Duna-delta, vadregényes mellékutakon

Szerző: Ladó Csaba •  Fotók: Ladó Csaba • 2020. november 5.

Megosztom:

Duna-delta, vadregényes mellékutakon

Alig tudtam fejemre húzni a csukját. Szó szerint vágtattunk a szilaj hullámokon. A hátsófelem pattogott a szivacsozott deszkaülésen, és közben megállás nélkül arcomba csapott a megtört hullámok vízpermete.
Az idegenvezetőnk és egyben pilótánk nevetve nyomta a pedált. Nem törődött ő semmivel, elvégre azt ígérte nekünk, hogy nem szokványos kirándulással lep majd meg minket. Fején sapka volt, szemét napszemüveg védte. Nyakig esőkabátban dacolt a süvítő széllel. Vele együtt hatan utaztunk a motorcsónakban, összenéztünk és mindenkiből kitört a nevetés, közben erősen kapaszkodtunk, valahol a Razim-tó háborgó vizein…
Alig múlt nyolc óra azon az ominózus reggelen, amikor befutott a telefonomba egy várt, de mégis váratlanul ért üzenet: Tízkor indulunk! Öltözzenek melegen! Kellett egy-két másodperc, mire oszladozni kezdett a köd körülöttem. Foglaltunk ugyanis egy deltás kirándulást. Nem mondták biztosra, hogy lesz is belőle valami, de megígérték, hogy mindenképp értesítenek. Hát szóltak is, két órával indulás előtt! Úgyhogy nagy hirtelen összekaptuk magunkat és rohantunk reggelizni. Tízkor már kezdődött a névsorolvasás!
Az idegenvezetőnk lelkesen üdvözölt, majd gyorsan beterelt a motorcsónakjába, kiosztotta a mentőmellényeket, és pár perc múlva már magunk mögött is hagytuk Gura Portiței-t, a szálláshelyünket. Amíg kiértünk a Golovița nyílt vizére, bemutatkozott. Megtudtuk, hogy bukaresti és pilóta a végzettsége. Nyaranta pedig a hobbijának él, a Deltában szervez kirándulásokat, nem szokványos kitérőkkel. Egy talpraesett, egészséges humorral megáldott, középkorú férfi volt, és amint később kiderült, tényleg él-hal a Deltáért.
Amikor kiértünk a Golovița-tó nyílt vizeire, megállította a motorcsónakot és bejelentette, hogy a kirándulás ezennel kezdetét veszi. Éppen a semmi közepén voltunk, és minden túlzás nélkül is erősen hullámzott a tó vize. Egyébként a csónak másnap lerobbant. Szerencsére még hazaértünk vele. Elmesélte, hogy nem mindennapi kirándulásokat szervez, és utazásunk merőben el fog térni azoktól az átlagos Delta-látogatásoktól, amelyeket a hozzá hasonló idegenvezetők kínálnak fel. Elsőre kissé marketingfogás íze volt a dolognak, aztán idővel kezdtem elhinni mindent, amit mondott…
Két tó hullámzó vizén állomásoztunk. Egy különleges hely volt ez. Egészen pontosan a Golovița és a Razim-tó határmezsgyéjén, ahol réges-régen egy földsáv választotta el egymástól a két vízfelületet. A földsáv a tévesen elnevezett Bisericuța szigetet, valamint a másik oldalon a 29 m magas Capul Doloșmant kötötte össze. Ha a legendának hinni lehet, a Capul Doloșman tetején állt az ország legrégibb vára, az Argamum vár, melynek romjai a mai napig is fellelhetőek a sziklaszirten. A tévesen elnevezett Bisericuțán pedig egy védelmi bástya állt kápolna helyett. Ezt a két pontot kötötte össze egy kereskedelmi út, ami idővel a heves hullámzás áldozatául esett és azóta is a tó medrének részét képezi.
Bár sütött a nap, az ide-oda cikázó szél miatt erősen háborgott a Razim-tó vize. Pedig még hosszú út várt ránk. A Dranov-csatorna bejáratáig még nem kevesebb, mint 18 km-t kellett megtennünk. A tenger menti tavak egyébként a Fekete-tenger lagúnáját képezik, így ennek következtében a Capul Doloșmant az ország legmagasabb tengerparti pontjának tekintik. A hely érdekességéhez az is hozzájárul, hogy amíg a tenger egyértelműen sós, a lagúna tavai, legalábbis ami a felső tavakat illeti, édesvizűek. Ez teszi a környéket igazán jellegzetessé és változatossá.
Látva ezt a hatalmas víztömeget, ahogy ott ringatóztunk védtelenül, nehéz volt elhinni, hogy ennek a hatalmas lagúnarendszernek legmélyebb pontja sem haladja meg a három métert. Hogy még fokozza a helyzetet, az idegenvezetőnk azt is elmesélte, hogy hajózás szempontjából az egyik legveszélyesebb tó a világon. Egyrészt azért, mert nagyon sekély és könnyen zátonyra lehet futni, másrészt a hullámok miatt. Itt szinte mindig hullámzik a víz, és a hullámok iránya nem megegyező, hanem legtöbbször ellentétes. A szél nagyon erős, a hullámzás pedig teljesen kiszámíthatatlan. Szavaival élve, úgy lebegünk itt, mint tojás a fővő vízben. Ez a jelenség egyébként a Fekete-tenger esetében is fennáll.
A Fekete-tenger ugyanis nem a sötét színéről, hanem a hajózási nehézségekről kapta a nevét. Bizonyos hajótípusok, mint például a katamarán, nem is használhatók biztonságos körülmények között, mert a tenger áramlatainak iránya és a szél iránya sokszor ellentétes, és könnyen felboríthatja a hajókat.
Ahogy suhantunk a tó vizén, a látóhatáron egyre jobban kirajzolódott a Delta legdélibb határvonala. A dús növényzet igazi várfalat emelt, elrejtve a világ elől különleges királyságát. Azonban ahogy közelebb értünk ehhez a magasba nyúló erődhöz, a lápvidék széttárta kapuit és megnyílt szemeink előtt a Dranov-csatorna kitaposott sugárútja. Európa második legnagyobb deltatorkolata állt előttünk. Amint beléptünk a Duna-delta kapuján, azonnal megváltozott a táj. A csatorna egyre jobban összeszűkült és jobbra meg balra újabb csatornák jelentek meg. Eltértünk balra. Majd eltértünk jobbra. És lassan kezdtem elveszíteni a fonalat. Ahogy a vezetőnk mondaná, rosszabb, mint egy labirintus.
Utazni a csatornákban egyébként rettentően izgalmas volt. Nagyon különleges hely, igazi kalandfilmbe illő vadvizeken haladtunk át. Némiképp hátborzongató is, hisz mindenhol csak víz van, egy talpalatnyi szárazföld nélkül, és a dús növényzeten át nem sokáig lát el az ember. A szűkebb kanálisokban, ahol az oldalról belógó növények megsimogatják a válladat, némán bámulnak rád az öreg mohás fák, kormoránok röppennek fel kiszáradt fák ágairól és földöntúli kuruttyolásban törnek ki a békák, valóban ijesztő. De amint kiértünk a csatorna menti kisebb tóra, merthogy ezekből rengeteg van, újra változott a Deltáról alkotott perspektívám. Hófehér tavirózsák úszkáltak csendesen. Mivel tiszta volt az ég és csodásan sütött a nap, a csalóka, sima víztükör azt a látszatot keltette, mintha az ég boltozatán lebegnének ezek a tüneményes, felettébb szűzies virágkelyhek. Egészségtől kicsattanó leveleik kényelmesen ringatóztak a tó vizén. A víz kristálytiszta volt, látni lehetett a Delta alját, óriás kagylók pihentek medrének fenekén, iszapnyoszolyán.
A vezetőnk csakhamar meg is állította a motort, előkapott egy jókora botot és kihalászott pár csodaszép kagylót. Életemben nem tartottam ekkora példányt a tenyeremben. Igazi szuvenír volt ez a számomra. Amíg gyönyörködtünk szerzeményünkben, az idegenvezető már be is vitt egy újabb kanálisba. Aztán át egy másikba, majd egy újabba. Csak kapkodtuk ide-oda a fejünket.
Ez még turistazóna volt. Több csónakkal is találkoztunk útközben. Aztán tett egy éles kanyart és bevitt az igazán sűrűbe. Annyira keskeny volt a csatorna, hogy le kellett hajtanunk a fejünket, hogy ne érjen el a két oldalról belógó nád és egyéb növényzet. Ez már így is elég izgalmas volt, de amikor közölte velünk, hogy egy olyan sekély szakasz következik, ahol még húsz centiméter vastagságú vízszőnyeg sem lesz a motorcsónak feneke és a Delta medre között, elsőre nem hittem el. De szerintem egyikünk sem. Viszont amikor nagyobb sebességre kapcsolt, mivel csak így tud ezen a bizonyos részen átlendülni, kezdett tudatom kapujában a felismerés dörömbölni, hogy mégis csak igazat mondott. Ugyanakkor már nem volt idő gondolkodni és igazán felesleges is lett volna, kapaszkodni viszont annál érdemesebb. Egyik kezemmel görcsösen fogózkodtam a csónak korlátjában, másikkal pedig próbáltam védeni a szemem a vészesen sokasodó nádkatonák puskacsövétől. Aztán egy újabb éles kanyar balra és a szinaptikus résben az andrenalin az egekbe szökött. A Delta medre valóban olyan közel volt a motorcsónak aljához, hogy azt éreztük, siklunk a felszínén.
Nagy volt a megkönnyebbülés, amikor végre biztonságosabb vizekre eveztünk. Nem mindennapi túrát ígért, hát meg is kaptuk rendesen. Ezekre a szakaszokra csak nagyon kevés idegenvezető merészkedik, mondta, és nem is lát abban semmi érdekeset, hogy a biztonságos, tágas csatornákon sétáltasson bennünket. Ha oda visz, nem sokat látunk. Itt viszont megtapasztalhattuk a Delta igazi arcát.
Nem kevesebb, mint négy órát töltöttünk ebben a vadregényes környezetben. Miközben mesélt, kiértünk a Dranov-tóra. Egy darabka mennyország köszöntött bennünket. Ez az érintetlen táj, ez az időtlenség, a gondtalan könnyedség, ahogy csak létezett megfoghatatlan térben és időben, varázslatos volt. Hattyúk, kanalas gémek, hófehér kócsagok, vadkacsák ringatóztak a víz felszínén. A levegőben tapintható volt a csend és a nyugalom.
A pelikánokat sajnos már lekéstük. Ők a Delta igazi gyöngyszemei. Ám augusztus végével elhagyják fészkelőhelyüket, hogy Egyiptomba repülhessenek átvészelni az itteni hideg telet. Már csak a hátrahagyottakat lehet itt-ott felfedezni, amelyek nem állták ki a pelikánok nászát, a repülés próbáját és magányosan kell majd a fagyhalállal szembenézniük. A természet olykor végtelenül gyönyörű, máskor meg kíméletlenül könyörtelen.
Ahogy tovább haladtunk az egyik csatornán, a vezetőnk arról beszélt, hogy mennyire törékeny tud lenne a Delta ökoszisztémája, mennyire befolyásolják az emberi tevékenységek, főleg mikor istent próbálunk játszani a természet évmilliós rendszerével. Könnyen elindulhat olyan láncreakció, mely teljesen felfordíthatja ezt a páratlan birodalmat. A domináns fajok utat törnek maguknak, a gyengék pedig lassan kikopnak az idő folyamán. Elmesélte, hogy nem olyan rég, a kormoránok kilövését megtiltották a Delta területén. Azt hitték, hogy jót tesznek vele, védik a kormorán populációt, de a következménye drámai lett. A kormoránok nagyon elszaporodtak, elképesztő egyedszámban vannak jelen, és naponta megeszik testsúlyuk teljes tömegét. Ez iszonyatos csapás a halállományra és a halászokra is. Mivel húsuk ehetetlen, így égen-földön nincs ellenségük. Mindezek mellett annyira savas az ürülékük, hogy a faágak teljesen elszáradnak tőle, és idővel maga a fa is kipusztul. Ez az élőlény nagyon kártékony. Ezért jobb lett volna ebben az esetben nem beleszólni a jól működő ökoszisztéma gépezetébe, mert ha megbomlik az egyensúly, beláthatatlan következményekkel járhat.
A nád dzsungelében hirtelen emberi kéz munkája bukkant elő. Csónakok és kikötő. Majd egy nagyobb épület ablakai kandikáltak ki a fűzfák közül. A Delta Paradis egy panzió. Elképesztő környezetben. Újra azt éreztem, hogy egy kalandfilmbe léptünk, ahol bármelyik percben történhet valami ezen a mindentől elzárt, felettébb elhagyatott helyen. Mint amikor az az érzése van az embernek, hogy nem is olyan távolról, valahol a nád sötét rejtekéből ádáz tekintetek leselkednek.
De még mielőtt bekúsztak volna a rémmesék tudatalattinkba, egy rövid pihenés után újra csónakba szálltunk, hogy visszatérjünk a Razim-tó vizére. Búcsúzóul egy kis attrakciónak is szemtanúi lehettünk a panzió kikötőjében. Aztán pilótánk nagyobb sebességre kapcsolt, majd egy szempillantás alatt vesztünk bele a nádtenger útvesztő labirintusába…

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ