24 máj Hazaértél
Hazaértél
Hat év után először sikerült beállnod a zuhany alá úgy, hogy közben nem ordít valamelyik gyereked az apja öléből, hogy anya, ne hagyj el. Mintha az anyaszagot mosnád le magadról, és ismét pár napig munkálkodni kell majd azon, hogy újra megjelenjen. Három napig ugyanazt a pizsamát, ugyanazt az otthonkát kell hordani, hogy végre a sarjad biztonságosnak érezzen téged, ne gondolja, hogy kicserélted magad és nem is te vagy anya, hanem valaki más vagy, egy viszonylag fiatal nő, aki hetek óta nem nézett tükörbe, mert néhány év óta amúgy sem lakik ott már senki.
Hat éve először nincsenek kis talpacskák, átázott zokniban a fürdőszoba csempéjén, nincs két másodpercenkénti kérdés, hogy de sokáig maradsz, indulhatunk utána, megvárlak itt, jó? De nem a vízben állok — miközben a vízben áll. Nincs „gyere ki, anya, pisilnem kell, szomjas vagyok és keresd meg a zöld kutyám”. Hat éve először nem áll a fürdőszoba ajtóban a gyereked apja, az „Anyahahaha, gyerehehe kihihihi” kezdetű híres áriát bőgő bébivel az ölében. Hagyjuk anyát nyugodtan lezuhanyozni, gyere játszunk valamit addig. Nehehehem, anyával akarohohohok — sírja.
Most csend van és békesség. A srácok együtt legóznak a szobában. Itthon van mindenki és mégis nyugalom és egyensúly van. Megengeded a vizet, hagyod felmelegedni. Közben hátra-hátrapillantasz, tényleg senki nem töri rád az ajtót? Nem. Egyedül maradtál a gondolataiddal bő tíz percre és ez talán elég is. Talán nem. Ahogy rácsorog az arcodra a forró víz, behunyod a szemed. Jólesik ez is. Mint olyan sok minden más, egyébként. Olyan apróságok, amikről tudomást sem vettél azelőtt. Hogy kiszaladtál a szeméttel, miközben hullott a hó. Megálltál egy pillanatra és az ég fele tartottad az arcod, hogy ráolvadhasson egy hópihe a fáradt bőrödre, ezzel is egy cseppnyit beszívva az univerzum végtelen varázsából. Hogy a kedvenc dalodra táncoltál egy rövidet a konyhában, a leveses fazékkal a kezedben, amit végül elegáns mozdulattal helyeztél, végszóként a mosogatógép alsó tálcájára
Állsz a zuhany alatt és eszedbe jut egy régi ritmus. Eszedbe jut, hogy „elmondom, mid vagyok, mid nem neked” és megérted egyszeriben ezt a titkot, ezt a mélységet, amikor kiderül a refrén végén, hogy „csak csönd, mely égig ér”. Megérted, hogy mekkora kincs a csönd és ahogy fut a dal a fejedben, hirtelen szemben állsz valakivel, aki kiköpött másod, csak sokkal fiatalabb. Sok válaszút előtt áll még, ezért nem látod a terhet a vállain, a kibogozhatatlan csomók fejtegetésétől nem csontosak a kezei még, nincsenek fekete karikák a szemei alatt a kialvatlanságtól, nincs még koncentráló homlokránca.
Üde és gondtalan önmagaddal régen találkoztál, meg úgy egyáltalán, önmagaddal régen találkoztál már. Csak két erős kar vagy, aki vigasztal, altat, etet, néha előveszi a mérges ujját. Aki kavar, beránt, kiránt és tálal. Aki pötyög, gondol, ír és kattint. Aki becsomagolja, megvásárolja, előteszi, elpakolja. Aki picit oldalra fordulva ernyed el az ágyon éjjel, tenyérrel az ég felé, arra számítva, hogy holnap frissebben ébred.
A régmúlt megoldatlan problémái sértődötten állnak előtted, hogy rólunk akkor most megfeledkeztél? Fontosabb volt nálunk a mosogatás, a pelenkázás? Ez a profán mivoltod volt annyira lényeges, hogy félretedd a metafizikai vívódásaid? — kérdik hetykén. Azok a vágyak, azok az álmok, amik hajtották a keringésed hosszú éveken át, már feledésbe merültek, alig látod a körvonalaikat.
A reflektorok fényétől felhevülve, mozdulatlanul várod az előadás következő jelenetét, miközben rácseppen egy csepp a szemedből vagy a homlokodról a színpad gumiszőnyegére. Nem látsz közönséget, csak egy tarka homályt. Örökre ebben a jelenben szeretnél maradni, itt és most, ebben a táncban, ebben az párhuzamos világban, ahol te csak a szereped vagy és a színpadon kívül nincs is más. A tapsvihar zajától mámorosan botorkálsz haza. Szobádba érve meglátod a tervrajzot, aminek nekifogtál. Leülsz mellé és pár évig fel sem állsz mellőle. De amikor végre ráeszmélsz, hogy mi történt és visszaszaladsz a színházba, már senki nincs ott. Üres a nézőtér, pókháló nőtte be a színpadot. Többet soha nem mész arrafelé.
Állsz a focipályán és várod, hogy most akkor mi lesz. Szembenéztek és tudjátok, hogy mit szeretnétek mondani egymásnak. Hallgattok. Rábízzátok a tekintetekre, a véletlenre, hogy minden úgy alakuljon, ahogy alakulnia kell. Puszival búcsúzik csók helyett. Hagyod. Megmagyarázod magadnak, hogy ennek így kellett lennie, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Többet soha nem látjátok egymást.
Várod, hogy csöngjön a telefon, hogy megkérdezzék, hogy akkor most igen vagy nem? Biztos vagy benne, hogy igent kell mondanod, mert a jövőd azt kéri. De telik-múlik az idő, a gondolatok feltekerik egymást egy képzeletbeli csörlőre. Mikor végre csöng a telefon, felveszed és határozott nemet mondasz az ajánlatra és többet soha nem gondolsz arra, hogy vajon milyen lett volna igent mondani.
Aztán egy hűvös éjszaka után a nap sugara megcsillan a tó tükrén, simogatja arcod. Ő megfogja a kezed és mondja, hogy indulhattok. De te csak a megállóig mész, utolsó pillanatban nem szállsz fel vele együtt a villamosra. A peronról nézed, ahogy elszáguld előled. Többet soha nem látjátok egymást.
Sűrű ködben botorkálva elindulsz egy irányba, mondjuk Keletre. Mész egy darabig és nem találsz semmit, csak üres házakat, emberek sehol. De te mész tovább, addig, amíg valamiféle civilizációt találsz, ami nem az a Kánaán, amit ígértek, csak egy kis tanya egy posvány mellett, ahol egyik napról a másikra élnek a népek. Beilleszkedsz és többet soha nem gondolsz arra, hogy vajon Nyugaton mi lehet. Vastag betűkkel úszik bele a lefolyóba, hogy „mi lett volna HA”. Ha nem Keletre indulsz, hanem Nyugatra? Ha igent mondasz a nem helyett? Ha nem bízod a véletlenre, ha nem hagyod a megszokásra, a kényelemre, hanem épkézláb tervvel, karakánul fogsz hozzá a nagybetűsnek? Előrelátva, hogy melyik út merre vezet és hol a vége. Végiggondolva, hogy honnan hova juthatsz és milyen következményei lehetnek a döntéseidnek.
Ahogy a vízcseppek legördülnek az arcodon és szembenézel a régi arcoddal, adsz egy pofont magadnak, hogy rábízta a véletlenre, hogy félvállról vette, hogy impulzívan döntött, megérzésből, megalapozatlanul. Haragszol magadra, hogy akkor nem voltál még két erős kar, aki önnön kezeibe adja sorsát.
Arra gondolsz, ahogy minden döntéseddel kettészakítottad a világod, egy lehetséges valóságot megszüntettél és ezen elvetélt lehetőségek sebeit ma is magadban hordod.
Állsz a zuhany alatt és szembenézel fiatal önmagaddal. Jól döntöttem? — kérdi a fiatal. Fogalmam sincs — mondod. Letörlöd a vizet az arcodról és észreveszel egy pici, puha orrot, ahogy hozzáér a zuhanyfülke párás üvegéhez. Hát itt vagy, anyuci, már úgy hiányoztál. Te vagy a legszebb anyuci az egész világon, mondja és két kicsi selymes karocska már csavarodik is a nyakad köré, ahogy kilépsz a csöndedből a valóságba.
Jól döntöttél és köszönöm, szólsz még vissza a múltbeli énednek gondolatban, miközben már újra zsivaj és végtelen sok szeretet lüktet körülötted. Itthon vagy. Hazaértél.
Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
