15 júl Az altatás művészete
Az altatás művészete
Nem tudom megállapítani már ennyi év távlatából, hogy nekünk, szülőknek volt ennyire fontos az altatás, vagy tényleg nem lehet a gyerekre bízni, hogy akkor aludjon, amikor fáradt. Mindenesetre, nagyon mély nyomokat hagyott bennünk az altatás ceremóniája, ami nem maradt a babakorban, a többi cifrasággal együtt, hanem jött velünk hűségesen, és még mindig jelen van a mindennapjainkban.
Bambino lassan iskolába indul és még mindig nem alszik el egyedül, mese és esti puszi után. Ha ezt már az elején tudjuk, biztos nem görcsölünk rá minden részletére és takarékoskodunk az altatásra szánt türelem- és neuronkészletünkkel. Ha belegondolunk, az alvás, mint olyan, egy igencsak fura folyamat. Nap végén gyakorlatilag leállítjuk motorikus és kognitív képességeinket, amelyek működésre bírtak bennünket a nap folyamán, és egy speciálisan kialakított emelvényen, öntudatlan állapotban, védtelenül és kiszolgáltatva fekszünk, hosszú órákon keresztül, ahogy ezt már George Carlin is megfogalmazta. Bizarr, nem? Talán ezért is irtóznak a kisbabák az alvástól. Legalábbis a mi kisbabánk minden erejével tiltakozott az alvás ellen. Bár az első évben még volt két titkos fegyverem ellene, mindig élesre töltve, ezért minden alkalommal a szopizás élvezetébe ájulva aludt el.
A kisbabát rendszeresen, nagyjából háromóránként kell etetni, ébredés után — írták a szakkönyvek. Utána játék, nézelődés, séta és miután elfáradt, jöhet az alvás. Jó, ez rendszernek nem rossz, de hogy altatom el? Elringatom? Nem lehet, mert megszokja, próbálj elringatni egy tizennégy kilós, másfél évest és megtudod, miért nem jó így altatni — válaszolta érzéketlenül a szakkönyv. Megszoptatom? Nem lehet, mert egyrészt végtelenül egészségtelen, mert nem büfizett, vissza is bukhatja a tejet és belefullad, fájni fog a pocakja, meg kell büfiztetni azt a gyermeket, ezt mindenki tudja. Másrészt meg annyira rászokik, hogy majd nem fog tudni elaludni nélküle — válaszolta a nővér az újszülöttosztályon.
Altassam el a hordozó kendőben? A gyerekágy ideje alatt nem javasolt hosszasan hordozni — válaszolta a babahordozótanácsadó, később meg szintén nem fog tudni magától elaludni, ugyanúgy, mint a ringatás vagy a babakocsiban altatás során sem, mint ahogy ezt már mondtam — tette hozzá arrogánsan a szakkönyv. Akkor hogyan tudjam elaltatni? — kérdeztem a babapszichológust, aki azt javasolta: tegyem a kiságyba, simogassam a hátát, dudorásszak neki, besötétített szobában. Ezen hatalmasat derültünk a gyerekem apjával. A gyerek is velünk hahotázott, de azért kipróbáltuk.
Bambino feküdt az ágyban és kérdően nézett rám a, még homályos, de kifejezetten szigorú tekintetével, hogy ezt most komolyan gondolom? Simiztem a hátát, lágy, elhalkuló hangon susogtam neki, miközben még mindig, emlékeim szerint felhúzott szemöldökkel nézett. Aztán mocorogni, nyügölődni kezdett, összeráncolta a homlokát és vége is volt a békének. Mivel már aludnia kellett volna, számításaim szerint megszoptattam, amibe bele is aludt, én meg ismét kudarcot vallottam. Nem büfizett, húsz perc múlva kelt, megint szopizott. Addig feküdtem mellette és olvastam tovább a könyvek hasznos tanácsait. Miután elbóbiskolt, kivártam a biztonsági időt és miután kipróbáltam, hogy a mély sóhajtásom felébreszti-e vagy sem, és teljesen meggyőződtem róla, hogy alszik, elhatároztam, hogy nagy bátorsággal ugyan, de kimegyek a mosdóba. Mert még ezek is vannak, sajnos. A saját szükségleteim.
A gyermekágy hat hetét el lehetne halasztani mondjuk fél évet és akkor nem egyszerre kellene mindennel megküzdeni és mennyivel könnyebb lenne a kismamáknak: mire megtanulnak végre bánni a csöppséggel, akkor egy picit kipihenhetik a fáradalmaikat. Addigra már biztos mindenki értékelné is azt a hat hetet és nem hagyná figyelmem kívül a saját jóléti állapotát, mert tudná, hogy megtett mindent a babáért, most már igazán kiérdemelte a gyermek ágyát. No, de visszatérve, mosdó. Nem akkora ördöngösség elvonszolni magad a mosdóig, viszont egy alvó csecsemő mellől felkászálódni az ágyról, szülés után pár héttel úgy, hogy az az ébrenalvó ne vegye észre, maga a lehetetlenség.
Egy kis fáziskéséssel bömbölni is kezd Bambino, amikor már nyilván nem tudok rögtön odaugrani hozzá, hogy mi baj kincsem, rosszat álmodtál, itt van még egy kis cicike, nyugi. Rettegve reménykedem, hogy álmában nem tanult meg forogni meg fészkelődni annyira, hogy leköltözzön az ágyról, amíg végzek. A bűntudat összes ostorával végighasogatom az anyai képességeim formálódó alakját, majd két teljes perc után visszarohanok a szobába és megvigasztalom az árván hagyott, elhanyagolt, zokogó csecsemőm. Ismét szopizik és ismét alszik tovább. Megint nem büfiztettem, zuhanok magamba és eszembe sem jut, hogy már délután négy óra és én egész nap nem ettem semmit. Ez máskor jó érzéssel töltött el, mert ha nem eszem, legalább nem sokasodnak, a terhesség alatt amúgy is szép számban felgyűlt kilók és párnák. De a babázással annyira magam ellen fordult még a metabolizmusom is, hogy ha hosszabb ideig szuszogok néhány péksüti mellett, már felszedek pár kilót, szóval a tény, hogy ma még nem ettem, nem jelenti azt, hogy ma még nem híztam. Csak annyit jelent, hogy nem figyelek oda arra, hogy milyen minőségű a tej, amit termelek, nem törődöm a babámmal. Lehet azért szopizik ilyen gyakran, mert nem elég tápláló a tejem, nem táplálkozom egészségesen, mert még ennyire sem vagyok képes, hogy ellássam ezt a babát táplálékkal. Kellene enni valamit. Nem másért, Érte. Egy anya a gyermekért van, nem magáért, egy anya megszűnik létezni olyan formában, ami nem kizárólagosan a gyermekét szolgálja — gondolom, leszűrve a következtetést a szakkönyvek elvárásai és az empirikus élményeim alapján.
Ezek és hasonló gondolatok nyomán úgy döntök végül, hogy kimerészkedem alvó gyermekem mellől a konyhába és betömök egy pár szelet almás sütit, mert egyebet amúgy sem szabad fogyasztanom, nehogy puffadást okozzon a babánál és mivel az első falatnál nem ébred fel, bevállalom a köménymag leves megmelegítését is, ami tejserkentő és a baba emésztését is könnyíti. Amíg melegedik a leves, Bambino felsír, úgyhogy beviszek még magammal két sütit, kockáztatva, hogy lemorzsázom a gyermek arcát, miközben ismét álomba szopja magát. Miután bealudt nemtudomhányadszorra, kimegyek a konyhába a lobogó levesért, elégetem és leforrázom magam. Mire a sebeim kezelésével végzek, ismét felébred Bambino. Mennyit aludt, összesen negyven percet, az semmi. Megpróbálom ismét szopiztatni, de már annak sincs hatása. Néz, pislog. Nem elég a negyven perc. Felveszem, sétálok vele, énekelgetek neki. Nézi a virágokat, az ablak felé dobálja a fejét, nem simul hozzám és még véletlenül sem ernyed el. Hordozó kendőbe rakom, így sétálunk a lakásban. Nem érdekli, forgolódik, feszíti ki magát a kendőből. Nem fog visszaaludni, gondolom magamban és kiveszem a kendőből, beteszem az ágyba. Sír. Megpelenkázom, játszok kicsit vele, beteszem az ágyba, amíg előkeresem az új ruhácskáit. Sír. Mindig sír az ágyban — újságolom a hazaérkező páromnak — nézd csak meg. Bambinot lassan a kiságy fölé emelem. A gyermek minden izmocskája megfeszül és ahogy hajolok be vele lassan az ágyba, szemmel láthatóan homorít és minden erejével megpróbálja megakadályozni, hogy a kiságyhoz érjen a teste. Lehet, hogy tele van láthatatlan szögekkel, állapítja meg az emberem és átveszi Bambinot.
Ki kell alakuljon egy napirend, mormogom magam elé: felkelés, peluscsere, evés, játék, alvás. De akárhogy próbáljuk, nem sikerül megvalósítani ezt a napirendet, úgyhogy minden napunk egy újabb kudarc, egy újabb sikertelenség. Holnap jobb lesz, nyugtat az emberem. Aztán egy kreatív éjszakai beszélgetés során kitaláljuk, hogy ezután táblázatban fogjuk vezetni a gyermek viselkedési szokásait. Bambinot hagyjuk létezni, miközben figyeljük minden rezzenését, mikor éhes, mikor fáradt és nem őt próbáljuk magunkhoz igazítani, hanem mi alkalmazkodunk majd hozzá. Két heti adatgyűjtés után kialakultak a normál eloszlású görbék Bambino etetési és altatási szokásairól, így órához tudtuk kötni ezeket és ki tudtuk alakítani a felnőtt fejjel is követhető napirendünket. Az esti altatás és éjjeli alvás ritmusa is kialakulni látszott. A körülményes fürdetést követte az etetés, miközben a párom minden este elolvasott egy oldalt a Téli tücsök meséiből. Miután mély álomba merült a gyerek, átemeltük a kiságyába, bekapcsoltuk a babamonitort, csodáltuk még néhány pillanatig, hogy milyen szépen alszik, aztán a maradék három órában próbáltuk belesűríteni az életünk többi részét. Ekkor Bambino hat hetes volt és azt hittük megoldottuk a gyereknevelést.
Bambino egyéniségének kialakulása és viselkedésének gyors változásai viszonylag hamar romba döntötték a sziklaszilárd rendszerünket. Már nem csak a táblázat adatait, de a mindennapjainkat is az entrópia kezdte jellemezni. Már nem volt hajlandó elaludni szopizás közben, sőt olykor még szopizni sem volt hajlandó. Miért is akartuk leszoktatni a cicin alvásról? — kérdezte a párom, miközben a bámészkodó gyermekkel a karjaiban elballagott mellettem, de nem akárhogyan, hanem mély, kitörésre emlékeztető léptekkel, mert attól jobban ellazult Bambino. Én az ágyon feküdtem, szoptatásra kész állapotban és számoltam a köröket, amelyeket ezek ketten megtettek a házban. Mellettem a kis paplan, ahova a huszonharmadik kör után le szokta tenni Bambinot az apja, miután már kétszer végigénekelte neki a Scenes from a memory-t. De nem volt ám mindegy, hogy hogyan történik meg Bambino ágyratétele, mert nem minden esetben cuppant rá a tejadagolómra. Ha egy másodperc töredéke alatt az ágyon volt az ellazult gyermek és egyazon pillanatban szopizhatott is, akkor nyert ügyünk volt. Ha valami késett, nem működött gördülékenyen és azonnal, becsukódott az a szűkre nyitott ablak, amelyen keresztül Bambinot az álmok világába szerettük volna kalauzolni és máris kezdhettük ismét róni a köröket.
Ekkor még azt hittük, hogy már mindent láttunk, nem is sejtve, hogy a lakásban lerótt körök kis- és nagykörökké alakulnak majd, a város utcáin, amikor már kizárólag csak babakocsiban hajlandó elaludni a gyerek. Egy idő után meg már az is derogált neki és csak akkor aludt el a babakocsiban, ha a hivatal melletti göröngyös járdán tologattam, miközben szembenéztem vele. Egy darabig. Mert ha túl sokáig néztem vele szembe, szemkontaktust teremtett velem és mindenki tudja, hogy szemkontaktust teremteni egy félálomban lévő kisgyerekkel olyan, mintha minket egy veder jéghideg vízzel szembeloccsintva próbálnának elaltatni. És még nem is beszéltem azokról a ki nem számított, autóban bekövetkező beszunyálásokról, amit aztán egy teljes éjszakás ébrenlét követett, mert azt hitte a gyerek, hogy tíz perc alatt átaludta az éjszakát és már reggel van és értsük már végre meg, hogy ő reggel nem fog aludni, bocs.
A „számlafizetés” egy újabb trükk volt az altatási kézikönyvünkben, amikor is a lassan két éves gyereket úgy vettük rá az alvásra, hogy az apja a hátára vette a babahordozóban és bejelentette, hogy magával viszi ügyeket intézni. Másképp már nem volt hajlandó beülni a babahordozóba, mert ismerte a saját gyengéit. De mivel az ügyintézés során azt a fontos szerepet kapta, hogy neki kellett szólnia, amikor a pénztárhoz értek, beült a hordozóba és a ringató mozgásba nyilván bele is szenderült, rövid idő alatt. Ezt a módszert egy egész nyáron keresztül tudtuk alkalmazni, mert minden nap lekésték a fizetést, ugyanis a gyerek bealudt a pénztárhoz érkezés előtt. A számlákat egyébként online fizettük.
Azóta már egész tárházunk van Bambino altatási szokásairól, ezek között említeném a levendulás fürdőt, a kocsiutat a városban, a „ki tudja csukva tartani a szemét, amíg elszámolok hatvanig, magamban?” kihívást, az „anya alszik” módszert, az „apa tényleg alszik, próbáld meg felkölteni és nem fog menni, úgy hogy inkább aludj te is” technikát, és külön kiemelném a nagymama által kidolgozott „Árgyélus kismadár” eljárást. Mindenkinek van egy olyan dallama, amire érzékeny és rögtön elalszik rá.
Nekem például bármi, ami könnyedebb műfajú a trash metálnál és vízszintes állapotban talál. Bambinonak ez az „Árgyélus kismadár” volt és amikor a nagymama ezt észrevette, hogy Bambino egy órával hamarabb álomba szenderült a dalocska hatására, akkor tudatosan ezt énekelte minden alvás előtt. De Bambino is rájött a turpisságra és rászólt a nagymamájára: Ezt hagyd abba! De a nagymama végül minden mesébe és történetbe olyan szereplőket font bele, akik folyton csak ezt énekelték, így Bambino már a mesébe belealudt.
A gyerekek valahogy sosem tanulnak meg aludni. Talán azért is, mert aludni nem lehet megtanulni. Annyit lehet, hogy ellazulsz és hagyod magad, hogy úrrá legyen rajtad a fáradtság. Már csecsemőkorban kemény erőfeszítéssel dolgozunk azon, hogy megtanítsuk aludni a gyerekünk, pedig tulajdonképpen csak ki kellene várnunk, hogy megtapasztalja a fáradtságot. Ha élénk a baba, nem ásítozik, valószínűleg nem is álmos még. Mint ahogy egy túlpörgött, túlstimulált babát sem fogunk egykönnyen álomba kényszeríteni.
Öt és fél év kellett elteljen, míg végre rá mertem bízni Bambinora az alvás művészetének az elsajátítását és azt mondtam, hogy akkor aludjon délben, ha fáradt és este is szóljon, amikor már lefeküdne. Igaz, hogy nappal nem aludt, de este hétkor már azt mondta, én fekszem le, mert fáradt vagyok. Összenéztünk az apjával, merev tekintettel és táguló orrcimpákkal: jó mulatság, férfi munka volt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
