26 dec Egy otthon a Csipkedombon
Egy otthon a Csipkedombon
Valahol Bihar és Szilágy megye határán, egy többségében szlovákok lakta meseszép dombos vidéken él egy család. Az ebédlőjükből völgyekre és dombokra lehet tekinteni, amely minden évszakban más és más látványt nyújt. Még az ég kékje és a felhők száma is napról napra más kilátást biztosít. Minden reggel innen indul a nap.
Együtt reggeliznek ők hatan. Kati, az édesanya, Miklós, az édesapa és négy gyermekük. Néha más vendégek is társulnak ehhez az asztalhoz a szomszédságban levő vendégszobákból. Minden, ami az asztalon található házi: a 100%-os préselt bio almalé, a ribizlilekvár, a kecskesajt és -tej, a szalámi. Egyszerűen mintha itt minden megtalálható lenne, amire szüksége lehet a mai kor egyre inkább menekülni vágyó emberének.
Pedig itt csak minden természetesen és nyugodtan, városi szemeknek lassan csordogál. Tegnap szüreten volt a család. Ma pedig ugyanazt csinálják, mint amit általában. Együtt reggeliznek, imádkoznak, nem sietnek, beszélgetnek, figyelnek egymásra, kecskéket fejnek és legeltetnek, levendula, ribizli és egyéb növények termesztésével foglalkoznak, a gyermekek tanulnak, a szülők a vendégekkel foglalkoznak, főznek, ügyeket intéznek. És mindezt szinte állandóan együtt, egy ide érkező szemében tökéletes szimbiózisban a természettel, önmagukkal és egymással.
A szülők több nagyvárosban is éltek, tanultak, igyekeztek megfelelni az adott kor társadalmi elvárásainak és diktált tempójának. Majd egyszercsak úgy döntöttek, hogy kivonulnak ebből a társadalomból, pontosabban visszavonulnak arra a helyre, ahova a gyökereik nyúlnak vissza. Azóta pedig az oly sokszor beteg társadalom megy ki hozzájuk kicsit gyógyulni, megnyugodni, inspirálódni.
Honlapjukon így kezdődik a Rose Hip Hill története: „Amikor már túl sok a füst, túl nagy a zaj a városban, az ember nem egyszerűen csak vidékre vágyik, hanem egy olyan helyre, ahol tisztes távolságra helyezkednek el a szomszéd házak, a gyalogosok nem bámulnak be az ablakodon, és az autók sem verik a port a házad falára. A gyermekeidet nyugodtan kiengedheted saját játszóteredre, ami maga a természet. Ritka az ilyen hely manapság, kész csoda, ha találsz egyet. Nemrég még ritka volt az átutazó is erre, a kátyús, járhatatlan út, megóvta ezt a helyet a túlnépesedéstől. Néha mégis átvágtunk a sok helyt leszakadozott, kanyargós úton, csak azért, hogy megcsodáljuk a tájat, hogy messze lenézzünk a völgybe. És amikor már gyermekeink szeme is kezdett kinyílni a szépre, önkéntelenül felkiáltottak: költözzünk ide!
Hát ide költöztünk… természetesen nem ment minden ilyen gyermeki egyszerűséggel, a sok tövist, a bozótot ki kellett irtani, ösvényt kellett vágni, fákat, virágokat kellett ültetni, sok fáradtságot, kárt, el kellett szenvedni. De a csillagos égbolt, a köd, a felhők, a szél, a vihar, a virágzó cseresznyefák, a csobogó patak, a friss kecsketej, a karnyújtásnyira csüngő gyümölcsök, és az ősz, a gyönyörű ősz, a sziporkázó hó, a zúzmara az erdőben, a szemközti dombon bóklászó őz, és a gyermekek boldogsága mindenekfelett bizonyítja, hogy jó helyen vagyunk. Nem az élet könnyűsége, gondtalansága az, amit itt élvezünk, hanem a szabadságot, a természetet, a munkát, a küszködést, a rózsát, a tövisével együtt, mert nincsen rózsa tövis nélkül.”
Egy nem hétköznapi történet bontakozik ki az alábbi interjúból, mely beszélgetés oly sok mondata hónapok óta a fülemben cseng.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
