17 febr „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”
„Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel.” (Pilinszky János)
Te hogy állsz a várakozással?
Nekem többféle várakozás-emlékem van. Van az a gyötrő tapasztalat, amikor ólomlábakon jár az idő, egyfajta „sosem lesz vége” várakozás… amikor számomra túl korán reggel kisgyerekként bepréselődtem a fél vajért vagy éppen a kiló cukorért álló elégedetlenkedő, komor felnőttek sorába, és csak vártam a friss vaj illatára, meg persze hogy mehessek már végre.
Hasonlóan emésztő érzésekkel — a torkomban fullasztó szorítással, vártam az üveglapra sercegve kitett lapot, rajta a felvételi eredményekkel, vajon bejutok? Hajnali 4 és fél hat között, álmos bakaként, a rozsdás tető alatt, súlyos, vizes kabátban, nehéz volt várni az éjszakai didergés enyhülését. Egyetemistaként is rideg volt a várakozás a süvítő huzatban a kocsárdi állomáson – de az is jobb volt, mint az elhasznált levegőjű, mosatlan férfi zokni szagú váróterem.. És nehéz volt apaként a kórház fekete fehér csempés folyosóján állni és várni, miközben azon tipródtam, hogy vajon nem jöttünk túl későn? Ugye nem történik baja? Vajon él még a baba? És egészséges lesz?”
Mennyivel jobb volt várni az esőt, a tavaszt, a vendégekkel való találkozást, a karácsony ajándékokkal és illattal teli estéjét. De jó volt várni a hajtási érkezését is, vagy az első önálló otthonunk házszentelőjét, mindegyik gyermekünk születését és az egymásnak feszülés miatti rideg csend felengedését. Emlékszem milyen volt várni a Kedves ruganyos lépéseinek megjelenését a járdaköveken, hiszen ezer közül is megismerem a járását. Vártam azt a bizonyos telefonhívást, a hangod felcsendülését, az illatodat, az ölelésedet- mintha az életem függött volna tőle. Biztos voltam abban, hogy tudod mennyire fontos nekem.
Aztán egyszer nem hívtál fel, és már nem úgy öleltél mint eddig. Kemény voltál, kérlelhetetlen és bezárkóztál. Hiába vártam arra, hogy kibetűzd mi fáj nekem ott bent. Bizalmam tükrén láthatatlan pókhálórácsot karcoltak a csalódások. Magamban azt morzsolgottam örlődve: ,,Biztos másnál is van ilyen, majd csak elmúlik, holnap felébredek ebből a rossz álomból.”
Vártam, hogy te szólj elsőnek, vártam, hogy megfogd a kezem, hogy melegítsd fel a hátam. Milyen sokszor hiába vártalak. Megkeseredett, dühös tehetetlenségemet Isten elé köptem volna, ha nem szégyelltem volna. Úgy vártam, hogy visszatérj ahogyan otthon várják a háborúból hazatérő férjet, apát, lázas verejtékes gyermekhez az orvost, kiszáradt, kitikkadt toroknak az első korty vizet..Szerettem volna hogy úgy térj vissza, amilyennek eredetileg megismertelek. Ugyanakkor féltem a haragodtól, elbújtam az indulataid elől, lebénultam az elvárásaidtól, elcsüggedtem a közönyösségedtől, megijedtem a süketségedtől, felhárodtam egyoldalúságodon, szégyelltem az önzésedet – na meg az enyémet is. Utánad mentem de te bezártad… előttem az ajtót, majd hátraléptem, hogy legyen egy kis csendem – de te kopogás nélkül törtél rám.
Mire várjak még? Mindent megpróbáltam. Elfáradtam…. Segíthet még itt bármi?
A párkapcsolati kötődési sérülések nagyobb része menthető. Ha a pár nem vár az utolsó utáni pillanatig, ha eléggé akarják és merik az eddigiekhez képest más módon látni egymást és láttatni önmagukat, akkor lassan újra megszületik közöttük mindaz, amire szívük mélyéből vágynak, amit mindennél jobban várnak.
„Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel.”
Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.