11 ápr Babanapló apaszemmel: 5 Félelmek és aggodalmak
Babanapló apaszemmel:
5. Félelmek és aggodalmak
Kislányunk minden reggel teljes nyugalomban ébred. Mivel hason alszik, ébredés után felemeli a fejét, két kezével tartja magát és nézelődik. Soha nem sír vagy panaszkodik. Végtelenül türelmes. A kamerán mi már halljuk, hogy felkelt, hisz hangokat ad ki és lélegzetének ritmusa is megváltozik. Első dolgunk bemenni hozzá, egyszerre kelünk, az ébredés együttes ceremóniája. Kihámozzuk a hálózsákjából, felemeljük, ölbe vesszük, majd mosolyogva jó reggelt kívánunk neki…
Anyai ágon volt szerencsém egy több generáción átívelő, népes családban nevelkedni. Tíz éves voltam, amikor meghalt üknagymamám, s bár vannak halvány emlékeim vele kapcsolatban, mégis a róla őrzött kép a családtagok szubjektív tapasztalataikból és emléksorvadmányaikból áll össze bennem. Dédnagymamámmal kapcsolatban már egészen más a helyzet, őt sokkal több ideig ismertem és igen éles kép él róla emlékezetemben: egy életerős nő volt, aki több mint negyven évig élt özvegyen, fáradságot alig ismerve, mindig alkalmazkodva az újonnan beköszöntő korszakok modern légköréhez. Most is látom a futókával és virágokkal fölvértezett házát, amely már sajnos nem áll és az udvart bolondos kutyával a ribizlibokrok mögött, a diófa árnyékában.
Csodás érzés visszagondolni ezekre a pillanatokra, ezekre az üdítő, gondtalan gyermekévekre, még akkor is, ha idővel a vénség akaratos vasfoga kifordította önmagából és elkerülhetetlenül lazulni kezdett kapcsolatunk erős köteléke. Ezek az emlékek nemcsak a múlt berkeibe repítenek engem, hanem egy olyan mitikus időbe is, amelyben gyermekszívvel és főleg gyermekésszel nem számított végzetes dolognak a halál. Egészen addig, amíg azzá nem vált. Én kristálytisztán emlékszem arra a pillanatra (bizonyára mindannyiunk életében volt egy ilyen pillanat), amikor gyermekként szembesültem azzal, hogy a halál egy létező és végzetes dolog. Nem egy konkrét esemény világított erre rá, hanem az egyszerű gyermeki gondolkodás, mint amikor rácsodálkozunk valamire, hogy az tényleg úgy van és mellkason vág a bizsergető felismerés vagy éppen a mélységes csalódás. A trauma, mely akkor ér, amikor tudatosul bennünk, hogy nemcsak a távoli nagybácsi, de a szüleink sem élhetnek örökké. Viszont ezek a tapasztalatok visznek előre a felnőtté válás gazos és rögös ösvényén, közben elhullatva a naivság pelyhes tollait, melyeket az útszéli fák éles karmai tépdesnek le majd rólunk. Már gyerekként is félelmek, sőt mi több, aggodalmak tölti ki életünk mindennapjait.
Zselyke első reakciója, hogy összeráncolja szemöldökét. Végigmér tekintetével, majd miután felismer, arca teljesen megváltozik, látszik rajta, hogy beazonosított bennünket, megjelenik rajta egy halvány mosoly, majd egy újabb…
Szülőként félni és aggódni azonban egészen más dolog, mint gyerekként. Gyerekként talán az elvesztés és az egyedül maradás kohéziója dominál, felnőttként az elvesztés és a felelősségérzet valaki iránt. Felelősséggel lenni valaki iránt nagy teher, és igazából csak akkor érezzük súlyát, amikor már jócskán vállunkra telepedett. Apaként felelősséggel lenni valaki életéért szép és nemes dolog, ugyanakkor csak most értettem meg igazán, hogy szüleimet miért töltötte el mindig szorongás, ha nem hallottak rólam egy kiadós egyetemi buli után. Most már azt is értem, hogy a szorongás mindig ott volt és lesz, és soha el nem múló érzéssé válik, egy mindig kitartó útitárs lesz, hol rejtetten, kisebb amplitúdóval, hol pedig egy üvöltő orkán bénító erejével. Csak most tapasztalom, hogy már a gondolattól is összeszorul a szívem, hogy baja eshet a kislányomnak. Hisz mennyire védtelen és milyen sok külső inger okozhat kárt benne. Már magzati korban sok veszély érheti, születés után még több. A világ kiszélesedésével pedig ezen tényezők száma a végtelennel vetekszik. Minden orvosi vizsgálat előtt azért aggódom, hogy nehogy valami rossz dolog derüljön ki és néha azon kapom magam, hogy éjszaka a kamera hangját figyelem és kimondhatatlanul megnyugtat, ha hallom lélegezni. Mondják, hogy a kamera függővé tesz, de az aggodalomhoz hozzá lehet valaha szokni?
Aztán egy teljes mosoly szalad végig az arcán, melynek hatására a ráncok eltűnnek homlokáról, szemei a boldogságtól csillognak, arca bal oldalán megjelenik egy kis lyukacska, ajkait kacaj hagyja el és örömteli hadonászásba kezd. Ha pedig nyújtom neki a nyelvem, ő is nyújtja, így indul számunkra minden reggel.
Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
