02 szept Csavarok
Csavarok
Azért nem vagyunk kispályások, ami a pusztítást illeti, minden esetre. Az egy dolog, hogy hány ezer faj eltűnését, hány millió hektár erdő letarolását és mekkora mértékű felmelegedést idéztünk elő, pár évtized alatt, többé-kevésbé a kényelmünk érdekében, de amikor már a saját egészségünkre jelentünk veszélyt, akkor az már egy teljesen új szintje a felelőtlenségnek. Ez sem újkeletű intézkedési formája az emberiségnek, inkább csak új és keleti.
Első gondolatra nekünk semmi közünk nincs a távol-keleti vírusok vándorlási szokásaihoz. „Nem jártam ott, nem érdekel, hagyjál békén, nincs is vírus”. Második gondolatra azonban benézhetünk mondjuk a szekrényünkbe, és láss csodát, a holmink túlnyomó része pont távol-keletről származik. De ezt kellett megvásárolni, mert most a neon a divatos és amúgy is remekül nézünk ki bennük, mióta egy celeb tréner étrendjét követve slankulunk.
Csupa egzotikus gyümölcsből meg zöldségből áll az étrend, imádjuk, teljesen feldob. Igaz, hogy a hozzávalók nagyjából három hetet utaztak a brazil gyümölcsösökből a tajvani csomagológyárig, hogy végül eljuthassanak, az amerikai kiskereskedők közbenjárásával a mi kamránk polcaira. De a jutyubon ajánlották. És finom is, tényleg, eszméletlenül finom. És lehet, persze, hogy nincs bevizsgálva, hogy kizsákmányoltak termelőket, gyári munkásokat éhbérért vagy csak az élet jogáért dolgoztatva őket, de kisebb a glikémiás indexe, mint a az itthoni gyümölcsöknek. Az azért számít, nem?
Tisztán emlékszem, gyerekkoromban éveken keresztül, minden adandó alkalommal rácsodálkoztam a fekete hullámcsatok hihetetlenül alacsony árára. Akkoriban csak ezek a csatok, a pici orrbalzsam és a töltőtoll érkeztek Kínából, nekem meg nem fért a fejembe, hogy kinek éri meg száz darab csatot legyártani, megfesteni, díszes kartonra tűzdelni, átutaztatni a fél világon, végül ötven baniért értékesíteni. Ötven baniért! A százat! Nem is tudtam értelmezi az egy csatra eső értéket, ilyen váltópénz nincs is. És valakinek mégis megérte.
Mint ahogy most is megéri megkerülni a galaxist is, ha egy picivel több méz csorog a szánkba. A SAJÁT szánkba. Miközben mindent elpusztítunk, ami az utunkban áll. És valahol itt van elrejtve a dolgok nyitja: hogy csak a saját privát mézünk érdekel. Nem tudatosítottuk, de a szociális távolságtartás már évszázadokkal ezelőtt megérkezett közénk, az öncélú érdekekkel és egyéni törekvésekkel. Bár néhol fellobbannak még ilyen-olyan közösségi lángok, általában egyéni érdekképviseletek melléktermékeként, de az egység érzése és a közösség iránti elkötelezettségünk elillant, az egyén forradalmának füstjével. És itt állunk most, állítólag elzárva és vészhelyzetben, de tulajdonképpen csak attól a végtelen kényelemtől megfosztva, félig-meddig, amiben eddig sem volt indokolt és javasolt élnünk. Kegyetlen idők ezek, valóban, de az a fajta túlpörgés, amit magunk idéztünk elő és aminek a centripetális ereje most minket is beszippantott, egyszerűen fenntarthatatlan.
Természetesen remélni sem mertem, hogy a szükségállapot után nem lesznek megtömve a bevásárlóközpontok parkolói. Hogy az emberek most már, látva az eddigi gazdasági berendezkedés labilitását, ránéznek egymásra és szigorúan másfél méterre állva egymástól végiggondolják, hogy hát persze, ez az a fickó, aki ért ezekhez a szerverekhez, amire szükségem van. A másik meg közben, a maszkja alatt elmosolyodik, amikor az a meggypálinka zamata eszébe jut, amit a tavaly adott neki ez az ismerőse, aki éppen vele szemben áll. És ezek ketten egyszerre szólalnak meg, hogy hallod, nem tudnál nekem segíteni ezzel a szerverrel, meg hogy nem tudnál nekem adni abból a finom pálinkából.
De igen, persze, hogy tudok. Barterrel megoldjuk. És megtörténik közük a csere, fertőtlenített és biztonságos körülmények között. Mindenki boldog és senki nem költött pénzt. De ha netán az egyik költött volna, mert mondjuk a szerverrel semmi gond, de a pálinka azért jól jönne, akkor is rendben vagyunk, mert helyben maradt a pénz. Egy helyi kistermelő ezáltal nem kellett megfizessen egy marketing csapatot, aki eladja neki a pálinkáját. Vagy ha idén mondjuk olyan sok pálinka lett, hogy mégis csak kell az a csapat, akkor az is, ha helyi csapat és a pálinka marketingből keresett összeget végül elköltik a szerver javíttatására, akkor már teljes is lett ez a szűk kis kör, a szerveres, a pálinkás meg a marketinges között.
Ők hárman, egy csütörtök délután megalkották a fenntartható gazdaság modelljét. Feltételezem, hogy a kíváncsiságunk vagy az új élményekre való nyitottságunk okán estünk áldozatul, magunkkal rántva a teljes ökoszisztémát, ennek a páratlan lehetőségnek, hogy megkóstoljuk például a licsit, felpróbáljuk a keleti varrodák mini ruháit vagy maxi pólóit, amire mandarinul nyomtatták rá, hogy a selfi#sh. Tudásszomjunknak tudható be valószínűleg az is, hogy a szükségállapot lazítása után egy nappal már egymás tarkójába szuszogva tolongunk a bevásárlóközpontokban, orr alá húzott maszkokkal, amelyeket az autónkhoz érve, egyazon mozdulattal akasztunk le a füleinkről és dobunk ki az autó ablakán.
Ez lenne számunkra a közösségi élmény, hogy shoppingoljunk, fogyasszunk és forró vízben feloldható visszaigazolásokban legyen részünk, egy olyan kirakatközösségben, ahova valójában senkit sem fogadtak be, mégis mindenki talált helyet magának?
Szerencsénkre nem (csak).
Közösségi élmény az, amikor mindenkinek nehéz a sorsa, de mégis segítséget nyújtunk egymásnak, ingyen és bérmentve. Közösségi élmény az, amikor a helyi kisvállalkozótól megvásároljuk azt is, amire csak hónapok múlva lesz szükségünk, ezzel ételt téve az asztalára. Közösségi élmény az, amikor rászánjuk az időnket és energiánkat arra, hogy a körülöttünk élőktől nem vonjuk meg a zavartalan életre való jogot. Közösségi élmény az, amikor úgy állunk szembe egymással egy világjárvány idején, hogy maszkot teszünk, ezáltal megvédve egymást saját fertőzéseinktől. Közösségi élmény az, amikor az egyéni célok és önmegvalósítások láthatatlanul hevernek egy elfelejtett pitvarban, miközben keringésünkben a körülöttünk lévő élet tartalommal való megtöltésének vágya lüktet. Közösségi élmény az, amikor végre azt érzed, hogy nem csak adsz, de vissza is kapsz valamit abból a szövetből, aminek te is a sejtje vagy. Közösségi élmény az, amikor fogtad azt a kezet, amelyik a te ruhádat varrta, a te ételed készítette.
Kétezer-húsz van és az emberiség a világ összes tudásával felszerelkezve, a klímaváltozás vészharangjának kondulása közben hirtelen kicsapódott, mint a majonéz és nincs az az AI vagy az a szósölmédia-kampány, ami összetarthatná. Csak mi tudjuk összetartani egy-egy kisebb egységeket alkotva, úgy hogy felelősségteljesen kezdünk végre viselkedni. Felelősséget vállalunk a tetteinkért, felelősségteljesen bánunk a társainkkal, környezetünkkel és felelősségteljes döntéseket hozunk a saját életvitelünkkel kapcsolatban. Azt a fajta felelősségtudatot kell előkeresnünk magunkban, amit annak idején jó szüleink a nyakunkba akasztottak, a házuk kulcsával együtt.
Emellett pedig el kell fogadnunk végre, hogy nem a mérnökei vagyunk ennek a végtelen világnak, hanem a csavarjai. Viselkedjünk végre csavarként, hogy az a rendszer, amit mi tartunk össze, ne essen szét darabokra a következő krízishelyzetben.
Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
