Luke és Eilish házassága példaértékű. Gyerekeiket felnevelték tiszteséggel, szeretettel és látszólag hatalmas harmóniában egymással és önmagukkal. Azonban Lukenak ez kereken harminc évnyi öntagadást, önellentmondást, elfojtást jelentett, ami végül közel viszi ahhoz a szakadékhoz, ahonnan úgy érzi nincs már visszaút. A könyv lelki oldalról közelíti meg az egyik legnehezebb témát.

A családtagok reakciója hihetetlenül reális. A feleségé, aki becsapva érzi magát, önmagában keresi a hibát és kutatja a múltban a jeleket, amik mellett évtizedeken át elsétált, anélkül, hogy észrevette volna, a Luke édesanyjának a karaktere, aki anyaként ugyanezeken a mérföldköveken időzve keresi saját válaszait, és nem utolsó sorban Luke gyerekeinek a reakciója, a homofób fiájé illetve az elfogadó, toleráns és nyitott lányáé – aki egy adott ponton szenzációsan megfogalmazza, hogy addig amíg a szomszéddal, a barátaimmal, ismerőseimmel, kollégáimmal történik, addig képes vagyok ezt teljes toleranciával kezelni, ám itt apámról van szó…

Elgondolkodtató, mély nyomot hagyó, olvasmányos könyv, melyet, ha nem olvastam volna, szegényebb lennék.

Kedvenc idézeteim:

Ahogy beszélgettünk, fantasztikus vízióm támadt. Egy hatalmas, kétszárnyú kapu nyílni kezdett, de nagyon lassan. Lelki szemeimmel láttam a nehéz, középkori városkaput, amin fémveretek voltak. Mögötte vakítóan sütött a nap. Aztán valami odarohant hozzám, és megütött, hogy elakadt tőle a lélegzetem. Azt hiszem, a remény volt az.

…

sokan zárkózottnak gondoltak, de az önvédelem tette szükségessé. Hatalmas volt a titkom, és fél évszázada rejtegettem. Nem vállalhattam kockázatot.

…

Azt hittem, ismerem ezt a férfit. Azt hittem, feltárta nekem elméje minden zegét-zugát, s hogy minden félelmét és titkos vágyát megosztotta velem. Azt gondoltam, nincsenek előttem titkai. Mint kiderült, egyáltalán nem tudtam, ki ő valójában. Ez itt az ő története. És az enyém is.

…

– Hogy lehet a világ ilyen gyönyörű és ilyen szar egyszerre?

…

Én azt hiszem, hogy a gender nem a szerszámról vagy annak hiányáról szól. A probléma ott van, hogy mindenkit görcsösen be akarunk szuszakolni külön-külön felcímkézett dobozokba.

…

– Jó lenne, ha volna valami tabletta – mondta Chloe, és ez egy ritka, komoly, nem nevetős pillanat volt nála –, amit ha bevesznek, azt éreznék, amit mi. Csak egy napra! Vagy csak egy órára! Akkor nem gyűlölnének minket.

…

Az ember mindig a jövőt gyászolja meg a leginkább: azt az utat, amiről azt gondolta, hogy még előtte áll. Mondják ugyan, hogy „soha nem tudhatod, mi vár rád”, de senki nem gondolja komolyan.

…

A lelkész, aki összeadott bennünket, azt mondta a prédikációjában, hogy a gyűrű a mi örök elköteleződésünk jelképe. Nem a szerelem szót használta. Nem az a fajta lelkész volt. Elköteleződés. Azt mondta: ez a dolog kulcsa.