Egy kirándulás, ami nagyon balul sült el

Az út lassan lejtett. Havas volt, néhol egészen jeges. Itt már nem volt letakarítva, csúszott. Az oldalból lezúduló és az utat átmosó olvadék, mély árkokkal fodrozta tele az előttünk kanyargózó utat. Úgy sétáltunk bele a csapdába, mint rágcsáló a húsos szalonnával megrakott egérfogóba. Vakon, tudomást sem vettünk róla! Ez nem volt elég, más tényezők is színezték a játékmezőt. Egyre több autó torlódott fel. Egyre nagyobb volt a sor. Erre sem gondoltunk, még annak ellenére sem, hogy tisztán tudtuk, ez a szakasz mindig zsúfolt. Az út közben annyira elromlott, hogy már csak nagyon nehezen tudtunk egy-egy átmosáson átvergődni. És akkor történt valami olyan, ami megkongatta a vészharangot. Az előttünk lévő autók megtorpantak. Én is kiszálltam. Egy elég nagy árok állta az utunkat. Ezen már nem volt biztos, hogy átjutunk. Én akkor láttam be, hogy a természettel újat húzni, itt és most, már nem érdemes. Az első jó döntés. Csak már késő volt…

A neheze még csak ezután jött. Abba nem gondoltunk bele, hogy a platóról lejtősen jöttünk el idáig. Most ezt a csúszós, akadályokkal teli utat fölfelé kell megtenni. Az útviszonyokra pedig még rátett egy lapáttal az egyre nagyobb forgalom. Sok olyan felelőtlen volt még az úton, mint mi magunk. Hihetetlen vakmerőség és kockáztatások során, miközben újra és újra feladtam és éreztem, hogy ez az a pont, amikor véget ér számunkra a kéjutazás, kijutottunk. Kijutottunk abból a jeges pokolból, amiből úgy gondoltam, hogy csak autó nélkül, gyalogosan, teljesen leamortizálva mászhatunk ki. A Bucsecs-platón nagy kő esett le a szívemről, kijutottunk Dante poklából. De korai volt az öröm…

A dugó egyre nagyobb lett. Lassan már csak egy sávon közlekedtünk, a másikat lefoglalta a helytelenül parkoló autók végtelen hosszú sora. Már így is elég kritikus volt a helyzet, mindenki dudált és próbált haladni, közben már annyi autó gyűlt fel, hogy nem volt már egy talpalatnyi hely sem a hegyen. Mindennek a tetejébe, itt adta fel a harcot a mi autónk is. Nem tudtam begyújtani. Hirtelen se fék, sem pedig gáz nem állt a rendelkezésemre. Itt vesztettem el minden reményt, a kontroll teljes hiányában.

Nem pánikoltam be azonnal. És talán pont ez ijesztett meg a legjobban, mert át tudtam látni ezt a sehova nem vezető helyzetet. Először is az villant át az agyamon, hogy ha nincs fék, pont a hegyek között, nem fogok tudni megállni. A kézifék adott egy apró biztonságérzetet, de aztán eszembe jutott valami egyéb. Egy hegyi út, lejtők és emelkedők végtelen sora. Ha megállunk, többé már nem fogunk tudni elindulni és ezzel elzárom az egész utat, beláthatatlan következmények sorozatát idézve elő. Ekkor kezdtem el igazán pánikolni, mert rádöbbentem arra, hogy előbb vagy utóbb, de mindenképp megállunk. Az első emelkedőn nagy nehezen átevickéltünk, de az ezt követő lejtő során már nem tudtunk annyira felgyorsulni, hogy a következő emelkedőn is átjussunk. És ahogy felértünk az emelkedő tetejére, rohamosan lassulni kezdett az autó és egy kanyarban, alig 1–2 méterre a mélységtől lehorgonyoztunk, mint egy partra vetett hal. A mi esetünkben még a ficánkolás sem jöhetett szóba. Ott, abban a szent helyben, félig az úttesten, a könyörtelen dugóban megálltunk és nem mozdultunk egy tapodtat sem. Legalább nem zuhantunk be valahol, valamelyik szakadékba, de mi lesz most a mögöttünk torlódó tömeggel? Szerencsére, hisz minden rosszban van valami jó, az emberek segítségünkre siettek és egy picit odébb toltak bennünket. Hála az égnek, volt még hova! Mindenhol autók parkoltak. A gondviselés szorított még egy kis helyet, és mi ezért olyan hálásak is voltunk, hogy öt órán keresztül el sem mozdultunk innen.

Delet ütött az óra mikor megfeneklettünk, a sötétedés pedig szintúgy ott ért bennünket. Az én szüleim az ország egy másik szegletében keveredtek dugóba, ők nem tudtam eljönni értünk. A feleségem szülei útnak indultak, de ebben a csúcsforgalomban a Prahova völgye áthatolhatatlan, akár Achilles páncélzata. Számtalan elmélettel álltam elő, volt rá időm bőven, de amilyen gyorsan jöttek az ötletek, úgy bukott meg sorra az összes. Autómentőt hiába hívunk, nem tud feljönni a hegyre. A mi autónk persze nem gyúlt be, az akkumulátor megadta magát teljesen. A következő ötlet az volt, hogy induljunk el gyalog, de valószínűleg nem értünk volna le sötétedésig Sinaiára, és persze az autót sem szívesen hagytam volna el. Így hát vártunk. Öt kerek órán át. Szerencsére a napon nem fáztunk, de amikor kezdett sötétedni, biza a hőmérséklet is zuhanórepülésbe kezdett. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétünk, hogy nevessünk a szerencsétlenségen. Még lőttem pár képet a szivárványalkonyatban, aztán teljesen besötétedett. A hegy lassan elcsitult. És végre az út is felszabadult. Öt óra alatt érkezett meg a felmentősereg, és négy óra alatt értünk haza.

Az új akkumulátorral az autó is begyúlt, majd egy rövid távú vontatás után sikerült visszanyerni némiképp az uralmat az autó fölött. Meglepő módon, utólag kiderült, hogy nem az aksival volt a gond, hanem az újratöltéssel. Hiába volt mozgásban az autó, csak elszipolyozta az áramot, és semmit sem töltött vissza. Így maradtunk egyik percről a másikra egy működésképtelen autó fogságában.

Felkészületlenül, egy jó adag felelőtlenséggel megfűszerezve, soha ne vágjunk neki egy potenciális veszélyeket rejtő hegyi útnak. Nem érdemes. Mi ezt egy életre megtanultuk!

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.