fbpx
Omlás Hamlesch Amnaș

Időn kívüliek

Szerző: Kósa István •  Fotók: Kósa István • 2019. július 23.

Megosztom:

Időn kívüliek

az erdélyi szászföld közlegelőinek fái

A dél-erdélyi ősfás legelőkön ugyanazt lehet látni, amit ötven-száz évvel ezelőtt lehetett volna. Ezek a képek —a gumicsizmákat leszámítva — készülhettek volna ötven-hatvan éve is.

Az öreg tölgyek nagyjából így néznének ki, számukra egy fél évszázad nem sokat jelent. Nem is érdekli őket, hogy mi zajlik lent a völgyben, ahol az éveket olyan nagyon aprólékosan számolják. Pedig történnek ott dolgok. A földdarab, amibe belenőttek, már nem is annyira szász föld, és már nem is mindig köz-legelő.
Ők csak kapaszkodnak a talajukba, szezonban fotoszintetizálnak, és felpakolnak a repedezett kérgük alá egy évgyűrűnyi faköpenyt. A lényeg, hogy legyen egy kevés víz, ne legyen sok a fagyöngy, a cincérek is csak módjával furkáljanak, és rendszeresen csoszogjanak közöttük kétlábúak, akik botjaikat lóbálva terelgetik a négylábúak hordáit és nézik, ahogy azok érdes fogaikkal és nyelvükkel fűcsomókat továbbítanak emésztőcsatornáikba.

Ez fontos, mert ezek a kisebb-nagyobb növényevők a fűvel együtt lerágják a magoncokat is. Ha nem nyírnák le a gátlástalanul törekvő fiatal fákat, azok pillanatok alatt már az öregek víz- és tápanyag fejadagját szívogatnák és rossz esetben akár a fényért is versengeni kellene velük. Akkor annyi lenne a szép koronáknak, a fél évezredes, méltóságteljes haldoklásoknak.

A legutóbbi évszázadban lent, a völgyekben egy kicsit felgyorsultak az események. A felgyorsult események hevében eltűntek az erdélyi szászok és maradtak az egykori szász falvak mint omladozó díszletek. Nincs már semmi abból a stabilitásból, ami századokon át alapjaiban meghatározta az itt élők életét. Épp ellenkezőleg, többségében olyanok lakják az egykori szász falvakat, akik jól megvannak a jelenben, nem a hagyományok tisztelete és a jövőn való gondolkodás tölti ki az életüket.

A képek analóg eljárással készített, zselatinos ezüst papírképek szkennelt változatai.

A legelőkön azért szépek a fák, kár, hogy csak kicsit összeszoruló gyomorral lehet nekik örülni. A legelő állatok gazdái kicserélődtek, és a legeltetés alapvető célja is megváltozott. Régen tejért, gyapjúért, bőrért és húsért legeltettek, ma inkább már csak pénzért. Ennek szebbik fele pedig területalapú mezőgazdasági támogatás formájában érkezik.
A pénzért cserébe pedig úgy kell kezelni a legelőket, ahogy Nyugat-Európában öltönyös, fekete cérnazoknis hivatalnokok eldöntik, hogy kezelni kell. 
Ha arra adnak pénzt, hogy legyen fa, maradnak a fák, ha arra (és sajnos a jövőben erre esély van), hogy nem kellenek a fák, akkor már dőlnek is recsegve a százados tölgyek.

Az öreg fák amúgy is csak tereptárgyaknak számítanak az új szomszédaik számára. Vagyis tűzifaként nagyon jól hasznosítható tereptárgyaknak. Nem is lehet elvárni tőlük, hogy gyorsan csodálni kezdjék a göcsörtös, vén fák ágainak fraktálformáját, szabálytalan tökéletességét, amikor amúgy is tele van a fejük a tévéből és rádióból rájuk omlott, számukra többnyire értelmezhetetlen hülyeségekkel.

Történt azért jó is az utóbbi években: megszaporodtak azok, akiknek nem sok közvetlen közük van a szász közlegelőkhöz és fáikhoz, de tudnak úgy nézni ezekre a fákra, mint lenyűgöző, öreg lényekre. Kevesebben, de azért vannak, akik tesznek is azért, hogy továbbra is legyen még akikre így nézni. Tőlük függhet a dél-erdélyi legelőkön most még tízesével-százasával fellelhető évszázados fák sorsa..
Talán majd jönnek olyan állattartó-generációk is, akik beledőlnek a kellemes melankóliába, ami ezekből a helyekből árad, elkezdenek másként nézni a fáikra, és meg se fordul majd a fejükben, hogy tűzre dobálják a göcsörtös óriások darabjait.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.