06 máj Beszélgetés Várvédő Zsolt galériatulajdonossal – 125 éves a nagybányai művésztelep
Beszélgetés Várvédő Zsolt galériatulajdonossal –
125 éves a nagybányai művésztelep
Kevés olyan magyar ajkú személy van, aki ne hallott volna a 125. éve éppen ezen a napon alakult nagybányai művésztelepről. De valószínűleg annál kevesebben vannak, akik annyira ismernék a történetét, mint Várvédő Zsolt. Ő mesél erről az erdélyi történetről most nekünk: előkészületekről, alapításról, a festőiskola működéséről, művészeiről, az átalakulásától eltelt évtizedekről. Majd a saját életéről is: hogyan vált műgyűjtővé, milyen a kortárs művészek helyzete napjainkban Romániában és a világban, hogyan viszonyulnak a festészethez és műalkotásokhoz az emberek, hogyan hozta létre saját galériáját és mi lehet a mi felelősségünk a művészet támogatásában.
Érdekességek a 125 éves nagybányai művésztelepről
1896. május 6-án Hollósy Simon 30 festő kollégájával megérkezik Münchenből, hogy egy új művészeti központot hozzon létre. Hollósy megunta a müncheni akadémikus művészeti életet, a természetbe vágyva ettől a precizitástól próbál szabadulni. Mottójaként a természetben, plain air naturalizmussal akar festeni, a 10 000 lakos alatti szürke kis bányászváros pedig tárt karokkal és támogatással fogadta e jó értelemben vett bohém embereket, akik az adott közéletet teljes mértékben felpezsdítették. Meglepő módon inspiráló közegre találtak itt, amelyet nehéz elképzelni több mint egy évszázad távlatából, hiszen e szürke életet élő bányászok szürke hétköznapjaikat színesre meszelt házakkal próbálták felvidítani, a rengeteg színes kerti virág, a város akkori szimbóluma, a piros kupakos református templom, az égszínkék égbolt, a távolban elhúzódó hegyek mind-mind pozitívan hatottak a szürkeség elől menekülő művészekre és itt élőkre egyaránt. Tömeg, éljenzés és villásreggeli várta a művészeket a nagybányai állomáson, a város akkori polgármestere, Turman Olivér a festők pártfogójaként egy kinti műtermet adott át, ami voltaképpen egy egyszerű faszerkezető szénatartó volt a Jókai domb tetején, amit Stohl Béla egykori bankár és ügyvéd adományozott a városnak, csodálatos hangulattal és kilátással a városra.
Ennek feltételeként minden vasárnap kiállítást szerveztek. Szombaton kisöpörték a műtermet, fenyőágakkal feldíszítették és vasárnap, templom után mindenki felsétált a dombra és megnézte a 30–40 kiállított festményt. Multikulturális várossá válva volt olyan év, hogy 200 művész is élt és alkotott itt a világ különböző országaiból, Amerikától Ausztrálián keresztül Japánig, vagy éppen Nyugat-Európából. A öt alapító a már említett Hollósy Simon mellett a nagybányai születésű Réti István, a kiskunhalasi Thorma János, aki 14 éves kora óta e városhoz kötődik, valamint Ferenczy Károly és Iványi-Grünwald Béla.
Majd az évek során a nagybányai művésztelep életében több válságpont is kialakult. Talán az első az 1899-es, amikor is a 3. évfordulóra Hollósy külön állít ki Budapesten, Hollósy és tanítványai címen a Nemzeti Szalonban, míg a nagybányaiak Ferenczy vezetésével a műcsarnokban. Talán ez volt az első törés, amely odáig fajul, hogy 1901-ben egy személyes konfliktus után Hollósy összeveszett Thormával, amelyből párbaj lett, tétjeként pedig a vesztesnek el kellett hagynia Nagybányát. 1902-ben Hollósy már nem él a városban. A következő fordulópontként az 1906-os év szerepel, amikor is megjelenik a Matisse-féle fauvizmus Nagybányán is. Ekkor hozza magával Czóbel Béla az 1905-ben Párizsban bemutatott festményeit, vadságuk, erős színeik, fekete kontűrjei, groteszk túlrajzolásai kiverik a biztosítékot. Ekkor megharagszik az itteni kigúnyolás miatt, többet nem jön vissza a városba, de a magot elvetette és olyan nevek, mint Ziffer Sándor, Tihanyi Lajos, Boromisza Tibor, Bornemisza Géza, Perlrott Csaba Vilmos elkezdik követni. Talán ez az irányzat tette igazán híressé a nagybányai művésztelepet. A harmadik jellemző irányzat a harmincas évek avantgárdja, amelyben Pittner Olivér vagy éppen Klein József már nem csak a természetet szeretné ábrázolni, hanem a társadalmi igazságtalanságokat, szegénységet, bányásztemetéseket, beteg gyerekeket, szomorú pillanatokat, így megjelenik a figurális művészet, mely szintén ellentéteket vált ki. A második világháború után teljesen átalakul a nagybányai művésztelep koncepciója és vezetése, amely végülis a mai napig él.
A nagybányai művésztelep hatása
Várvédő Zsolt szerint nem is lehet elképzelni a magyar festészetet enélkül, hiszen 1–2 kivétellel nincs olyan magyar művész, aki ezekben az időkben ne járt volna Nagybányán. 1896 és 1937 között Réti István precíz jegyzeteiből kiderül, hogy 1192 művész járt Nagybányán, sok külföldi is, illetve napjainkig közel 4000-en. Az 1945-től a rendszerváltásig eltelt időben a magyarországi művészettörténészek nem igazán tudták kutatni ezt a területet, így robbanásszerű felfedezése Zsolt szerint 1990 után történt. Számukra is hihetetlen volt, hogy milyen nagysága volt ennek a telepnek, például egy 1914-es bejegyzés szerint 78 tag volt a művésztelepen belül és 40 ezen kívül, havonta 400–500 kép készült, évente 2000, ha csak a nyári periódust vesszük. Így 50–60 000 lehet a Nagybányán készült képek száma.
A magyar művészettörténet is számos részen újraíródott, mivel például 1990-ig kevésbé ismert Boromisza Tibor nagybányai munkássága, mivel a helyi pletykák szerint 1914-ben, amikor a festő elvált a feleségétől, az megtiltja, hogy elvigye a városban készült alkotásait. Ma már mindenki tudja, hogy ez volt a legjobb periódusa. Boromisza Tibor egy érdekes figura volt egyébként, aki az 1906-os konfliktus kiváltója lehetett. Már a jelenléte Nagybányán egyébként gondokat okozott, hiszen az akkori szatmári római katolikus püspök unokaöccse volt, aki elvette Tordai Máriát, egy hithű református család lányát. Ez a házasság már akkor nem lett jó szemmel nézve. Ő egy temperamentumos, huszáriskolát végzett festő volt, akit egyedüliként kizárnak a nagybányai művésziskolából és akit nem hívnak meg az 1912-es nagy jubileumi kiállításra, sőt a művésztelep mellett elhelyezkedő kiállítótermét szögesdróttal körbekerítették.
Napjainkban a viszonyulás
Várvédő Zsolt szerint a nagybányaiak többsége, főként az újgenerációs lakosai nincsenek tisztában azzal, hogy pontosan mit is rejt magába a városuk. 1989-ig nem igazán született valamire való művészeti leírás románul, kivéve egy pár magyar nyelvű monográfiát. A romániai művészettörténet mai napig nem igazán tér ki külön a nagybányai művésztelepre, noha 1990 után berobbant a műkereskedelem, a művészettörténeti tanulmányok nagy mennyiségű gyártása is, valamint nincs igazán olyan év, hogy a világ bizonyos országában ne legyen a nagybányai festőiskoláról szóló kiállítás.
Várvédők igenis léteznek
Gyerekként sohasem foglalkozott a művészet világával, noha nagybátyja, Várvédő István híres szobrász volt. 1993-ra nyúlik vissza a Várvédő Galéria története, és egy véletlennek köszönhető. Egy antikváriumban kezdett el dolgozni Zsolt, egy nyári munka volt a terv, immár 28 éve ott dolgozik, amelynek időközben társtulajdonosa lett. Az antikváriumon keresztül kezdett el festményekkel foglalkozni, és talán a 90-es évek közepén az volt a szerencséje, hogy a legjobbaktól tanulhatott. A mai technológia világában már online is megtörténhet az üzletkötés, de ekkor még sokkal komplikáltabb volt. Ezek a gyűjtők megtanították, hogy kik a nagyok, kik a fontosak és a legjobbak, milyen művésznek voltak jobb és gyengébb periódusai.
A Várvédő Galéria egy szerencsén múlt a gyűjtő szerint. Egy régi álom volt, hiszen közel 20 éve gyűjt festményeket. Olyan nagyra gyűlt a gyűjteménye — otthon az ágy alatt, szekrény mögött, szülőknél, nagyszülőknél lerakva —, hogy megszületett a vágy arra, hogy egy méltó helyre kerüljenek.
Alkalma adódott a galéria ingatlanát megvásárolni, melynek a gyűjtemény bemutatása mellett a fő célja, hogy függetlenül a várostól vagy egyéb entitásoktól, évente egy-két alkalommal művészeti kiállításokat szervezzenek itt. Érezte, hogy a nagybányai kulturális életben gond van, kevesen vesznek részt a kiállításokon, illetve a múzeum nem szervez ideiglenes, tematikus kiállításokat, egyéni tárlatokat. 2019 szeptemberében nyitották meg az István-torony lábánál elhelyezkedő galériát, 300–400 ember részvételével. Nagy megtiszteltetés volt számukra, hogy a galériát a budapesti művészettörténész dr. Virág Judit nyitotta meg. Az első kiállítás anyaga kortárs műalkotásokból állt. Tele volt a tér és ezt egy sikernek könyvelte el, hiszen megmutatkozott, hogy az igény mégiscsak valós minderre. 2020-ban a Főtér Fesztivál alatt megszervezték a Thorma János és köre tematikájú kiállítást, a festő születésének 150. évfordulójára, amelyet járvány alatt, külföldi vendégek nélkül és egyéb korlátozások mellett egy hónap alatt 3000-en látogattak meg.
Az erdélyi művészélet alakulása
Zsolt szerint több mindennel van gond. Az állam nem nyújt elég segítséget, hiszen nagy kaliberű kiállítások megszervezésére kis magángalériák nem vállalkozhatnak, kevés könyv jelenik meg a kortárs alkotókról, nem kapnak anyagi támogatást arra, hogy saját művészeti albumot kiadjanak. 1989 előtt a monoton élet és a bezártság lehetett a kulcsa annak, hogy az emberek alig vártak egy-egy kiállításmegnyitót, ahol több száz ember tolongott és festményeket vásárolt. Ma egy kiállításmegnyitón 10–20 ember van, főként családtagok, szimpatizánsok.
Pedig Erdélyben létezik művészeti élet, vannak nagyon jó iskolák, mint például a „kolozsvári iskola”, amelynek egyik kiemelkedő alkotója a világhírű Adrian Ghenie. Hiányolja a kiállításokat. Az emberek kevesebbet olvasnak, így a művészetekről is kevesebbet tudnak, így érdemes lenne nekik többet mutatni. Pozitívum, hogy sok múzeum állami pénzt kap vásárlásra, több árverésen előfordul, hogy múzeumok vásárolnak. Van kilátás, vannak jó kortárs művészeink, de sajnos magukra vannak hagyva.
1989 előtt minden intézmény vásárolt a kortárs művészektől munkát, ma ez sajnos nem jellemző. Nincs megfelelő támogatói közeg, így ezeknek a művészeknek a nagy része külföldön próbál alkotni. Mondjuk nem újkeletű mindez, hiszen nem véletlenül tolongott a magyar festők nagy része Párizsban, Berlinben vagy akár Rómában.
Tervek
Zsolt terve ezzel a galériával az volt, hogy olyan művészek munkái kerüljenek nyilvánosság elé, amelyekre nem volt példa az elmúlt 50–60 évben, vagy talán máshol nem is terveznének kiállítást munkáikból. Hamarosan egy kedvelt nagybányai festőházaspárnak, Krizsán Jánosnak és feleségének, Csíkos Antóniának a kiállítása fog megnyílni.
Tárgyak, amelyek szebbé teszik a világot
Véleménye szerint gyűjtőként egyszerű a kezdet, az első alkotást meg kell vásárolni. Az a legnehezebb, de utána már nincs megállás. 250 és 300 között van a festményei száma, sok a kortárs alkotás, valamint szobrok és kerámiák is szerepelnek a gyűjteményében. Az első szenvedélye a Holloháza kerámiatányérok gyűjtése volt, amelyből közel 600 darabja van. Mindez egy életforma. A mai, csúnya világban mindenképpen fontos az ember otthona. Nem házat kell építeni, hanem otthont. És olyan tárgyakkal érdemes körbevenned magad, amelyek boldoggá tesznek és mindennap örömet szereznek. Amikor hazaérsz és bezárod magad mögött az ajtót, ki tudod zárni azt a csúnya világot, ami kint van. Este, mielőtt lefekszik Zsolt, rendszeresen elbúcsúzik az otthon kiállított festményeitől.
Nem tud festeni, mégis, ha Réti István levelére gondol, melyben a következőket írja Napsütéses táj krizantémokkal alkotása kapcsán: „Elkezdtem egy festményt, amit azért kezdtem el festeni, mert gyönyörű napsütéses idő volt, de az idő és a Jóisten kitolt velem, mivel 6 hete nem süt a nap, de ma délután kisütött, így megyek, gyorsan befejezni.” Ezek azok a pillanatok, amikor rájön a műkedvelő, hogy egy kép megalkotása egy művész számára nem azt jelenti, hogy lefesti, amit lát, hanem inkább, ahogyan látja. A művésztelepen is ugyanazt festették sokan, mégis teljesen más alkotások születettek.
A kortárs művészetet sokan nem értik, mivel nem a tájképfestészet jellemzi, hanem annál inkább a konceptuális művészet. Minden, ami ma régi, egyszer kortárs volt és ahogyan egykor Modigliani műveit vászonnal takarták le, biztosan vannak olyan művészek napjainkban is, akiket nem értenek meg tanáraik vagy éppen a közönsége. Egy művész nem tudna a gyűjtők nélkül élni, hiszen nem várhat arra, hogy intézmények és múzeumok vásárolják meg alkotásait. A műgyűjtés egy ország kulturális alapja, nélkülük nem lehetne elképzelni a művészetet vallja Várvédő Zsolt, ahogyan Kieselbach Tamás neves magyarországi műgyűjtő is. Sajnos Romániában a magángyűjtők ritkán vannak felkérve, hogy bizonyos alkotásokat a múzeumok kiállításai számára kölcsönözzenek. A műgyűjtők többsége néha nagyobb szakértője egy-egy képnek, alkotónak, periódusnak, hiszen gyakori az, hogy közelebb kerülnek az alkotásokhoz, festőkhöz. A műgyűjtőt sokszor a szenvedélye, a művészettörténészt pedig legtöbb esetben a szakmája visz előre. Nem lehet elképzelni kortárs művészetet nélkülük.
Üzenet a kortárs műkedvelők számára
Tiszteljük a művészeket! Mindig érdemes arra gondolni, hogy azon az utcán, ahol én ma végigsétálok, végigsétálhatott 120 évvel ezelőtt egy művész is, aki azt az utcát másként látta.
A nagybányai művésztelepre érkezők közül is sokan az életüket tették fel arra, hogy Nagybányát világhírűvé tegyék, noha nem voltak idevalósiak. Tartozunk nekik, és nemcsak azzal, hogy ismerjük a munkáikat, sírhelyeiket, hanem támogatjuk a kortárs művészetet is. Ha mi nem vásárolunk tőlük festményeket és emiatt elmennek máshová alkotni, akkor a nagybányai művészettörténetnek ezen a részén üres, fehér lapok maradnak. Gondoljunk arra, hogy Párizs mennyire tiszteli a művészeit és nézzük meg Brâncuși szülőházát és talán itt jövünk rá, hogy velünk van a baj.
A műkedvelők felelőssége pedig az lenne, hogy kicsit más szemmel nézzenek egy-egy műtárgy megvásárlására. Ne a befektetés legyen az elsődleges szempont, sem pedig az olcsó ár, amely sokszor a hamisítványok gyártását ösztönzi, hanem a tehetséges alkotók támogatása.
Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
