Műfaja: realista, szürrealista regény
Az íróról röviden:Vámos Miklós Budapesten, 1950. január 29-én született író, forgatókönyvíró, dramaturg, kiadóigazgató, műsorvezető. Regényeiben olyan sorsokkal találkozik az olvasó, amelyekkel a mindennapi életben is. Műveiben elsősorban a család és a történelem összefüggéseit ábrázolja a legszívesebben.

A könyv cselekményéről röviden:

Vámos Miklós nagyregényeinek egyike, amely tizenöt év alatt harmincnyolc kiadást ért meg. A mániás-depressziós anya elviselhetetlen és mulatságos. Folyamatos ambivalencia az élete, annak történései, gondolkodásmódja, ötletei, emlékei, viszonyulásai — önmagához, gyerekeihez, unokáihoz, az élethez.

A halálnak van humorérzéke…

Az anya olyan, mint a rendszer maga: „diktatórikus, kegyetlen, goromba, kiszámíthatatlan, merev, de elég humoros”. Akár a hatvanas-hetvenes évek Magyarországa. Mániás-depressziós, aki lehetetlen húzásaival pokollá teszi gyerekei életét. A fejezetekben váltakozik az anya és a fiú szemszöge. És míg az első fejezetekben sajnáljuk, az utolsókban már-már irigyeljük ezt a hóbortos nőt, akinek sorsa bármilyen megrázó, intenzívebben él, mint bárki más. Gondolatai meghatnak, olykor elborzasztanak, máskor megnevettetnek. Annyira reálisak és igazak, hogy egy percig sem engedik el az olvasót folyamatos önvizsgálatra késztetve, érzelmi hullámvasúton tartva az utolsó betűkig. Ugyanígy van ezzel Ladó, a fia is, aki sajnálja az anyját, amiért olyan nehéz és sivár élete volt, és úgy érzi, többet kellene törődnie vele. Az olvasóban azonban lassacskán erősödik a meggyőződés: az anya — mindennek dacára — bátrabb, szebb, izgalmasabb életet élt, mint a fia.

Özvegy Maros Andorné tizenöt évvel ezelőtt átjavított egy kettest hármasra a személyi igazolványában, hogy tíz évet letagadjon valódi életkorából. Ladó persze észrevehette volna a tévedést a halotti anyakönyvi kivonaton, szólhatott volna a sírkövesnek is, hogy helyre kellene hozni a hibát. De ahogy korábban, most sem tűnt fel neki semmi. Csak a temetésen ébredt rá, hogy tulajdonképpen milyen jópofa ember volt az édesanyja.

„Nem voltam képes abbahagyni a röhögést, bökdösött pedig a Zsuzsa, bámult rám a Sári, a Julcsi, meg az egész gyásznép, az a másfél tucatnyi ember, aki eljött anya temetésére. Rávallott ez az utolsó tréfa, és persze rám, észrevehettem volna a halotti anyakönyvi kivonaton, hogy téves az évszám, anya fiatalítási célból a születési évét átjavította a személyijében, azt vették alapul, észrevehettem volna a sírkövesnél is, de én nem szoktam észrevenni azt, amit kéne, vagy csak későn, túl későn, így hát anya életéből végleg elveszett tíz év, s a veszteséget márványba vésték az örökkévalóságnak, pontosabban tíz évre, urnafülke esetén ennyi a porladási idő, jaj, nehogy elfelejtsem meghosszabbítani, ahogyan anya felejtette el apát, illetve ahogyan mindannyian elfelejtettük. Kár, hogy csak MOST kezdek rájönni, hogy alapjában véve jópofa nő lehetett az anyám. KÁR, hogy csak most kezdem IRIGYELNI, amiért annyira BÁTRAN élt, ahogyan én sose mertem. DE JÓ VOLNA ÚJRAKEZDENI. DE JÓ VOLNA, HA NEM EZ LENNE A VÉGE”

nem emlékszem, hogy bármit is elfelejtettem volna csak naon ritkán, és naon keveseknek jut osztályrészül, az én koromban talán majdnem senkinek, ezért gondolják a drágalátos gyerekeim, hogy hülyét csináltam magamból, komplett hülyét, már megint, csakhogy aki soha nem csinált magából hülyét, az lényegében nem is élt, és az a gyanúm, hogy e szempontból én két halottnak vagyok az anyja, ámbár ilyet mondani se szabad, gondolni se szabad, egy anyának semmiképp sem

Hogyan rezonált bennem az Anya csak egy van: