól függ, hogy mire van szükségünk. Ha arra van szükség, hogy a barátok, ismerősök azt mondják, hogy veled vagyunk, drukkolunk, és azt szeretnénk, hogy megtartson minket a közösség, ez egy teljesen természetes szükséglet. Ez nem egy olyan igény, ami nem lenne jogos. Viszont az, amikor a posztolás öncélúvá válik — és ennek nincsen definíciós kerete — olyankor befogadóként is van egy olyan érzésünk, hogy ez nekünk sok. Minden ilyen témában nagyon fontos az, hogy ahogyan reagálunk ezekre, mert az rólunk szól. Vannak emberek, akik nem akarnak részt venni más gyászában, és van, akinek segít, mert talán az ő gyászát is segít feldolgozni ez a közösségi megélés. Mindaddig, amíg jön a részvétnyilvánítás, a támogatás, addig ott van az igény ezekre a tartalmakra. Ebben szerintem az a fontos, hogy az igények találjanak egymásra. És ahogy állatokkal, boldog családokkal is túltelítődhet az ember, úgy a halállal is. Viszont én szabályozom, hogy mi jöhet be hozzám és mi nem. Alaptörvényeket viszont nem lehet megfogalmazni ennek kapcsán.
A halálnak, a születésnek sokkal erősebb intimitása, mint mondjuk egy boldog családi fotónak a neten. És ha online térbe visszük, akkor ennek megvan a veszélye, hiszen tudjuk azt, hogy az ember nagyon szeret kukkolni. És szerintem éppen ezért van szükség digitális intelligenciára, mert másképp bekerülhetek egy olyan helyzetbe, ami nagyon rosszá válhat.
Ez egy tanulási folyamat, hiszen nem olyan régóta kezdtük el. Közzététel előtt szerintem valahogy fel kell venni a másik nézőpontját is. Hogy tényleg el akarom-e árasztani a barátaimat, ismerőseimet ilyen tartalommal. Viszont létezik egy olyan jelenség is, amikor segélykiáltást jelent az, amikor nagyon elárasztó módon viselkedik valaki az online térben. Ott azért odakapja az ember a fejét, hogy vajon mi történik. Az pedig, hogy a halál és a születés intim pillanatok, ez nagyon fontos, mert mindkét élmény igényli a befelé figyelést. Aki egy haldoklót kísér a saját terében, annak nagyon fontos az, hogy annak a másik embernek igazán segítse az utolsó napjait, hogy az ő szükségleteire reagáljon, hogy egy biztonságos kapaszkodó legyen. De nagyon fontos azt tudatosítani, hogy ez mégsem a személyes ügye. A másik ember haldoklása az nem az ő ügye. Ő itt kísérő. Ő egy családtag, barát. Ugyanígy látom a születést is. Az a szülő és a gyermek személyes ügye. És ezt kivinni az online térbe, az az intimitás megtörése.
Az első kislányom megszületése előtt én is belenéztem szülést közvetítő vlogokba, mert kíváncsi voltam. Tudni akartam, hogy mi vár rám. Viszont utólag felmerült bennem is, hogy vajon ezzel nem sértem-e meg a gyereket, aki meg sem volt kérdezve ebben.
Igazából méltóságot és tisztelet kell tanúsítani egy megszületendő gyermek vagy egy haldokló felé. Amennyiben ezt az élményt szabadjára engedjük a közösségi médiában, az megszűnik a mienk lenni, és közösségi élménnyé válik. És mások elkezdenek ehhez valahogyan viszonyulni. Aki kiengedi ezeket a pillanatokat, az nagyot kockáztat, és nagyon sebezhetővé válhat. Itt vannak például ezek a tehetségkutatók, ahol hirtelen lesznek híresek az emberek, és hirtelen tele lesz velük a világháló, és jönnek az emberek, akik véleményt mondanak róluk, és megítélik őket. Erre az ember nem lehet felkészülve. Az a kérdés itt, hogy hogyan tudom megvédeni a határaimat, és hogyan engedjek ki csak annyi információt magamból, amennyit még megbírok. Vagy, hogy hogyan helyezem magam biztonságba, és igazából mit is akarok elérni ezekkel a megnyilvánulásokkal.
A Nő a tükörben oldalt nagyon sokan követik, ezért biztosan látsz valamennyit abból, hogy meddig mehet el még ez a dolog. Az elmúlt fél évben volt egy haláleset a környezetemben, egy ismertebb emberről van szó, és gyakorlatilag már másnap tele volt minden pletykákkal és negatív megítéléssel. Én viszont hiszek abban, hogy tiszteljük meg a halottakat, de sajnos egyre gyakrabban találkozom ezzel a jelenséggel. Ugyanakkor úgy látom, hogy ez a magatartás inkább a középkorú korosztályra jellemző.
Ha a médiában megjelenik, hogy egy híres ember meghalt, akkor biztosan lesz olyan, aki megkérdi, hogy miben. Ennek pedig az a magyarázata, hogy valamiféle értelmezést szeretnénk adni az elfogadhatatlannak. A bántással, negatív kritikával kapcsolatban pedig az van, hogy ez olyan, mintha ezzel távolítanánk magunktól a halált. Hogy a rossz emberek meghalnak. Pedig nyilván mindenki tudja, hogy vele is megtörténik. De gyakorlatilag ezzel bíbelődünk egy egész életen át. Viszont ha valaki egész életében önreflektíven tud eljárni, az valamilyen módon egy olyan utat tud bejárni, amivel elfogadja a halál létezését és valahogy közelebb kerül ennek a méltóságához. A hospice arról szól, hogy hogyan lehet a halál méltóságát visszaadni az embereknek. Akik hospiceban dolgoznak, azoknak teljesen más a halállal való viszonyuk, mint azoknak, akik ha felugrik egy halálhír, gyorsan megkeresik, hogy vajon ki volt az, mi volt vele és mibe halt bele. Ez a kontrollszerzési igény miatt van. Valamiféle értelmezést akarunk adni az elfogadhatatlannak. A halál elfogadása viszont egy életen át tartó folyamat.
Az alábbi felületeken hallgatható:
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.