05 szept Babanapló apaszemmel: 12. Avagy egy zsák bolha története
Babanapló apaszemmel:
12. Avagy egy zsák bolha története
Lócival még gyermekkoromban ismerkedtem meg, amikor édesapja versével szavalóversenyre jelentkeztem az iskolában. Akkori világomban, az óriássá vált Lóci, csak egy izgalmas, fülbemászó kis vers volt, színültig töltve mögöttes tartalommal. A mögöttes tartalmat még csak értettem, de átélni nem igazán tudtam. Kívülállóként nagyokat mosolyogtam rajta, tetszettek az elkövetett csínytevések. Mókás volt minden egyes sora. Most azonban, felnőttként, apaszemmel egészen másképp élem meg ezeket a valóságossá vált, sokszor az idegeinken táncoló csínytevéseket.
Amióta Zselyke magabiztosan jár-kel a lakásban, valóságos lelki terrort folytat irányunkba. Erre az egyik legjobb példa az éjszakai vizit. Reggelente, amikor kipihenten és kielégülten ébred, bájosan, mint a legszeretetreméltóbb kislány érkezik és mosolyogva üdvözöl, hogy: Szia! Ellenben az éj leple alatt, amikor mindenki az igazak álmát alussza, teljes fegyverzetben átcsörtet a hálószobába és ellentmondást nem tűrő hangon követeli a tejet. Ilyenkor tudjuk, hogy a helyzet véresen komoly, nincs kecmec, ennek a hangsúlynak a fele sem tréfa.
Életünket felváltotta a rend és a rendetlenség örökös körforgása. Ha valamit, valahol elpakolsz, szinte biztos, hogy azonnal keletkezik is egy újabb kupi. Mert hát az egyensúly fenntartása, minden körülmények között, az első és a legfontosabb. Ha éppen nem az előszobai tükör jár táncot a falon, akkor minden bizonnyal az elektromos kandalló gombjai kerülnek végveszélybe. A könyvek, a nippek és a képkeretben figyelő pillangók mind rettegésben élnek, a citromfa egyetlen citromjáról nem is beszélve, amelynek a nyaka a nap huszonnégy órájában mindig véres. És ez csak néhány dolog, amelyek között nem említettem az üvegasztalon való ugrálást, a televízió képernyőjének tapogatását és a vécékagylóba bedobigált különböző tárgyak esetét. A sebessége pedig rendkívüli: amire kimondom, hogy ne mássz fel az asztalra, a túlsó oldalon, már lábaival a levegőben kapálózva, ereszkedik is lefelé…
A konyha egy igazi harctérré változott az otthonunkban. Mióta Zselyke el tud szaladni, el is szalad. Ezt igazából már az utazásaink alatt is tapasztaltuk, hiszen rutinos gyerekvadászokká fejlődtünk a főétkezések ideje alatt. Az akaratosság, a hiszti és végtelen időkig elhúzódó tagadás és ellenszegülés uralmuk alá hajtották mindennapjainkat. Ha csak fele ennyire jól művelné az evészet művészetét, biz isten, egy szavam sem lenne, de amikor asztalhoz kell ülni, nem kell neki semmi, kínálhatjuk bármivel. Eszik, ha éhes, nem kell erőltetni, mondják, de a szülő csak annyit lát ebből az egészből, hogy a gyermeke megint nem evett egy árva falatot sem. Így ér véget minden egyes nap, természetesen Mici felügyeletével, aki hűségesen helyszínel, minden földre esett falat esetében. Legalább a macska nem hal éhen.
Mici és Zselyke különleges kapcsolata mindig újabb és újabb szintekre lép. Nem meglepő módon, evésidőben vannak a legnagyobb összhangban. Ilyenkor valósággal tandemben mozognak az asztal körül. Most, hogy Zselyke már nagyon sok mindent megért és összerak, sokat játszanak együtt. Micinek számos egérkéje és labdája van, amelyeket Zselyke eldobál, Mici pedig készségesen szalad utánuk. Nyilván a mi kis házi kandúrunknak sincs mindig kedve a mókához, hiszen macskából van, sokat alszik, ilyenkor pedig össze-össze akaszkodnak. És talán ezt a legnehezebb elmagyarázni kislányunknak, hogy Mici nem egy plüssmaci, amit egész nap lehet gyámbászni, hanem egy hús-vér állat, és komoly végkimenetele is lehet egy ártatlan játéknak induló, de katasztrófában fulladó összebalhézásnak. Mondják, hogy a medve nem játék, no de a macska farka?
Az egyeduralomnak azonban lassan vége, hisz pár napon belül Zselykéből nagytestvér lesz. Mici bizonyára már megszokta, hogy legtöbb esetben nem ő az első. Már beletörődött abba, hogy néha elfelejtünk enni adni vagy éppen kevesebb törődést kap. Ezeket a mulasztásokat persze előbb vagy utóbb háromszorosan is behajtja rajtunk. Zselykével kapcsolatosan azonban vannak aggályaim: szeret a középpontban lenni, a végtelenségig akaratos, egy igazi színház vele az életünk. Meséltünk neki a kistestvérről, örül is neki nagyon, csak abba még nem gondolt bele, hogy osztoznia kell majd vele a főszerepen és a királyságon. Aggályaim mellett azonban bizakodó is vagyok és hiszek abban, hogy a benne felhalmozódott energia nem a féltékenységben teljesedik majd ki, hanem sokkal inkább a szeretetben, az odaadásban, a gondoskodásban, húgocskája felé.
Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
