20 júl A szatmári méhész-asztalos
Hagyományok vonzásában
A szatmári méhész – asztalos
Nem múltidézés a cél. Inkább egy helyzetfelmérés és jelentés a XXI. századból. Vajon a hagyományos mesterségek már csupán a falumúzeumokban, fesztiválokon és oktató jellegű gyerekfoglalkozásokon felbukkanó érdekes elemként játszanak szerepet? Vagy valami örök érvényű útravalóként fennmaradt valami belőlük és még élnek is a mindennapi tudatban, körforgásban? Foglalkoznak a fiatalok a helyi identitást képző régi dolgokkal? Van-e minderre szükség? Mindez a változás valóban lehet-e a modernizáció mérőfoka, léteznek-e átörökítők? Talán az itt „megszólaló” mesteremberek körvonalaznak egy aktuális képet.
Nezezon Lajos életéről, munkásságáról
1956-ban született Túrterebesen. Nagyon jó körülmények között, mely azt jelentette, hogy a családban rend és fegyelem volt. Hét hónapos korában támadta meg a szervezetét a gyermekparalízis, amelynek a nyomait mai napig is viseli. Az óvodát és az általános iskolát szülőfalujában végezte el. Mozgássérült lévén egy bizottság döntötte el, hogy képességei alapján hol folytathatja a tanulmányait. Megnézték a tanulmányi eredményeit is, és ettől függően líceumba került a gyerek, vagy szakiskolába. A mesterség kiválasztásában döntő szerepet játszott, hogy melyik testrésze egészséges.
Ez egy kényszermegoldás volt, de ugyanakkor egy hasznos eljárás is, hiszen egyik gyereket sem lehetett repülősnek küldeni. Ő Râmnicu Sărat-on végezte el az ötéves faipari középiskolát, amelyet a szülei is támogattak. Egyszerű emberek voltak, de nagyon nyílt eszűek, tudták, hogy a gyereknek tanulnia kell, és akkor nagyobb esélyei lehetnek egy jobb életre. Annak idején, aki tanult és jó iskolát végzett többnyire jól alakult az élete, másoknak inkább a fizikai munka jutott, amely kevésbé volt fizetőképes. A faipari líceumra azért esett a választás, mert gyerekként is erősek voltak a kezei és akkor még tudott járni. Érezte, hogy képes továbblépni és az egyetemet elvégezni.
Brassóban az ötéves fafeldolgozás, faipari egyetemen folytatta tanulmányait. Ezt követően, mivel országos szinten volt az elosztás, minden nagyobb gyár meghirdette, hogy hány hely van. Az eredmények, lakóhely vagy házastársi kapcsolatok alapján elosztottak a végzősöket. Először Aradra került, majd egy év után kérte, hogy Szatmárnémetibe kerüljön vissza. Itt volt a családja, a barátok és fontos volt számára, hogy érezze, van valaki mellette. 17 és fél évet dolgozott faipari mérnökként a tervezésen a nagy IPL bútorgyárban, amely 2003-ban ment csődbe. 1987-ben dolgoztak a legtöbben a megyei kirendeltségeken, összesen 5600-an. Annak idején csak azok lehettek mesterek, akiknek megvolt a mesteri végzettsége. Az igazgató is szakember volt, a munkásokat is nagyrészt a faipari iskola képezte ki, és voltak olyanok, kevesebben, akik képzettség nélkül kerültek a gyárba, de ott kitanulták a mesterséget. Manapság ezekben a gyárakban már alig van fiatal, egy-egy találkozó során a régi kollégákkal megbeszélik, hogy már nincs igazán szakember, nincs olyan fiatal, aki szakmát szeretne csinálni, mivel ez nem tud eleget fizetni. Az már egy politikai kérdés, hogy miért nem. Nem normális szerinte, hogy Romániában, ahol meg mindig vannak gazdasági kincsek, meg mindig vannak jól képzett emberek, és ők ne keressenek annyit, mint más szomszédos országokban. Más a képzés módja, és sokszor a gyerekeket nem tanítják meg a mesterség alapjaira, a gyakorlatra az iskolában. Mindenhol a digitális, lexikális részre fektetik a hangsúlyt, amire szükség van, de nem csinálhatja mindenki ugyanazt.
Az asztalosság számára
Elsősorban a munkát jelentette, amely által dolgozhatott, fizetése volt és most nyugdíja. Másrészt adott a kezébe egy olyan lehetőséget, amelyet most is folytatni tud magánszorgalomból, időtöltésből és némi anyagi haszon gyanánt. Reggeltől estig nyugdíjasként és mozgássérültként is mozgásban van, új emberekkel, megrendelőkkel találkozik. Apró javításokat vállal, antik órákat, íróasztalokat újít fel. Ezeket lecsiszolja, átnézni, kijavítja, és utána lakkozza. Ugyan a gyárban megfelelőbbek a technológiai adottságok, minőségileg tűrhető otthon is a kivitelezés. Kaptárakat is készít a saját méheinek és a többi méhésznek, kereteket vagy egyéb eszközt, ami ide tartozik.
A méhészkedésről így vall
1998-ban ment nyugdíjba. Ezután jött egy fiatalember, aki kaptárakat rendelt tőle. Az elején az asztalos nem tudta, hogyan kell ilyet csinálni, így egy régi kaptár alapján mintázta le. Együtt barkácsolták össze és közben sokat beszélgettek a méhészkedésről. Nem kért pénzt a munkájáért, hanem egy rajt kért cserébe. A következő év májusában, amikor már meg is feledkezett szinte róla, elhozták neki a 20 000 dolgozó méhből és egy anyából álló rajt. Tapasztalat hiányában is a raj átvészelte a telet. Nagyjából 10 évbe tellett, ameddig 20 család lett.
„Tavasszal robbanásszerűen növekszik a család, mert akkor fejlődnek ki a méhek. Egy nagy kaptár tele kell legyen méhekkel, ahhoz, hogy az akácmézből többlet is legyen, mivel a kis család csupán túlélésre képes. Az a plusz egy év alatt 20–25 kg-ot jelent, ők pedig évente 80–90 kg mézet esznek meg.
Annyi méz van a természetben, hogy fenn tudja tartani azt a sok méhet. Tavasszal bővíteni kell a helyet nekik, hogy az anya tojni tudjon, aki 30 másodpercenként helyez el egy tojást egy cellába, így növekedhet a család. Ezután jönnek a többi munkálatok, amikor van méz és lehet pergetni, eljönnek a méhész kollégák is. A 2017-es év fantasztikus volt, áprilisban lett 38 kg repceméz, májusban 110 kg akácméz és 90 kg a hársból, napraforgóból 150 kg, majd azután vegyes, őszi méz. Szerintem ez a legjobb és azt érdemes venni, mert minden lehetséges, akár gyógyszernek használt virágról is begyűjtik a méhek. Sohasem volt olyan, hogy 450 kg mézem legyen. Amikor jó éve van a mezőgazdaságnak, jó a méhészetnek is.
Reggel, ha kijövök, egyből a kaptárakra nézek. Felülök a robogóra, végigjárom őket és leellenőrzöm, hogy van-e valami rendellenesség. A mindennapi rutinom részévé vált, szeretem csinálni még akkor is, ha szinte minden alkalommal kapok szúrást. Tulajdonképpen egészséges, megszokja a szervezet és erősíti azt. Volt olyan, hogy húszat is kaptam egyszerre. Gond akkor van, ha már 50–100 szúrást kap az ember, mivel a méreg a vastagereket összeszorítja, ilyenkor az agy nem kap elég oxigént, ilyenkor gyorsan a kórházba kell menni. De sohasem öltöztem be a védőfelszerelésbe. Azt vettem észre, hogy a méhek érzik a gazdájuk szagát.”
Ezelőtt 9 évvel nekifogott egy uniós programnak
5 évig tartott és 25 családról fel kellett fejleszteni 62 családra az állományt, amelyet egy méhész társával együtt csinált. Ez azzal is járt, hogy kisvállalatot kellett csinálni, így joga lett a mézet árusítani piacokon, az országút mellett vagy beadni a feldolgozó üzemekbe.
A két mesterség viszonya
Noha jó lenne egyensúlyban tartani a kettőt, néha a két munka üti egymást, amikor a műhelyben is van munka és a méhekkel is foglalkozni kell. Az állatok nem tudnak várni, oda muszáj menni. Mindkettőnek megvan a haszna és a szépsége. De talán a méhészet az, amelyik hasznot is hoz és kényelmesebb, kellemesebb. Nem kerül olyan sok fizikai munkába, a méhek tudják a dolgukat. Ő csak rá kell vezesse a méheket, hogy többet termeljenek. Időskorra marad a méhészet. Az asztalosság anyagmozgatással jár. Fel kell venni, be kell állítani a gépeket, a szabást, a formát. Porral jár, amely egészségtelen.
A szakmák sorsa
A fiatalok közül nagyon kevesen választják az asztalosságot, mivel sok munkával jár és nem trendi, keveset lehet keresni. Aki nagyon jól tud finom munkát végezni PAL anyagból, sikere van, jól keresnek. Akik fával dolgoznak, nagyon ritka. Sokféle gépre van szükség, amelyik sokba kerül. A méhészek közül viszont sok fiatal van, népszerűbb, viszont kiszámíthatatlanabb, függ az időjárástól. Egyre több iskolában népszerűsítik a szakmákat, mivel sok külföldi gyár jött be és ismét szükség lehet a szakemberekre.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
