02 jún Érzelmi mumusaink – azaz, mivel tudom kicsinálni magam napi szinten?
Érzelmi mumusaink – azaz, mivel tudom kicsinálni magam napi szinten?
Nem élünk könnyű időket, érzelmileg bármennyire is kiegyensúlyozottak vagyunk, leterhel mindaz, ami körülvesz minket. Így ebben a periódusban még inkább jó lenne, ha tudatosítanánk, hogy mi veszi el az energiát tőlünk, és mi billent ki az egyensúlyunkból, illetve jó lenne tudatosítani azt is, hogy mi az, ami tölt, mi az, ami motivál, inspirál, ami jó érzéssel tölt el és erőt ad, erőforrásunk tud lenni.
Nagyon sokszor a rossz hangulatunkat, a levertségünket, kedvtelenségünket, energiaszegény érzetünket annak tulajdonítjuk, hogy sokat dolgoztunk, hogy határidős feladataink voltak, hogy sok időt töltöttünk a dugóban, hogy hosszú gyűléseken vettünk részt stb. Nem igaz, hogy ezek nem húznak le, hogy ezek nincsenek hatással ránk, azonban sokkal nagyobb ereje és hatása van ránk a gondolkodásunknak és a hozzáállásunknak. Hogyha például a negatív gondolkodásunk és a romboló hozzáállásunk kilóban lenne mérhető, akkor lehet, hogy komolyabban vennénk és mindent megtennénk azért, hogy változtassunk rajta, csakhogy ne rakódjon a csípőnkre, hasunkra, combunkra. De mivel nem látható, és nem kézzel fogható, így nem hisszük, hogy olyan nagy hatással lenne ránk, holott az egész életünket, jólétünket befolyásolja, és van, hogy teljesen átveszi felettünk az irányítást.
A továbbiakban nézzük meg kicsit, hogy mi az, ami leginkább érzelmileg hatással van ránk, és hosszú távon képes kicsinálni bennünket.
Az első és legfontosabb az elvárásaink.
Néha nem is tudatosítjuk ezeket, de tele vagyunk elvárásokkal magunkkal és másokkal szemben is. És ez az egyik biztos útja és módja annak, hogy érzelmileg kibillentsük és lehúzzuk magunkat. Amikor elvárásokról beszélek, akkor nem a magas mércére gondolok. Mert a mérce kell ahhoz, hogy fejlődjek, hogy jobbá váljak, hogy megszűrjem az embereket, akiket beengedek az életembe, hogy dönteni tudjak bizonyos helyzetekben stb. Az elvárások viszont gátolnak, lehúznak, mert általában ezek nem a realitás talaján mozognak, az esetek többségében irreálisak és nincs ahogy teljesíteni őket. Egy másik csapda, ami az elvárások mögött húzódik meg, hogy az elvárásaink a mieink, és ezeket egy másik embernek 100 százalékosan nincs, hogy teljesítenie. Így marad a frusztráltság és a keserű szájíz utána…
Egy másik érzelmi lehúzó tényező a mindent kontroll alatt tartani hozzáállás.
Ezt azért szeretnénk, mert a kontroll azt az érzetet kelti bennünk, hogy biztonságban vagyunk. Holott az igazság az, hogy nincs olyan, hogy mindent kontroll alatt tudjunk tartani, és nem is lenne jó. Az élet szépségét pont a kiszámíthatatlansága adja. A természetben is folyton változik minden, hol süt a nap, hol fúj a szél, hol esik, hol havazik. És mégis minden mindig a helyére kerül, összhang, rend és biztonság uralkodik a természetben. Ehhez azonban kell az alkalmazkodás és a rugalmasság. Alakítsunk ki tehát egy ilyen mindsetet és ne egy kontrollmániásat, mert illúzió a kontroll — így ettől is csak frusztráltak, szorongók leszünk annyiszor, ahányszor nem sikerül kontrollt gyakorolnunk valami vagy valaki felett.
Szintén lehúzó tényező, ha folyton hasonlítjuk magunkat, az életünket másokhoz.
Ebben a szociális médiának is nagy szerepe van, mert teret ad ennek. A folyamatos hasonlítgatásnak azonban sosincs vége, mert mindig kerül egy olyan személy, aki náladnál szebbnek, okosabbnak, boldogabbnak, tehetősebbnek stb. tűnik. Ha magadat folyton máshoz hasonítod, akkor ez csak az önbizalmadat rombolja, és rossz közérzetet teremt benned, úgyhogy ne tedd. Mindenki a maga útját járja, és mindenki ott tart, ahol éppen tart. Az energiát ne a hasonlítgatásba tedd, hogy csekkolod mások fotóit, életét, hanem fektesd inkább magadba, a fejlődésedbe. És mindig csak és kizárólag magadhoz hasonítsd önmagadat, a célod az legyen, hogy ma jobb legyél, mint tegnap voltál, és ne az, hogy jobb legyél mint X.
És nem utolsó sorban, ami még szintén negatív hatással van ránk az a túlvállalás.
Hajlamosak vagyunk túlvállalni magunkat. Addig dolgozunk, és annyi mindent vállalunk el egyszerre párhuzamosan, amíg a testünk és a lelkünk nem bírja már tartani a lépést velünk és megjelenik a krónikus fáradtság, a kimerültség, a kiégés, a szorongás. Miért tesszük ezt? Miért vállaljuk túl magunkat? Sok esetben azért, mert azt hisszük, hogy így értékesebb emberek vagyunk, ha folyton foglaltak vagyunk, ha kellünk másoknak, a világnak. Azt hisszük, ha túl sok a szabadidőnk, akkor nem vagyunk elég fontosak, elég értékesek. Valójában ilyenkor magunkról nem hisszük el, hogy elég értékesek vagyunk, és folyton a külvilágtól várjuk el, hogy visszajelezze ezt nekünk. Jó lenne ilyen téren is egy másfajta mindsetet kialakítani, meghúzni a határt, többször nemet mondani és nem túlvállalni, kicsinálni magunkat. Elhinni, hogy elegek vagyunk és értékesek, akkor is, ha a határidőnaplónk nincs óráról órára betáblázva.
Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
