16 nov Hagyományok vonzásában A szatmári nemezműves
Hagyományok vonzásában
A szatmári nemezműves
Nem múltidézés a cél. Inkább egy helyzetfelmérés és jelentés a XXI. századból. Vajon a hagyományos mesterségek már csupán a falumúzeumokban, fesztiválokon és oktató jellegű gyerekfoglalkozásokon felbukkanó érdekes elemként játszanak szerepet? Vagy valami örök érvényű útravalóként fennmaradt valami belőlük és még élnek is a mindennapi tudatban, körforgásban? Foglalkoznak a fiatalok a helyi identitást képző régi dolgokkal? Van-e minderre szükség? Mindez a változás valóban lehet-e a modernizáció mérőfoka, léteznek-e átörökítők? Talán az itt „megszólaló” mesteremberek körvonalaznak egy aktuális képet.
Nezezon Enikő életéről és eddigi munkásságáról
Egy olyan családba született, ahonnan a művészetet magába szívta. Nagyapja és dédszülei festőművészek és szobrászok voltak. Sokszor figyelte, ahogy nagyapja fest abban a műteremben, ahol ők most élnek. Egyszer a nagyapa, látván, hogy unokájában mekkora kíváncsiság van a festészet iránt, az alábbiakat mondta: „Neked nem azt kell festeni, amit a világban látsz, a fákat és a virágcsokrokat… adok neked valamit, te ezt rajzold le.” És ekkor kikeresett a nagymama kézzel varrt terítői közül egy régi kalotaszegi nagyirásos, négyes tulipános mintájú kicsi hímzett terítőt. Olyan 6-7. osztályos lehetett Enikő, amikor a nagyapja egyszer csak azt mondta, hogy neki bizony a néprajzzal kellene foglalkoznia. A festőművész nagyszülők festőállványa azóta is a szobában áll. Enikő fiatal lányként többször kacérkodott azzal a gondolattal, hogy művészi pályára lépjen, de mindeközben érdekelte az informatika, a matematika, az irodalom és a kertészet is, aztán mégis az emberi része, a helyszíni néprajzi gyűjtés, a terepmunka és a népművészet került hozzá a legközelebb. Közben az alkotói folyamat is szerves részét képezte a mindennapjainak. Agyagozott még iskolásként Hiripi Zsuzsáék műhelyében, ahol korongozni is tanult. Imádta a zenét, a légkört, ami abban a műhelyben fogadta. De valahogy mindig az volt az érzése, hogy nincs meg az a tehetsége vagy kitartása, ami igazán kiemelkedővé tenné.
Pályaválasztáskor a művészeti pálya helyett néprajz szakra iratkozott be (nagyapja sugallatára).
Most úgy látja, hogy jobb lett volna előtte egy kicsit világot látni és utána elvégezni az egyetemet, de akkor ő egyből bejutott a választott szakra. Rájött, ha 35 ember az évfolyamtársai közül népművészettel foglalkozik, akkor érdekesebb lehet városi jelenségekkel, kulturális antropológiával, dokumentumfotózással vagy éppen a muzsikus cigányokkal foglalkozni. Amikor az első gyermeke megszületett, ismét egy hajtűkanyart vett, érezvén, hogy fontosak a városi jelenségek kutatása, de a néphagyományra nagyobb szükség van. Felmerült a kérdés benne, hogy mi az, amit a mai kor embere át tud cseperedő gyermeke számára adni. Volt egy pár hasonlóan gondolkodó anyuka, akikben megfogalmazódott az a gondolat, hogy nem mindegy, hogy gyermekeik mivel fognak életük során találkozni. Eszmecserét folytattak, mozgolódtak, összeolvastak mindent, ami érintette a néphagyományok átadásának lehetőségeit és módjait. Ekkor merült fel a Waldorf iskola gondolata is. És ekkor jött a nemezelés is. Blanka lánya ekkor még egészen pici volt. Hullámokat keltettek a térben és egyszer csak egy volt évfolyamtársa hívta fel az egyetemről. Nádudvaron kosárfonó tanfolyam indult.
Az Érmelléken a népi építészet kutatása közben megismerte és megszerette a vessző- és gyékényfonást. A nádudvari kosárfonó szak viszont váratlanul betelt és már csak a nemezesen volt néhány hely… De beiratkozott… Az első alkalmat lekéste. Majd szép lassan kiderült, hogy ez a hely egy aranyos szeglete a világnak és a nemezelés jóval több, mint vízzel és szappannal pancsolás… Pár percen belül úgy érezte magát, mintha elkapott volna egy vírust, a nemezelés szeretetét, amely azóta is benne dolgozik, sőt, még tovább is adta. Mindig is szeretett gyerekekkel foglalkozni, Kolozsváron a vizsgatanítása is nagyon jól ment. Több iskolában is tanított Szatmárnémetiben néprajzot, kisebbségtörténetet. Szeret a gyerekekkel dolgozni. Nem igaz, hogy a legújabb generációkkal nem lehet jól dolgozni, olyanok, mint a szivacs, nagy bennük a tudásvágy és kíváncsiság, csupán kellő alázattal és nyitottsággal kell beszélni velük. A tanítványai közül sokan olyan tanárok szeretnének lenni, mint Enikő. Talán ez a legnagyobb elégtétele mindezért.
A nemezelésről
Egy csoda történik a folyamat alatt, egy olyan anyag jön létre, mely addig nem létezett. Létezik a gyapjú vagy a bunda, de a nemezelés alatt, emberi kéz által egy olyan anyag születik meg, melyet kés, olló alig vág el. Az egész folyamatnak, a mozdulatoknak van egy misztériuma. Ez egy olyan mesterség, amelyet a magyarság Kárpát-medencébe érkezésekor már ismert, mivel jurta sátraik és ruházatuk nemezből készült. Nem önálló szakmaként létezett, mint mondjuk a varga, hanem a nők készítették a szűkebb és tágabb család számára a szükséges használati, ruházati eszközöket. A „szakma” csupán később bomlott fel a nemezt készítő mesterekre, (például nemezcsizma, úgynevezett botoskészítőkre, valamint a süvegkészítőkre, kalaposokra). Ezek már férfiak voltak. Enikőt vonzotta a honfoglaláskori és szkíta anyag tanulmányozása. Amikor először meglátta az iskolában azt a bizonyos négy tulipánt, ami egy napkorong körül találkozik egymással és amit kislányként le kellett rajzoljon nagyapja kérésére a kalotaszegi írásos terítőről, azt érezte, hogy mindezzel dolga, feladata van.
Az Aranykapu Kulturális Egyesület és a nemezelés
Szívügy lévén a nemezelést a kétéves tanfolyam elvégzése óta tanítja az Aranykapu Kulturális Egyesület keretén belül, mely szervezet alapítója és oszlopos tagja. A tanítás, szervezői munka és családi feladatok miatt viszont úgy érzi, hogy alkotóként még nem igazán tudott kiteljesedni. Alkotásaival mindig azt az életszakaszt próbálja kísérni, amiben éppen van. Amikor a gyermekei kicsik voltak, nemezjátékokat, – papucsokat készített saját lányainak és más gyerekek számára is. Így készültek az első nemez labdák, kukucska babák, labdakapók. Amikor megtanulta a kosárfonást, elkezdte ötvözni a nemezt a vesszővel. Az utóbbi időben sokat változott a nemezelés megítélése.
Az egyesület által szervezett vásárokban nemezesként vett részt, de az első években nem volt számottevő a nemezművesség iránti érdeklődés. Nem értették, drágálták. Telt-múlt az idő. Amikor kisebbik lánya, Tekla nagyobb lett, bizonyos munkafolyamatokat ismét be lehetett iktatni az alkotásba, így újraindult ez a történet is. 2011–2012 környékén mintha valami változás történt volna az emberek természetes anyagokhoz való hozzáállásában. Magyar és román, főként kisgyermekes családok egyaránt nyitottabbak lettek a gyapjú felé. Divatossá vált a rusztikus, sokan tudatosan fordulnak vissza ehhez az életszemélethez.
Sok év tapasztalatából kiindulva úgy látja, hogy a gyerekek és felnőttek között is sokan vannak, akik noha sokáig tehetségtelennek érezték magukat, rövid időn belül fel tudtak oldódni és szép munkákat tudtak alkotni az Aranykapu által működtetett Fonó-Házban. Sajnos a hazai iskolai rendszerben a művészi intelligencia és ennek fejlesztés nincs eléggé rivaldafénybe állitva. Így nem meglepő, ha sok gyermek és felnőtt úgy érzi, hogy nem tud rajzolni vagy éppen énekelni. A nemezelés nem nehéz mesterség, viszont rengeteg kitartást s türelmet kiván. A tehetség kicsi része a későbbi gyümölcsnek. Lehet egy ember borzasztóan tehetséges, ha nem foglalkozik vele eleget, nincs kitartása, elvész. A nemezelésben ezt a kitartást tudják megtanulni. Kismamákkal is szeretnének dolgozni, illetve már egészen kicsi kortól el lehet kezdeni az anya társaságában a foglalkozásokat. Ameddig Enikő a második lányát várta, egy nemezlabdán dolgozott. Ez a munka végigkísérte a várandósság 9 hónapját és a végére elkészült. Amikor megszületett, az orvosi protokoll dacára megengedték, hogy a varázslabda a csöppség mellett legyen.
Így elég korán meg lehet a gyermekekkel szerettetni a hagyományokat, mint amikor a várandós anya népdalt énekel és gyermeke megszületve fogékonyabbá válik ezen dallamok iránt. Önállóan 5–6 évtől lehet elkezdeni a nemezelést, kicsi labdákat, majd gombócot, virágokat, zsinórt, állatkákat készítve. Az Aranykapunál az évkört szokták követni, így minden mesterségnek megvan a maga ideje, főként nyáron nemezelnek. Következő évben megismétlik a feladatokat, de mindig a spirál egy következő szintjére lépve, ami ráépül arra, amit eddig tanult. A legnagyobb diák 18 éves, aki tanul is még, de már tanít, besegít az egyesület tevékenységeibe, illetve még vannak olyan diákok, akik már le tudnak vezetni egy-egy foglalkozást.
Az egyesület foglalkozásai során nem csupán technikai átadás történik, hanem egy összetett dolgot képviselnek: a hagyományok és a szellemi tudás átadása, valamint egyéb határterületek ismertetése, legyen az történelmi, művelődéstörténeti, népművészeti. Alkalmazzák is a néprajztudományt az oktatók, amit a gyerekek más tantárgyakban is fel tudnak használni az iskolában.
A hétköznapjaikban így már lehet nem szaladnak le egyből az üzletbe, ha egy ajándéktárgyra van szükségük, hanem megpróbálják elkészíteni ezt saját maguk. Ugyanakkor megpróbálják rávezetni a diákokat olyan használati tárgyak elkészítésére, az olykor csupán porfogó díszek, dekorációk helyett, mellyel egy örök érvényű és értékű tárgy valósulhat meg.
Egy nemeztulipán elkészítésének fázisai
Amikor ékszereket, a női testhez közelebb álló tárgyakat készítünk (sálakat, kendőket, karkötőket), akkor nagyon puha ausztrál merinó gyapjúval érdemes dolgozni Enikő szerint. Egy diót hívhatunk segítségül, mely megtartja a köré formálódó gyapjúréteg formáját. A tulipán egy üreges tárgy lesz, a diót a végén kivesszük a gyapjú szorításából. Az elején hízlaljuk a dió körüli gyapjúréteget, „fáslizunk”. Addig kell csinálni, ameddig úgy érezzük, hogy mindenhol alaposan be van takarva. A dió azért jó választás, mert elég rücskös ahhoz, hogy ne csússzon le róla a gyapjúszál. Vizet öntünk egy tálba, leszappanozzuk. Finoman el kezdjük simogatni. Fészket készítünk a kezeinkbe, mintha egy puha kis madarat simogatnánk. Néha egy kicsit bevizesítjük.
Sok-sok türelemmel és idővel a gyapjúszálak összeállnak egymással, kimegy közülük a levegő, egymással összeakaszkodnak és együtt alakítanak ki egy új anyagot, végül is ez jelenti a nemezelést.
Egyre szorosabban rásimul, akkor jó, amikor a dió kis rücskei érződnek. Amikor egyetlen anyaggá alakulnak a szálak, elindulunk az égtájak felé az ollóval és négy egyforma vágást ejtünk, kereszt formában. Ezzel alakítjuk ki a szirmokat. Kivarázsoljuk a diócskát és már látható is a virág. Most egy más típusú gyúrás következik, amikor is konkrétan arra gyúrunk, hogy egy nagyon szép tulipán alakuljon ki a kezünk között. A koncentráció olyan, mint egy maratoni futásnál, nem 50 métert szaladunk. Ha nem figyelünk és nem lesz szép a tulipán, akkor hiába dolgoztunk. Aki először készít ilyesmit nem igazán tud minden fázisra koncentrálni. El lehet rontani százszor és ezerszer, mint ahányszor ki is lehet javítani. Majd ki kell fordítani, mert belül még egy kicsit szálas hogy, ugyanolyan összetételű kell hogy legyen.
Ahogyan dolgozunk rajta, egyre erőteljesebb mozdulatokkal készül és hamarosan el lehet kezdeni „gyötörni”. Addig kell gyúrni ezeket a tulipánokat, amíg tartásuk lesz, hogy aztán, viselés közben a hordástól ne zárják össze a szirmaikat. A kalapos mesterek annak idején addig gyúrták a nemezkalapot, amíg olyan keménnyé nem vált, hogy rá lehetett állni. A juhászoknak is védőeszköz volt a kalap, a másik fokosának, vagy éppen botjának az ütésétől, így az megmentette a gazdáját. Fontos, hogy szépen álljanak a szirmocskák, egyformák legyenek, lehet hegyesíteni még, vagy tömpíteni. És készen is van egy virág, zsinórra illesztve pedig ránemesedhet egy hölgy hajára vagy éppen táskájára.
Hagyományok átadása, nemezelés, Aranykapu Kulturális Egyesület, tanítás, a család. Egy szóban Nezezon Enikő számára mindez az: ÉLET.
Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
