Vegyes érzelmekkel startolt el bennem a történet.

Egyrészt ott voltak a bántalmazókkal szembeni mélységes előítéleteim, akiket úgy érzem, nem mentesít senki és semmi attól és az alól, amit saját drámaként megélnek, és megélni kényszerítenek áldozataikkal.

Így a regény első felében az egyik legerősebb karakterrel, a nagymamával tudtam rezonálni a leginkább, akinek a vejével szembeni érzelmei kissé vehemensre sikeredtek olykor, de egészen jól kifejezni hívatottak azt, amit mélyen, bent éreztem.

Természetesen, ahogy haladtam a történettel, egyre több szálon bontakozott ki a dráma. Az agresszort továbbra sem tudtam elfogadni, de kezdtem megérteni, megismerni és szurkolni neki azért, hogy gyermekeit — ha csak percekig is — de önfeledtté tudja tenni.

Az igazi megváltást és megbocsátást a nagymama karakteren keresztül sikerült megélnem. Akinek a saját életében bekövetkezett krízist követően megváltozik a hozzáállása nem csak a vejéhez, hanem az egész élethez, és természetesen, elsősorban önmagához.

Imádtam a Rosie karakterét. Ha kedvencet kellene válasszak, őt választanám… Szinte mindent kimondott, megtett és érzett, ami igazán közel áll hozzám a földi létben.

Kedvenc idézeteim:

Köszönöm ezt a gyönyörű fogat! Látszik, hogy mindig rendesen megmosod! A palotánk építéséhez csak a legtisztább fogakat használjuk, de a tiéd egy vakítóan fehér oszlopcsarnok sarokköve lesz. Viszonzásul itt egy font, úgy tudom, ti ilyen pénzt használtok. Szeretettel: a Fogtündér

…

Nem arról van szó, hogy megbocsássunk az apánknak — igyekeztem pontosan fogalmazni — hanem arról, hogy együtt kell élnünk a nem megbocsátással.

…

A szép emlékek olyan értékek, amiket gondosan össze kell gyűjteni. Fényleni fognak majd, amikor az életedet sötétnek látod.

…

Szerintem a rend az őrület első jele.

…

Olyan könnyű bölcsnek lenni, amikor valaki más férje vagy anyja, apja szenvedett tetemes agykárosodást. Sokkal jobb volna neki, ha szépen elaludna! — jelentjük ki rendszerint könnyedén. Vagy: Biztosan ő sem akar már így élni. Hát nem lehetne tenni valamit, hogy megrövidítsék a szenvedését? Mi, akiknek őszül a hajunk, azt gondoljuk már mindent tudunk ezekről a dolgokról. Pedig ez tévedés. Freddie édesanyja kilencvennégy éves volt, és sok éve szenilis, amikor a szíve kezdte felmondani a szolgálatot. Emlékszem, a kollégáimnak azt mondtam, hogy amikor legközelebb összeesik, remélem, nem fogják újraéleszteni. El kellene őt engedni, mondtam. Mindenki helyeselt. Naná. Jóízűen kortyolgattuk a reggeli kávénkat, teljes szívünkből azt kívánva, hogy egy emberi lény haljon már meg, és ne csinálja itt tovább a felfordulást a rossz szívével meg az inkontinenciabetéteivel. Bebeszéltük magunknak, hogy csak neki akarunk jót, de ez hazugság volt. Az volt az igazság, hogy zavart minket. Eszünkbe juttatott valamit. Arra késztetett, hogy előre tekintsünk, a saját utunk végére.

…

— És hogy érzed most magad? Joseph tétovázott. — Mintha egy felfújódó légzsák volna a mellkasomban. — Ez úgy hangzik, mint a boldogság — jegyezte meg Rosie csöndesen.

…

Nem rossz emberek, de a sikert számukra egyértelműen az mutatja, ha neked van a legdrágább kocsid és a legnagyobb házad. Az élet csakis arról szól, hogy minél több státusszimbólumot gyűjts össze, és akinek a végén a legtöbb játékszere van, az nyer.