12 márc Az élet kezdete
Az élet kezdete
Ahogy a kismama pocakja egyre kerekebb, a megjegyzések és jóslatok is meglehetősen megsokasodnak. Fiú lesz. Lány lesz, de kettő. Vajon kifér? Atyaúristen mekkora pocak! Csak úgy vonszolod magad, pihenj inkább. Mozogj sokat.
Lépcsőzz, hogy hamar beinduljon. Ne gyere fel az emeletre, inkább lemegyek én, nehogy beinduljon. Ne egyél sokat, mert magadra szedtél így is. Kövéren nehéz szülni. Egyél kettő helyett, ha nem akarod, hogy felkarcoljon szüléskor a kis csontos. Csak édeset egyél, attól sok tejed lesz. Sok proteint kell bevinni ilyenkor, attól lesz erős a gyermek. Ne gondolj a szülésre, majd lesz valahogy. Olvasd el az Orgazmikus szülést, ha igazi szülésélményt akarsz. Sok zöldséget egyél, akkor biztos gyors lesz. A gyümölcssav nagyon jó az ereknek. Figyelj oda! Rá se ránts! Jó lesz minden.
Jó lesz minden. Lepörögnek már rólam a tanácsok és szemberöhögések. Nem zavar még a rengeteg fölösleges kiló. A mindennapi akadályozott életbe vagyok egyelőre belemerülve. A negyedórás cipőhúzásokba, az öltözésbe. A mindennapok legapróbb részletei is most annyira fel vannak nagyítva, mint a pocakom. Nem aggódom, mert aggódik helyettem mindenki más. Legfőképpen azért, hogy túl nagy a baba. Nem fér ki. Azért a császárra készülj fel, mondja az orvos minden alkalommal, amikor találkozunk, miután magához tért az ájuldozásból, hogy mekkora ez a baba. Mitől nőtt ekkorára? Noszogattam, mondom. Na, akkor tessék abbahagyni, mert nem lesz jó vége. De én tudom, hogy nem lehet ennyire ironikus a sors, hogy ezzel az eltúlzott méretű csípővel, ami nekem van „ne legyen jó vége”.
Bele sem gondolok, hogy mi az a szülés, hogy milyen kellene legyen, hogy mit kellene tegyek annak érdekében, hogy jól menjen. Mi könnyen szülünk, mondja édesanyám. Elhiszem neki és nem is filozofálok azon, hogy mi minden közbe jöhet. Olyan, mintha a hormonkoktél, amiben érlelődöm nyolc hónapja, tejfehérre mosta volna a kételkedésért felelős lebenyeit a szürkeállományomnak és semmi kétségem nincs afelől, hogy minden rendben lesz. Fura is ez az érzés, mert általában kiszámítom, hogy mi tud balul elsülni és rákészülök. Nem hiszek semmiben és senkiben, a legrosszabbra számítok. Jobb kellemesen csalódni, mint kellemetlenül. Viszont most TUDOM, hogy minden jó lesz, pedig nincs ahonnan tudjam.
Az ősi nők tudása szólalt meg belőled, kezdesz anyává válni, csillan fel a szeme egyik ősanyának, amikor a kérdésre, hogy mennyire félek a szüléstől azt válaszolom, hogy egyáltalán. Két oka lehet ennek, mondja: vagy mindent tudsz a születésről, vagy még semmit.
Semmit nem tudok erről a szakaszáról az életnek, pedig a kezdetekről mégiscsak illene. Hasznos lett volna olyan környezetben nevelkedni, ahol tőlünk függ például az, hogy megszületik a következő nemzedék vagy sem, nem a gólyától. A gólya remekül elfedi órási szárnyaival a kényelmetlen beszélgetéseket, a tabukat, a félig már összeforrt sebeket a párkapcsolatok, a fogantatás és a születés körül. A baba az égből pottyan az ölünkbe, felhőbe csomagolva. Illatos és mosolyog. Anya boldog, mert ilyen csodás csöppséget legszebb álmaiban sem tudott volna elképzelni. Nem látjuk be, hogy miről szól a születés, mert zárt falak mögött történik, mert intim, mert titkos és senki nem beszél arról, ami nehéz, ami kín, ami fájdalom és teher.
Ez nem terhesség, ez áldott állapot! Mária letörli könnyeinket és elfeledteti velünk a fájdalmat. Mária és a hormonok, egy kicsi No-Spa kíséretében.
Annyira megdöbbentett ez a felismerés, hogy semmit nem tudok arról, ami előttem áll, hogy azon nyomban fel is kerestem egy helyi szülésznő szülésfelkészítő tanfolyamát, némi előítélettel, mert hát csak azok kell ilyen tanfolyamokon megtanulják a világ legtermészetesebb dolgát, akik nagyon rágörcsölnek a témára, vagy netán otthon szülést szeretnétek (vagyis akik túlparázzák, meg a hippik). De azért elmentem az első felkészítőre. Pocakos kismamák pihegtek a teremben, meleg volt, nyár volt, és a várandósságom alatt először bevillant, hogy „this is real”. Az első alkalommal olyan titkokat tudtam meg a testemről, meg a születés rendkívül összetett rendszeréről, hogy vállba kellett veregessem magam, annyira büszke voltam az emberi test anatómiájára és alkalmazkodási képességeire, ami a születés folyamán nagyon látványos.
Hogy tudja a baba, hogy hogyan kell elhelyezkednie, hogyan kell fordulnia, hogy tudja az anya szervezete, hogy miből, mennyit és mikor kell termelnie és ez a tökéletes összhang, ami tulajdonképpen én (is) vagyok, a gyermekemmel együtt, egyszerűen lenyűgözött és félni kezdtem a szüléstől. Félni kezdtem, de ugyanakkor valami különös érzés kezdett bennem formálódni, az anyaság tudata kezdte befészkelni magát a „mit csinálunk a hétvégén” és a „fájlokat el kell küldeni a megrendelőnek” közé. A tanfolyam minden alkalma után egyre inkább éreztem, hogy ráhangolódom Bambino születésére és lassan a félelmem helyét átvette egyfajta önbizalom, amelyet a hiteles információk birtoklójaként magaménak tudhattam.
Amikor eljön az idő, nem mindig tudjuk, hogy ez már az, amit vártunk és indulhat az aggódás, vagy még elér pihenni, lezuhanyozni és megkavarni a kávét, mert még van pár óránk a teljes pánik beálltáig. Pár nappal szülés előtt, valamiféle megérzéstől vezérelve már éjjel írtam, hány percesek a bélgörcseim. Emiatt kifejezetten fáradt voltam a harmadik napra. De amikor már a harmadik nap sem történt semmi változás, elfogadtam, hogy még nem jött el az idő az életadásra, még béke van. Még magam lehetek kicsit. És amint félrenéztem és elengedtem a görcsös akaratom, Bambino útjára indult a világ felé.
A várandósságom kétszázhatvanhatodik napján, negyedórával éjfél után világra jött Bambino. Na, ez egy szép szülés volt, mondta a szülésznő, miután már karomban tartottuk a felhő helyett klórszagú, foszladozó konyharuhába tekert, rafiakötéllel átkötött gyermeket.
EZ volt egy szép szülés? Talán szimbolista értelemben, bacoviai világnézettel végiggondolva valóban szép lehetett. Végül is akkor szép egy élmény, ha visszagondolunk rá és nem az undor, a rettegés és az elégedetlenség lesz úrrá rajtunk. Akkor szép, ha fel tudtuk dolgozni úgy, amilyen volt, ha el tudtuk simítani azt, ami megviselt, ami fájt, amibe egy kicsit belehaltunk. Akkor szép, ha fel tudtunk előtte készülni és szembe tudtunk nézni az eddigi traumáinkkal, ezért azokat nem kellett magunkkal cipeljük a szülőszobára.
Akkor szép, ha az a személy volt mellettünk, aki tiszta szívéből ott szeretett volna lenni és ezáltal is megtapasztalhattuk, hogy nemcsak egy kisbaba született ma, hanem egy család is. Akkor szép, ha elfogadtuk, hogy nem ez határoz anyai minőségünkben. Akkor szép, ha nem csak fizikailag történt minden úgy, ahogy történni szokott, hanem spirituálisan is. Akkor szép, ha szívesen gondolunk vissza arra a borzalmas pillanatra is, amikor azt hittük, itt a vég, de a feloldozásnak számító síró hang egy másodperc alatt visszahozott a vezeklésünkből.
Ezt a mindennapitól eltérő élményt minden esetben fel kell dolgoznunk. Minden esetben. Mert tulajdonképpen nincs ilyen, hogy szép szülés a szó világi értelmében. Nehéz szülés van, és rettenetesen nehéz. A szülés szenvedés és megkönnyebbülés. A szülés vér és könny. A szülés halál és élet egyszerre. A szülés ösztön. És az ösztön nem szép. Az ösztön soha nem szép. De rohadtul természetes!
Jelen cikk nem jöhetett volna létre Vitos Mária szülésznő és IBCLC laktációs tanácsadó önzetlen segítsége nélkül. Ezúton is köszönöm.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
