09 nov Két csukott babaszáj
Két csukott babaszáj
A naptárban pirossal volt bekarikázva egyik hónap harmadika, Bambino születésének száznyolcvankettedik napja. Az a nap, amikortól már nem vagyok helyettesíthetetlen az életében.
Az a nap, amikor rábízhatom a nagymamára akár egy teljes órát is az unokáját anélkül, hogy a fagyasztót telepakoljam előre lefejt tejjel teli zacskókkal. Az a nap, amikortól már nem halhat éhen a gyerek azért, mert nem termelem elég minőségire, elég gyorsan, elég zsírosra az egyetlen táplálékát a gyermekemnek. Eljött a hozzátáplálás megkezdésének napja.
Előtte egy héttel már egyeztettem a családorvossal és kinyomtattam a hozzátáplálási kisokost. Beszereztem egy kristály almareszelőt, néhány bio sárgarépát, pár kiló manna tőről fakadó almát és előkészítettem az anyatejtől roskadozó mélyhűtő mélyéről az ősszel lefagyasztott beszélő barackokat is, ahogy minden valamire való anya tenné. Reggel, ébredés után a sárgarépát megtisztítva, alufóliába csavarva betettem a sütőbe, hogy benne maradjon az sok értékes tápanyag. Miközben sült, peluscsere, szoptatás, reggeli, szoptatás, szennyes, szoptatás, fogmosás, szoptatás, aztán hamar kikaptam a sütőből a szénné égett egérfarkat, sírtam egy rövidet a konyhaszékre hullva, hogy ezt a fontos lépést sem tudom elég komolyan venni és Bambino első valódi ebédjét is odaégettem. Szerencsére ott volt még a csengő alma meg az illatos barack.
Lereszeltem, kipasszíroztam, megáldottam és előkerestem a gyereket. Két kör és egy pánikroham után oldalba rúgott. Jaj, itt a hátamon, hála Istennek, majdnem elvesztettem, pont az első lakomája előtt. Leoldom a kendőt magamról, Bambinó nyakába frissen vasalt előkét pattintok, az ölembe veszem és asztalhoz ülünk, ahová már elő van készítve az ebéd: két kanál reszelt alma. „Várjál, várjál, várjál, rohan be a férjem, hozom a fényképezőgépet!” Hozza. Fotózna, de közben rájövök, hogy fogni is és etetni is egyszerre nem lehet, úgyhogy átadom a gyereket az apjának, fogja ő, én meg majd etetem és fényképezem. Repül a kiskanáááál. Bambino néz. Szája csukva. Odafordul az apjához, szemmel kérdi, hogy minden rendben az asszonyoddal? Repüüül, nincs hol van. Bambino továbbra sem nyitja ki a száját. Parádézunk még egy jó fél órát, amíg végre egy milliméternyi résen keresztül sikerül felvakolni a gyerek szájpadlására egy mikrógrammnyi almapépet, amit azon nyomban szembe is fröcsköl velem.
De azért a második kanállal is megpróbálkozom, de ennek már sírás lesz a vége és szoptatás. Biztos túl éhes volt — állapítja meg Bambino apja. Van ilyen, annyira éhes, hogy nem tud enni. Emlékszel az alvással is hogy jártunk. Nem lehet ezeket a dolgokat kiszámítani. Teljesen összetörve etetem a gyereket, közben eldöntöm, hogy holnap jobban csinálom. Holnap odafigyelek a sütésre is. Vagy kipróbálom a barackot. Vagy adom ugyanezt, de a színes kockákkal fogom megpróbálni elvarázsolni, hátha a meglepetéstől kitátja a száját. De nem tátja másnap sem, csak végül harmadnapra, mert olyankor szoktak a csodák történni, a forgó pörgettyű elkápráztatja eléggé ahhoz, hogy megfeledkezzen az ellenállásról, amit a kanállal szemben tanúsítani kell. Aztán egyre többet és többet sikerült a gyerekbe tunkolni a főzelékekből, pépekből és egyéb jókból, amikor azon kaptuk magunkat, hogy a gyerek nem hajlandó még a kölesgolyót sem megfogni. Tátja a száját és várja a sült galambot. Ahogy azt neki a kedves szülei tanították. És akkor elölről kellett kezdenünk az egészet.
A különböző ételek bevezetésének misztikájára szándékosan nem térek most ki, mert azóta sem bírtam kiigazodni, hogy mit lehet adni a babának és mit nem. Azaz hogy az idei „termést” lehet-e ugyanúgy táplálni, mint a tavalyit. Vagy ha netán két-három hónappal hamarabb kitanultad a hozzátáplálás fortélyait, akkor azok még érvényben lesznek-e, mire aktuális lesz nálatok is a hozzátáplálás.
Szóval restartoltuk az enni tanulást. Miután már önállóan felült, az etetőszék tálcájára megfogható formában tálaltam az ételeket. Megfogta, megnézte és sorra mindent ledobált a földre, majd tátotta a száját a püréért és csapkodta az asztalt, ha lassú volt a ritmus, amivel a krumplit adagoltam. Már láttam magam előtt a kicsengetési ebédünket, ahogy a gyerek a túlméretezett öltönyében, karba tett kézzel ül az asztalfőn, én meg görbe háttal hajlongva kanalazom az újházi tyúkhúslevest a tátott szájába, miközben törlöm az izzadsággal vegyült könnyeim és a gyermekem állán lecsorgó zsírcseppeket, felváltva, amikor egyszerre csak csoda történt. Bambino nyolc hónaposan belenyúlt a tányérjába, kimarkolt egy jókorát az aznapi főzelékből és betúrta a szájába. És így kézzel megette a teljes ebédjét. Pár hétre rá már a kanállal kergette a répákat a levesben és mi csak némán néztünk egymásra az emberemmel, miközben az asztal alá rejtettük az aznapi ebédi performansz kellékeit, ami nélkül eddig Bambino nem volt hajlandó még a száját sem kinyitni.
Már szinte négy éves lett Bambino, mire megértettem, hogy mi is történt valójában, mitől is tanult meg hirtelen enni, amikor már (vigyázat spoiler alert) Bambino kistestvére is megérett a hozzátáplálásra. A hozzátáplálás kezdetén a tízórai etetést szerettem volna kiváltani valamilyen főzelékkel vagy gyümölccsel. Később ez az idő kitolódott és pont ebédidőben fogtunk hozzá Bambino etetésének, amikor mi is ebédeltünk, vele együtt. Bambino figyelt és lassan utánozni kezdett bennünket. Bambino kistesója, Segundo ott élt velünk a konyhában, miközben ebédeltünk. Első perctől jelen volt, látta mi hogyan zajlik, ki mit csinál az asztalnál. Aztán mikor az első kanalat a szájába toltam, bezipzározta az ajkait és soha többé nem nyitotta ki. Nem is értette mit akarok, hiszen mindenki saját magát etette körülötte. Két hétig próbálkoztam Segundo tömésével, de egyetlen kanál nem sok, annyit sem sikerült beleküszködni ebbe a második gyerekbe, aki az emberi logika szerint már könnyebben kezelhető, már nem tud újat mutatni a gyakorlott szülőknek.
Kipróbáltuk az összes trükköt a vaskos gyűjteményünkből, de Segundoval nem tudtunk megetetni SEMMIT. Egy nap azonban, épp az ölemben tartottam Segundot, miközben egy banánt majszoltam. A gyerek közelebb hajolt a banánhoz és a felét leharapta és megette. Ámulattal néztem a fél éves kisbabám, ahogy kiveszi a kezemből a banánt és kieszi a tartalmát a héjából. Az almát héjastól, egy darabban kérte és komótosan faricskálta a két fogával, amíg csonk lett belőle vagy amíg megunta. A krumplit, sárgarépát főzve, csíkokra vágva tettem eléje, a húst is hasonlóképpen. A konyhánk padlója egy moslékos vödörhöz hasonlított ugyan, de Segundot soha nem kellett etetni. Alig nyolc hónaposan pohárból ivott, kanállal és villával evett egyedül, amit szeretett. És ekkor jöttem rá, hogy a babák tudnak enni, ha látnak bennünket enni, látják, hogyan kell. Tudnak enni darabosat is, ha nem tömjük pürével. Tudják, mit szeretnek, mire van szüksége a szervezetüknek, tudják használni a poharat, érzik, amikor szomjasak és egyáltalán sokkal jobban értenek az önellátáshoz, mint azt mi, mindentudó szülők gondolnánk.
Általában ez történik: van a gyerek, a maga speciális és az evolúció által tökéletesre csiszolt rendszerével és vannak a tanulmányok, amelyek megtanítják a szülőket, hogy hogyan tanítsák meg a gyerekeiket élni. Pedig ők élnek maguktól is, ha hagyjuk nekik. Élnek és esznek és fintorognak ha kell, kiköpik és lesöprik az asztalról a háromfogásosat, de tudnak mértéket tartani, érzik, hogy mit kívánnak, hogy miből mennyire van szükségük, hogy mik a valós szükségleteik. Meglepő nem?
Gyakorlatilag nekünk, szülőknek nincs is más dolgunk mint megteremteni a lehetőséget a babáink számára, hogy megtapasztalják, megismerjék a világot a maga változatosságával, miközben biztonság és szeretet veszi őket körül. Csupa romantika, gondolom magamban, miközben a szétpöckölt paradicsomos pörköltet vakarom le a plafonról, a következő meszelés időpontját tervezgetve.
Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
