08 júl Irodázás
Irodázás
Gyerekkorom nyarai rendszerint a Homród mentén teltek, a nagyszüleim szerény birtokán, ami akkoriban egy hatalmas birodalom volt számomra, ahol kellett ugyan dolgozni, de csak játékból. Azt játszottuk, hogy leszüreteljük a ribizlit, aztán királykisasszonyok vagyunk, akiket üldöznek a boszorkák és fel kellett menekülnünk a csűr deszkapadlására, vagyis a “híba” és ha már ott voltunk, el is terítettük az aznapi rend szénát, hogy egyenletesen száradjon. A kedvenc játékom mégiscsak az irodázás volt, ami valódi játék volt, semmilyen hátsó szándék nem volt mögötte. Előkerült nagyanyám rejtett fiókjából néhány pecsét, pecsétes párna, indigó papír, számológép és miegymás és a nyári konyha előtti asztalon, ahol rendszerint a napszámosok szokták megenni a tányér leveskéjüket, megnyílt az iroda. Papírfecniket vágtunk, nyugtákat állítottunk ki és írtunk alá, számoltunk és pecsételtünk, mint a vérbeli hivatalnokok.
Az elmúlt években, a nyár beálltával rendszerint eszembe jutnak a gyermekkorom irodázásai: kerti asztalnál ülök, szellemi munkát végzek, járnak a legyek és fontosnak érzem magam, pont mint annak idején. Most azonban nem én generálom a gyerekzsivajt, hanem a vakációs hangulatú csemetéim. A komoly online gyűléseket indián kiáltások teszik színesebbé, néha egy labda is rá zuttyan a billentyűzetre, de legalább azt csinálom, amit szeretek: irodázok, itthon, a gyermekeim társaságában és a házimunka sem marad el. Elméletben legalábbis.
Amióta lehetőségünk nyílt otthonról dolgozni, a nyolc óra munka fogalma teljesen átértelmeződött. És még jobban átértelmeződött a nyolc óra szórakozás fogalma. A nyolc óra pihenést szándékosan kihagyom a felsorolásból, mert az már a gyerekek születése óta várja a nyugdíjas korom, hogy ismét létjogosultságot nyerjen.
Párhuzamossá tettük a napi teendőket az otthonról dolgozással, ami valóban kecsegtető, hiszen délután négyre, amikor másoknak lejár a munkaideje, már a lakás rendbe van téve, a mosás el van indítva, a konyha portalan, az ebéd meg rotyog a fazékban. Csakhogy a munkaidő nem jár le négykor a digitális nomádok számára, nem hagyjuk félbe és másnap folytatjuk. Nem tesszük le, amíg be nem fejeztük. Pedig a munkát, főleg egy lelketlen multinál nem lehet valóban befejezni, csak abbahagyni. Ha egy irodában üldögélsz a munkaidő hivatalos lejárta után, kellemetlenül érzed magad egy idő után, mert minden kihalt, nincs rajtad kívül már ott senki, a takarító személyzet már bökdösi a lábad a porszívóval, úgyhogy előbb-utóbb észbe kapsz, hogy valami nincs rendben azzal, amit csinálsz. Itthon azonban a legjobb munkakörülmények este tízkor adódnak, amikor elcsendesedik minden és mindenki, amikor végre előbukkan a kolléga egy másik időzónából aki tudja a választ egy kulcskérdésre, amikor végre nem bombáznak állandóan kérdésekkel a közvetlen kollégák, amikor már nincs több soha véget nem érő gyűlés, akkor leülünk a tulajdonképpeni munkát elvégezni. Gyakorlatilag reggeltől estig munkában vagyok és így fokozatosan azonosul a munka az élettel. És nem feltétlen várja el ezt tőlem vagy bárki mástól a vállalat.
Ezt mi csináljuk magunkkal, észrevétlenül. Vagy eleinte tudatosan, karrierünk feljebb ívelése érdekében, aztán már tudattalanul is egybefolyunk a munkánkkal. Miközben meg a háttérben zajlik azért a valódi élet ugye. A gyerekek egyszer csak megnőnek és már derogál a szülőkkel nyaralni és akkor mihez kezdek majd? Elkönyvelhetem magamban, hogy jelen vagyok a gyermekeim életében, de gyakorlatilag a hátamat látják vagy a flamingó pózt, ahogy a telefonról intézem a feladatokat, miközben hajtok egyet a hintán, amin üldögél és mantrázza, hogy magasabbra, magasabbra. Ezt mantrázza a CEO is, magasabbra, magasabbra a lécet, és egyre jobban hajtom már azt a hintát is, mindjárt kirepül a gyermek belőle és elszáll, kirepül a gyermekkorából is és onnan is elszáll, amíg én még csak egy emailt elküldök és még csak lebonyolítok egy meetinget.
Hogyan is lehet hát jól csinálni a munkabeosztást digitális nomádiában? Mennyire kell erős akarata legyen az embernek, hogy azt mondja, letelt a munkaidőm mára és lecsukja a laptopot, kikapcsolja a telefont és csak jelen legyen a saját életében? Minden egyes, munkaidőn kívüli felkérés külön mérlegelésre szorul: vajon milyen hosszú- és rövid távú következménye lesz annak, ha ezt a feladatot holnapra halasztom? Vajon milyen hosszú- és rövid távú következménye lesz annak, ha a gyermekekre való figyelést vagy neadjisten a saját magamra való figyelést máskorra halasztom? Soha meg nem válaszolt kérdések ezek és kissé emlékeztetnek a szociális média által generált észrevétlen kényszerre: csak tartalom és értesítés ne maradjon olvasatlan.
Természetesen az ember megfelelési kényszerének is függvénye, mennyire akar bizonyítani és mennyire van igénye a visszaigazolásra, hogy jó abban, amit csinál, tehát mennyire van létjogosultsága arra, hogy része legyen ennek a csodálatos világnak, ahol smink nélkül, sőt pizsamában is lehet munkába járni.
Lassan öt éve annak, hogy itthonról dolgozom, szabadúszóként kezdtem, majd egy multinacionális IT korporáció fogaskerekeként folytattam, törekedve az előléptetésre, a hibátlan, gyors munkára, nem szem elől tévesztve, a kreatív munka iránti igényemet. Lazának és felhőtlennek tűnik a futárok számára, akik mindig itthon találnak, lazának és felhőtlennek tűnik az idősebb generáció képviselőinek is, akik nem tudták megengedni maguknak, hogy bicajozzanak egyet napközben a gyermekeikkel, suli után. Lazának és felhőtlennek tűnik számomra is, amikor megállok egy pillanatra és hálát adok hajnali fél kilenckor, hogy nem kell ebben az embertelen órában már tökéletesre ápoltan megjelenjek valahol és nyugodtan megreggelizhetek az otthonom nyugalmában. Sajnos a munka és a valódi élet közti határok is pont ennyire lazák és fegyelmezettségre, tudatosságra lenne szükség, hogy megosztatlanul figyelni tudjunk úgy a mindennapi életre, mint a munkára, külön-külön.
Az is megfogalmazódott bennem, hogy szigorú szabályok nélkül az otthonról történő munkavégzés a figyelemzavar kialakulásának melegágya, amikor is akárhány fele szakad a fókusz. Egyszerre bonyolítom a céges ügyeket, szervezem a családi programot, végzem a házi munkát, rendelem az új rend ruhát és válogatom halomba a már kinőtteket, ütöm pikkel a gyermek kártyáját és gyúrom be a süteményt a játszódélutánra. Természetesen egyik feladatom sem végzem teljes odafigyeléssel és bár a felszínes benyomásom az, hogy emelt szinten űzöm a multitaskingot, az odaégett süti, a befejezetlen online fizetések, az elfelejtett gyűlések és félbe marad emailek, a mosógépben szottyadó ruhák és a gyermekek nyűgölése és szemforgatása, hogy “anya, anyaa, anyaaa, te jössz, ó na anya, tedd le a telefont, mert te jössz” , mind mind jelzések arra, hogy nem vagyok a multitasking nagy mesterre, bármennyire is tudtam gyerekkoromban tévézve meselemezt hallgatni rajzolás közben.
Hogyan is lehet ellenállni a kísértésnek, hogy ne használjuk ki az utolsó szabadon maradt percet vagy szabadon maradt neuront is, munka közben, ha már minden kéznél van, amivel még foglalkoznunk kellene? Kizárólag határszabással. Olyan fajta határszabással, amit nem sikerült megtanulnom és valószínűleg csak a magasrangú menedzserek tudnak igazán jól művelni: a nemet mondás csodálatos művészetének kitanulásával. Egy mém kering az interneteken, miszerint az egyedüli személyek, akik tíz év múlva is emlékezni fognak arra, hogy túlóráztunk, azok a gyerekeink. Valamelyest igazat kell adnom ennek a kijelentésnek és szégyellem is bevallani, hányszor mondtam ugyanazt az elcsépelt ígéretet, elsősorban magamnak, hogy most nagyon húzós az iram, de ha lejár ez a hét, ez a hónap, ha átkerülök a másik csapatba, ha lejár ez a projekt, akkor majd nem ülök le este kilenckor is a gép elé, hogy a vacsora és a fogmosás közötti öt percet kihasználva megoldjak még egy-két feladatot, majd jöhet az esti mese. Ez az öt perc mindig fél óra lesz, mert a gyermek érzi, ha nincs rajta a fókusz és akkor félreüt, leül legózni, nekifog sárkányrepülőt tűrögetni vagy bunyózni, azaz pont azt csinálja, amit lát: elindul a konyhából a fürdő felé és fennakad a figyelme valami egyében. Nem viszi végig a folyamatot, aminek nekifogott, mint ahogy az anyja sem, aki saját maga is félreütött, amikor pittyant a telefon és annak ellenére, hogy az esti baj folyamatában volt benne, hamar még válaszolt néhány kérdésre a munkatársainak chaten.
Nehéz a felismerés és még nehezebb a változtatás. Kicsit úgy látom ezt, mint amikor egyre másra gyűjtjük a hasznosabbnál hasznosabb holmikat otthonra és a végén meg már semmit nem találunk a saját lakásunkban, mert teljesen ellep mindent a praktikusabbnál praktikusabb tárgy, ami valahogy könnyebbé teszi az életet. Vagy rövidített formában: a kutya is jó dolgában veszik meg. És ez utóbbi az, amit a boomerek is hajtogatnak, amikor összesúgnak a hátunk mögött, ha panaszra hajlik a szánk. Úgyhogy nem is igazán merünk panaszkodni, mert nem a rendszer és nem a vállalat, aki kényszerít valamire, hanem mi kényszerítjük magunkat, illetve hagyjuk magunkat elsodortatni az árral. Mert most mindenütt áradás van, a természetben, a szociális médiában, a turizmusban, a kereskedelemben, az email fiókjainkban, mindenhonnan csak úgy ömlik és ömlik szembe valami, tehát nagyon erős szál fenyőnek kell itt lenni, hogy ne szakadjunk derékba vagy gyökerestől ne sodorjon el bennünket a különféle áradások egyike.
Talán úgy lehet ellenállni, ha összefogódzunk, egymásba kapaszkodunk és megtartjuk egymást, amikor egyik-másikunkat jobban beszippant egy-egy örvény. De amíg kuriózumnak számít az otthoni munka, amíg még mindig elhangzik a “hát így könnyű, ha otthon vagy”, illetve a workaholic, karrierista, még a gyermekei sem érdeklik típusú megbélyegzés, addig sajnos magunkra vagyunk utalva, hogy megálljuk a helyünket, hogy kiálljunk magunkért és értékeinkért, akár önmagunkkal is szembeszállva is és kialakítsunk egy olyan fenntartható rutint, ami tekintettel van egyénre és közösségre, mentális és fizikai egészségre egyaránt és amit szívesen adunk tovább a következő generációknak, ahol már ez lesz az új norma, az irodázás a nyári konyha melletti kerti asztalnál.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
