15 jún A bogdándi béleskészítők és a béles
Hagyományok vonzásában
A bogdándi béleskészítők és a béles
Nem múltidézés a cél. Inkább egy helyzetfelmérés és jelentés a XXI. századból. Vajon a hagyományos mesterségek már csupán a falumúzeumokban, fesztiválokon és oktató jellegű gyerekfoglalkozásokon felbukkanó érdekes elemként játszanak szerepet? Vagy valami örök érvényű útravalóként fennmaradt valami belőlük és még élnek is a mindennapi tudatban, körforgásban? Foglalkoznak a fiatalok a helyi identitást képző régi dolgokkal? Van-e minderre szükség? Mindez a változás valóban lehet-e a modernizáció mérőfoka, léteznek-e átörökítők? Talán az itt „megszólaló” mesteremberek körvonalaznak egy aktuális képet.
A béleskészítők
Mindnyájan Bogdándon születtek, az 1955-ös évben hárman: Nagy E. Katalin, Sárándi Katalin és Tatár Margit, Sipos Margit 1956-ban. Fesztiválokra, falunapokra, különböző eseményekre járnak bélest sütni. Szeretik azt amit csinálnak, sokan ismerik és szeretettel fogadják őket. Talán azért is, mert nemcsak a városban, de a faluban is kevesen készítenek már bélest. Régen minden ünnep harmadnapján bélest sütöttek a faluban, az volt az étel. Az elsőnapi a töltöttkáposzta, másnap a húsleves, és harmadnapján jó volt a béles is. Nem is volt annyi hús, hogy három napra jusson. Lisztes dolgokkal pótolták. A búzát, a krumplit megtermelték, tehén volt. Ízletes és laktató is volt, utána ivott két pohár bort a falusi és folytathatta a munkát.
A hagyományos béles
Ez a béles erre a vidékre jellemző. Azért találták így ki, mivel a legtöbb háznál volt túró és tejföl.
Nem nevezhető süteménynek, hiszen nem édesség, hanem általában ez volt a vasárnapi eledel, szénahordáskor, búzaaratáskor is ezt készítették. Kevés összetevőből áll. Csak liszt, víz, meg egy kicsi só szükséges. Viszont fontos, hogy jó legyen a liszt és ügyes a kéz a dagasztáshoz, mivel össze kell állítani a lisztet a vízzel, a sóval és pihentetni kell, hogy jól ki lehessen nyújtani, mert nem kell keleszteni, nem kőttes, nincs benne élesztő. Aki először akar bélest sütni biztosan nem fog neki sikerülni, mert kell egy kis kézügyesség a tészta kinyújtásához, hogy az ne szakadjon ki, és el is kell vinni a sütőhelyre. És akkor nem csak túróval készítették, mert akinek nem volt túrója az tett bele krumplit, savanyú vagy édeskáposztát, vagy tavasszal, ki nem hagyták volna a túrós-kapros bélest. A sütés kevés időbe telik. Annyira vékonyra kell kinyújtani a tésztát, hogy átlátszon a szőttes abrosz mintája. Nem kell olyan bő olajba sűljön, mint a fánk, csorgatunk egy kis olajat vagy zsírt a tepsi aljába. Régen inkább zsírt használtak, de lehet vegyesen is.
Egyre kevesebb a kaszáló, a régiek kihalnak
Megnőttek a családjaink, elmentek, mi meg már nem bírjuk azt a sok munkát. Sokszor kimegyek a mezőre, a falu fölött van egy kis szőlő hegyünk, egy lelket sem lehet látni soha. De régebben amikor kinézett a határba az ember mindenfelé kapálták a málét. Most nem lehet látni sehol senkit. Kihaltak. Most a falun is végigmegyünk ebben az időszakban és alig lehet kint az utcán embereket látni – állítják az asszonyok.
Megváltozott az életforma, jobban eljárnak dolgozni is, régen csak otthon meg a mezőn dolgoztak. Az ételt el kellett készíteni, mert nem lehetett megvenni az üzletből semmit, úgyhogy az asszonyok rá voltak kényszerülve, hogy a családot ellássák, és főzni kellett minden nap. Most lehet az üzletből venni mindent és ezt már így hozta a világ magával. Nem volt régen konzerv, felvágott. Esetleg vettek egy kis cukrot vagy rizskását. Akkor a kenyeret kemencében sütötték. Mindent helyben termesztett meg az ember.
Mindenkinek volt tehene, és amikor eladtuk a tehenet olyan sokáig hiányoltuk a tejet, a tejfölt, az aludttejet. Olyan nehezen szoktuk meg, hogy nincsen tehén, de ilyen lett a világ. Azért adtuk el a tehenet, mert már nem nagyon volt itthon az ember, nem nagyon jutottunk hozzá kaszálóhóz, vagy ha hozzájutottunk elvitte a víz a szénát mire haza kellett hozni. Itt a völgyben, ha esik az eső, akkor mindent visz a víz. Belefáradtunk abba a sok gyűjtésbe, kaszálni kellett, nem a gép kaszált, és nem a gép bálázta össze a szénát mint most, hanem gyűjtöttük. Az ember hazaért szombat estére a vállalattól és szombat estétől majdnem vasárnap délig kaszált. Következő hétre ránkhagyta, hogy forgassuk, gyűjtsük össze. El is mentünk hétfő – kedden, hogy megforgassuk, még nem értünk haza, jött az eső, hát akkor nem csináltunk semmit. Vissza kellett forgatni a másik felére, gyűjteni. Nagyon sokat kellett dolgozni – vallja az egyik bogdándi asszony.
Régen nem volt se tévé, se telefon, minden vasárnap ültek a kapu előtt vagy a fonóban gyűltek össze esténként. Névnapkor minden komát, testvért meghívtak, együtt ünnepeltek. Nem ó egy generáció lakott együtt, tanult egyik a másiktól, akkor elfért egy spóron három asszony is főzni, most nem fér el magában sem, mesélik.
Szegényebb világ volt és tudtak egymással lakni. Akkor építettek egy házat és mindenki együtt lakott az anyóssal. Most nagy lakodalmat csinálnak és mennek is külön magukba, nem laknak az anyóssal. Volt aki az apósától tanult meg bélest sütni. Szerintük régen jobban viszonyultak egymáshoz az emberek, több volt a szeretet. Nem érzik még olyan idősnek magukat, de tapasztalatuk szerint akár 25 éve is Bogdánd egy összetartó közösség volt, most az ellenkezője.
Nekünk ez a hagyományunk
Nagyobb volt a szeretet az emberekben. Egy disznót öltek egy évben, de meghívták az összes testvért, disznótorok voltak és daloltak, levest készítettek, kolbászt töltöttek abból a csöpp kis disznóból, senki sem sajnálta. Most senki nem hív senkit. – Nem tudom, hogy miért lettünk ilyen hidegek. Például ameddig apósomék éltek, addig mindenki ott kellett, hogy legyen, mi is még igyekszünk tartani, de a legtöbb helyen magukban csinálják meg a dolgaikat az emberek. Ez a falu kalákával épült. Aki építette a házát, fogadott egy-két mestert, falat rakni, de a malter vagy téglahordásra voltak 25-30-an, mikor mennyi emberre volt szükség. Most még napszámost se lehet találni. Akkor 1200- an éltek Bogdándon, most 800 fölött. Nincs sok negyvenéves, elmentek. Most kevesebb fiatal megy el, mint ezelőtt 10-20 évvel.
A béleskészítés
– A falunkhoz köt. Máshol nem tudják ezt készíteni, vagy ha készítik nem ilyen. Nekünk ez a hagyományunk, és ha azt mondják, hogy ezt a bélest csak bogdándiak készítik, akkor mi bogdándiak vagyunk. Örülünk neki, hogy ezt csak mi tudjuk így csinálni. Akadnak a családokban is még, akik megtanulják, még a marosvásárhelyi menyecske is.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
